2016. január 25., hétfő

Kistigris és Kismackó


Sipos Katalin bábterve
Közzétette: Budapest Bábszínház – 2016. január 19.

2016. január 19., kedd

5. Sehogyse József mozija

(az emberkerülés meséje) 

Sehogyse József, Éppenitt városka mozigépésze, mindig ott érezte rosszul magát, ahol éppen volt. Régebben, (amikor még emberek közé járt), rögtön megbánta, ha kimozdult, és arra gondolt, hogy jobb lett volna otthon maradnia. Ha viszont otthon maradt, biztos volt benne, hogy a fontos dolgok lakásának falain kívül történnek: le fog maradni valami lényegesről. A következő alkalommal éppen ezért megint kimozdult, ám utóbb ismét úgy érezte, hogy nem történt vele semmi: untatták a beszélgetések, fárasztották az udvariassági körök, bosszantották az emberek - és alig várta, hogy újra otthon lehessen… Így telt az egész élete: rossz volt neki mindig, mindenhogy, mindenütt. És mindenkivel…

- Jó színben van ma, József! - mosolygott rá egy reggel (amikor még emberek közé járt) Hilária, a kisközségi általános iskola igazgatónője.
„Jó színben?!” - gondolta Sehogyse József. - „Hiszen még sosem éreztem olyan pocsékul magam, mint éppen ma! Ahá: az igazgatónő gúnyolódik rajtam!”
- Milyen sápadt ma, József! Gyakrabban kéne friss levegőre mennie - mondta negyedórával később Hetyke Hugó alpolgármester.
„Modortalan alak! Tudom én, hogy nem vagyok valami jó bőrben: no de ezt így az orrom alá dörgölni… mégiscsak túlzás!” - dohogott magában a mozigépész.
Ella, Emma és Enna csacsogva és nevetgélve sétáltak keresztül a főtéren: áthahóztak, kacagva integettek a főtér szélén kullogó Józsefnek.
„A világ annyi szörnyűséggel van tele, ezek az öregecske leányzatok meg itt csicseregnek, nevetgélnek, köszöngetnek - nincs jobb dolguk. Ezért tart itt az emberiség!”
Ám amikor a pokrócmodorú Nemaz Amika keresztülnézett Sehogyse úron, és nem köszönt:
„Micsoda faragatlan nőszemély!” - gondolta a mozigépész.
- Rosszkedvű ma, Józsi úr? - állította meg Közértes Piri.
„Tapintatlan!” - mérgelődött magában József, és válasz nélkül haladt tovább.
De amikor belebotlott Hír úrba, és az újságos másról se tudott beszélni, csak az előző esti meccsről:
„Nyilván belepusztulna, ha meg kellene kérdeznie, hogy vagyok!” - sértődött meg azonnal.
Szörpész Boriszon volt kalap, és meg is emelte. De ez bosszantotta Sehogyse Józsefet.
„Pojáca!”
Érzékeny Bulcsú viszont télen-nyáron sapkában járt, és sosem vette le sehol, mert félt, hogy megfázik.
„Neveletlen nebáncsvirág!” - dühöngött magában József.

Egy különösen pocsék napon aztán elhatározta, hogy - az esti vetítések kivételével -, nem teszi ki többé a lábát az otthonából: nem érdemes.

De az állandó magányban sem talált vigaszra, örökösen szorongott. Először attól, hogy majd innentől biztos mindenki a nyakára fog járni: „Ne gubbasszon már itthon, Józsi úr!”
Csakhogy senki nem járt a nyakára: az éppenittiek túlságosan tartottak a mogorva mozigépésztől.
S mert nem mertek jönni, József biztosra vette, hogy az éppenittiek így beszélnek a háta mögött: „Jobb is, hogy Józsi úr otthon maradt, legalább nem rontja itt nekünk a levegőt!”
Erre a gondolatra éktelen dühbe gurult, reteszeket, rigliket, lakatokat szerelt föl a bejárati ajtóra, és dühödten bezárkózott: ne is jöjjön senki!
De aztán eszébe jutott, hogy jaj, ha mégis, mégis jönne valaki, hogy fog kinyitni ennyi reteszt, riglit, lakatot? Mi lesz, ha a Valakinek, (aki mégis, mégis eljött), nem lesz türelme megvárni, hogy József ajtót nyisson? Mi van, ha valamelyik rigli beragad? Vagy valamelyik lakatnak elvész a kulcsa?
Mi van, ha soha többé nem tud ajtót nyitni? Ha soha többé nem tud bejönni senki? És, - egek! -, mi van, ha soha többé nem tud innen kimenni?!
Rémületében elkezdte leszerelni a zárakat: nem maradhat örökre itt! Mi lesz, ha már fel sem tűnik senkinek, hogy nem tud kijönni a lakásából?
Mi lesz, ha végleg megfeledkeznek róla???

