2016. június 29., szerda

Győrkőcfesztivál

Július első hétvégéjén újra Győrkőcfesztivál!
A programokról részletesen itt lehet olvasni:
» Részletes Győrkőc program, térképpel
Én a Radó-szigeten várom szeretettel Körmöczi György, Bódog és Szomorilla barátait:
» Vers-Játszó-Tér

2016. június 20., hétfő

2016. június 14., kedd

Körmöczi György Szlovákiában

Gyuri, azaz  Ďuro Kremnický, kijött Szlovákiában (a nyomdából). 
A képet Körmöczi György pozsonyi kiadója, a Verbarium Facebook-oldalán találtam, itt:
https://www.facebook.com/www.verbarium.sk 

2016. június 2., csütörtök

Auguszta-elemzés

 Egy hosszú írást találtam Auguszta kisasszonyról, itt:
» Sólyom-Nagy Fanni - Veszprémi Attila: Tíz előadás  
8. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle 2015

"Jászai Mari Színház, Népház: Auguszta kisasszony különös tavasza
Ajánlott életkor: 4+ (óvodásoknak, kisiskolásoknak)


A kortalan Auguszta kisasszony egy szűk lakásban (valószínűleg panelban) egyedül és szakszerűen álmodozik arról, hogy milyen „a jó gyerek”. Rutinosnak tűnik, feltehetően minden reggel újra kezdi. Monológjait azonban folyton megzavarja bizonyos Rezsőke labdájának pattogása. A labda aztán berepül a nyitott ablakon, Auguszta kisasszony pedig – édes bosszú – nem dobja vissza. Innentől nevelői ábrándjai egyre lelkesebbek és vágyakozóbbak (!) – míg aztán egy bizonyos „jó gyerek” egyszer csak hús-vér valóságában meg is jelenik a lakásában. Ekkor kezdetét veszi a puding próbája; az emberforma, élettel teli, manósapkás kis lény alaposan próbára teszi Auguszta elméletét. Az új helyzetben virágcserép törik, ragasztó ragad, ollóval vágott lyuk támad a takarón, ezek következményeképp pedig lelombozó, majd bénító intések sorjáznak. A kis paprikaorrú azonban valamiért így sem tágít Auguszta mellől, kitartó jelenlétének köszönhetően a kisasszony nevelői hagymázának héja egyszer csak megreped, ő pedig talán megsejti a különös rokonságot kettejük között.

Kolozsi Angéla egyszemélyes (báb)színháza kevés eszközzel és szűk térrel dolgozik. A lakásbelsőként funkcionáló, alig-osztott felületeket csukja-nyitja, fordítja, mászik rajtuk, a tárgyakat pakolja ide-oda – és remekül demonstrál ezzel egy imitált „teljes életet”. Ahogy a jógyerek-mantra, úgy az egész lakás is Auguszta beszűkültségének kivetítése. A mozdulatok gyorsak, nem élvezik ki önmagukat, inkább célra törnek. A monológok mániákusan újramondják önmagukat. A kisasszony néha dalra fakad. A színészi játék már a felszínen is gyerekes (!) hisztérikát, a felszín alatt pedig egy nehézség nélkül megérthető, sebzett embert tesz láthatóvá. (Auguszta tekintete, hangi indulata önmagában is belül eltagadott történetekre utal. Ki tudja, a néző gyerekek lelkében mivel villan-csendül össze most vagy tíz év múlva ez az egészleges élmény.) Kolozsi Angéla egyébként a felnőtt és a gyerekbáb akció-reakciófolyamatában képes mókásan megjeleníti, hogy hogyan lehet az érdeklődést elbizonytalanítani, a lelkesedést klausztrofób motyogássá zsugorítani – miközben egy pillanatig sem bagatellizálja el ennek mérgezés-voltát.[3] A gyerekbáb szerethető, színes figura, virtuóz mozgatása által maga az életteli jelenlét. A mondanivalót időnként szellemes rímekben zanzásító-továbbfűző akusztikus dalok jópofák, máztalanok, besimulnak a mondott szövegek közé.

Megpróbálom érteni, vajon miért érzem fájdalmasan szerethetőnek és különösen becsülendőnek ezt az előadást. Először is, felnőtt és gyermek komolyan vett konfliktusát még 5-8 éveseknek sem szokásunk dráma nélkül bemutatni a színpadon. Itt viszont így történik. Auguszta és a névtelen gyermek közös történetében nincs igazi drámaiság. „A 45 perces előadás fő sodra és alapélménye az lett, hogy a színpadon a főhős folyamatosan egzecíroztatott egy gyereket (bábot)” – írja naplójában Stuber Andrea még 2015 áprilisában.[4] Én ezt hallatlanul izgalmas vívmánynak találom. Az előadás mintha nem tartaná annyira fontosnak az élet szokásos drámáit. Helyette a drámai harcokat beindító tévedéseinken – jelen esetben a gyereket és a gyerekképzetet összekeverő nevelői indulaton – időzik el, méghozzá éppen abban az áldásos szakaszban, amikor a képzet olyannyira uralkodóvá válik, hogy elkezdi felemészteni önmagát.

Másodszor: a darab első látásra a verbálisan mérgező nevelésről mint akció-reakciófolyamatról szól, hiszen végig nevelés zajlik a színen. Valójában sokkal inkább szól egy nevelő mérgezett állapotáról és az állapot mint maszk mögötti valódi emberről. Feltűnő, hogy Auguszta majdnemhogy egyetlen jellemzőre sarkított személyiség: a nevelni akarás maga. Ez tölti be őt. A lelkes kis kölyöknek viszont nincs személyisége, még neve sincs: ő a neveletlen élet maga. Az, ami – és nem az, amit képzelünk helyette. Ez a kettő – egy állapot és az élet – találkozik a szemünk előtt.

Lélektanilag igen tanulságos (és pontos!), hogy a képzetekből való kiszakadást maga Auguszta indítja be azzal, hogy kinyitja az ablakot, és úgy monologizál. Miért nyit ablakot, ha amúgy is zavarja a zaj? És miért magában beszél? Miért nem kiabál Rezsőkének, hogy hagyja abba? Mert az ablak szimbólum: Auguszta valójában saját belső zaját nem bírja már, és egy kegyelmi pillanat lehetőségére nyílik meg. A kegyelmi pillanat itt a berepülő labda, ami szintén szimbolikus: az életöröm mindennapi hírnöke. (Deus ex machina mindjárt az előadás elején – persze, hogy nincs dráma!) Hogy a labdát ezentúl ő birtokolja, kielégíti a bosszúálló nevelő személyiséget, de Auguszta azzal, hogy megtartja azt, jelképesen behúzza nevelői személyiségének falai mögé a trójai falovat. Elkezdődhet a gyógyulás. Ez az öntudatlan cél. A lakásban materializálódó paprikaorrú kisgyerek az újjászületni, magához térni készülő Auguszta. (Hasonlít ugyan Rezsőkére, akit egyik monológjában Auguszta leír, de a piros nadrágon kívül a többi nem stimmel. Auguszta egyszer sem kérdezi meg a nevét, a gyerek pedig egy ízben még ki is mond valami ilyesfélét: „én vagyok az, nem a Rezsőke!” Hallatlanul finom játék ez, hiszen Rezsőke is jöhetett volna a labdájáért – csakhogy valamiért Auguszta nem úgy viselkedik, mintha ennek kellett volna történnie.)

Nem két személy(iség) konfliktussorozatát látjuk tehát, hanem egy emberi lény igenlő és egy tagadó tudatállapotának találkozását. A kérdés nem az, hogy melyik győz, hanem hogy melyik bizonyul végül semminek. Az előadás minden elemében ott van a látszó válasz. Például: míg a gyerek felelőtlenül destruktív a tárgyakkal, addig rendkívül kitartó, megbocsátó és bizalomteli a nevelő Augusztával való kapcsolatában. A nevelő Auguszta ennek fordítottja. Destruktív a gyerekkel, de rendkívül figyelemteljes és gondos, ami a tárgyait, elméleteit (vagyis a „dolgait”) illeti. Vajon melyik az illúzió?

A Stuber Andrea által említett egzecíroztatás mint fősodor ezért hiteles. Ennyi „a sodra” Augusztának, és más baja nincs, mint a sodra. Egy énkép, amit valamikor valakik kineveltek benne – és amelyből föleszmélhet annak eredményeképp, hogy a gyerek a sodrásban különös módon végig kitart mellette. Ezért nincs dráma; mert valójában nem a világrend helyreállítása (a jó gyerek kinevelése vagy a rossz gyerek megmaradása) zajlik, hanem a helyreállítási vágy béklyójából való szabadulás, a hazudós vágy kielégítéséről való lemondáson keresztül. Az egyetlen drámai pillanat a jótanácsok nyomán megbénult akaratú gyermek teljes csendje, amikor várni kezdjük, hogy az „újraélesztés” bekövetkezik-e. (Igen.)

Az előadás az aznapi szakmai beszélgetésen elhangzott szerzői önkritika ellenére nincs túlbeszélve – a túlbeszélés elemi része. A rengeteg szöveg az előadásban jórészt zaj. Nem a tartalma, hanem a teste jelent valamit. Sületlenségek, önigazolások, mental noise, a csend tagadása, a felnőtt önjáróvá vált hadarása (a monológokban is a kedvünkért kihangosítva), hogy a belé zárt gyerek hangját elnyomja. Auguszta valójában retteg a csendtől. Azt hiszi, csendet akar, de folyton beszélni vagy gondolkodni kezd, ha csend lesz. És szüksége van a labdapattogásra is, mert ezzel szemben határozza meg ellenkező, nevelő, beszélő, fantáziáló önmagát. Ha ugyanis a belső gyermek hangjával szemben kéne tennie ezt, akkor azzal be is kéne vallania, hogy van belül egy gyermek, aki ő.

Mintha a címbe foglalt két szó is a főszereplő két tudatállapotára utalna. Az augusztus a nyár vége, a téli tetszhalálba készülődés, az élet felfüggesztésének előszobája. A tavasz pedig az ébredés, az újjászületés ideje. Nagyon pontos így a cím. Az előadás ugyanis nem a megváltozott, hanem a tagadás abbahagyására hajlandóvá váló felnőttről mesél. A feszültség, a nagy akarás múlásáról, a kilégzésről – és még nem az új levegővételről.

Az aznapi előadás gyerekközönsége – egy óvodás és egy másodikos csoport – leginkább a finom vizuális poénokra volt vevő, de nem hagytak szó vagy nevetés nélkül semmi számukra fontosat. Figyelmük néha természetes módon szétesett, miközben láthatóan nem unatkoztak, pedig nem volt könnyű dolguk. Ritka az olyan előadás, amely ekkora gyerekeknek is felajánlja a lehetőséget: azonosuljanak azzal, akivel akarnak.[5] A felajánlás egyáltalán nem életszerűtlen. Auguszta dolgozik valamiért, a bábgyerek meg olyan gyerek, mint én vagyok – kivel azonosuljak? Ezen a napon a néző gyerekek egy csoportja inkább a korlátozó-nevelő felnőtt oldalára állt, és hangos „Zárd be! Zárd be!” kiabálással biztatta Auguszta kisasszonyt a kis „manó”[6] megbüntetésére. Fantasztikus pillanat volt, de nem érthetetlen és nem is haszontalan. A „manó” arra utal, hogy a gyerekek nem gyereknek nézték a bábot? Talán ezért nem azonosultak vele. De a gyerekek sokszor saját kortársaikkal sem teszik ezt, inkább kárörvendőek, ha nem ők, hanem valaki más az, aki nem felelt meg a felnőttnek, és ezért büntetést „érdemel”. Itt valószínűleg felbosszantotta őket, hogy az agresszor a színpadon nem volt elég határozott – hát ennyit a mérgezésről. Az előadás utáni szakmai beszélgetésen többen is kitértek erre a különös reakcióra. Számomra Réczei Tamás véleménye emlékezetes, aki szerint sem az előadásban, sem a gyerekekben nincs hiba; az eset arra világít rá, hogy miben élnek a gyerekek saját környezetükben. (Azaz mit ismernek föl normálisként.)

Hogy mit vittek haza a gyerekek az előadásból, nem tudhatom. Az azonban biztos, hogy a tagadásból az igenlésbe való lelki kiszabadulás elemi szükségletét és lehetőségét meg lehet sejteni Kolozsi Angéla belső kettősséget színpadra vetítő, szerény, bölcs, a látszólagosnál jóval fontosabb kis történetében. Az előadást akár követhetnék olyan beszélgetések, ahol (mi, bátor felnőttek) szeretettel és értéssel felboncoljuk Auguszta nevelő énjét a gyerekekkel közösen – ez ugyanis hiteles és jótékony közös tudás felé vezethet mindannyiunkat.[7]

(Dramaturg: Pallai Mara. Zene: Laun László. Tervező: Sipos Katalin és Sisak Péter. Zenei közreműködő: Zoltán Dominika és Laun László. Hangmérnök: Tihanyi Attila. Írta, rendezte és játssza: Kolozsi Angéla. Külön köszönet Sz. Nagy Máriának. Az előadás időtartama 45 perc.)
  1. ^  A gyerekbáb ugyanis nem lázad, hanem csak olyan, amilyen, miközben engedelmesen tanul és tűr. Egy nem-lázadóval harcoló pedig föltétlenül nevetségessé válik a szemünk előtt. Innen a móka. Előbb-utóbb viszont a tűrés teljes elnémuláshoz vezet a színpadon, aminek szorító látványát-élményét nincs gyerek, aki föl ne fogná és át ne érezné. Ezen az előadáson is itt lett a legnagyobb csönd. 
  2. ^  http://www.stuberandrea.hu/materials/HUN/naplo_2015_apr.htm
  3. ^ Hosszú távon talán ez az élményszabadság vezet nyugodt, tiszta önismerethez, amelyben felismerhetővé válik, hogy az azonosulás, ha élni akarunk, nem szokás, hanem önálló döntés kérdése és lehetősége. 
  4. ^  Így nevezték el spontán a néző gyerekek a különben teljesen gyerekszerű bábot. 
  5. ^ Az írás befejezése után találtam ezt a verset lábjegyzet címmel Kolozsi Angélától (szintén Stuber Andrea naplója vezetett rá):  „ezt a napot lenne jó / a végtelenbe nyújtani / szürkébe bágyadt nyár a hó / is elkezd mindjárt hullani / tavaszra várva őszülök / most minden egyszerű jelen / már nem is emlékszem mikor / voltam én ilyen jól velem / már nem is emlékszem mikor / lehettem én magam vagyok / ezt végtelenbe nyújtanám / mint tegnapig a holnapot”.