Félelme azonban alaptalan volt: az éppenitt községiek nem feledkeztek meg Sehogyse Józsefről. Ugyan látogatni nem merték, de a városka legcsücskebb csücskében álló aprócska házát aggodalmasan kerülgették, függönyeinek mozgását messziről lesték; csálé postaládájába rendületlenül érkeztek a meghívók az újévi vigasságra, farsangi bálra, húsvéti locsolkodó versenyre, a községnapi vásárra, a zsáktelepülés mellé érkező vándorcirkuszok előadásaira. Csakhogy ez sem használt: József, miután megkapta a meghívókat: „Engem ne invitáljanak sajnálatból, könyörületből!”-felkiáltással visszaszerelte a reteszeket, zárakat és lakatokat: és nem ment el soha, sehová.

Így éldegélt: reteszeket, zárakat és lakatokat szerelgetve föl- és le. Esténként, mint az árnyék, elsuhant a moziba, hogy befűzze és levetítse az aznapra kijelölt filmet. A film után visszalopakodott parányi házikójába: bármennyire lesték, soha nem látta senki Éppenitt községben.

S mert soha nem látta senki, az éppenittiek lassan elbizonytalanodtak, végül szárnyra kapott a hír is: Sehogyse József már nem is lakik a községben.

Hír Béla, a helyi újságos, aki a főtérről a község valamennyi házára és üzletére rálátott, méregbe gurult a feltételezés hallatán:
- Badarság! A ház függönyei minden áldott nap másképp állnak, és napközben is gyakran meg-megrezdülnek: Józsi otthon van!
- Ugyan, kérem! - csattan fel Ella, aki a postán dolgozott, következésképpen mindenkiről tudott mindent. - Csak a huzat játszik azokkal a függönyökkel. Tév Ede nagyobbik unokaöccsének feleségétől hallottam, akinek egy lennevolnai pék anyósa mesélte: Sehogyse úr már rég nem lakik itt.
- Ellácska, ne hozzon ki a sodromból: az a ház sosem volt lakatlan! - tiltakozott Hír úr.
- Akkor miért nem csenget be oda?
- Nem őrültem meg, hogy kitegyem magam Józsi úr szidalmainak. De, tudja mit: ha annyira kíváncsi, csengessen be maga!
- Minek csengetnék be valahová, ahol nem lakik senki?
- De igenis lakik, és bár úriember biztosra nem fogad: én most bármiben mernék erre fogadni, Ellácska!
- Mi bármiben Béla?
- Mondjuk… aki veszít, az becsönget Józsi úrhoz!
- Állom a fogadást! Bár… amíg nem csengetünk be, honnan tudjuk, melyikünk nyert?

Egyedül Közértes Piri volt maradéktalanul biztos Sehogyse József jelenlétében, bár találkozni ő sem találkozott vele. Nyolc éve, mióta József megkérte rá, minden áldott szombaton takarítani járt a mozigépészhez. Minden szombaton ott várta őt a konyhaasztalra kikészített pénz, és egy lista a teendőkkel, meg a bevásárolni valókkal - de Józsi úr sosem bukkant elő, noha Piri a zörejek és motoszkálások alapján pontosan tudta, a mozigépész hol, merre bujkál: egyszer a kisszobából, az ágy alól, máskor a kétajtós szekrényből, egy következő alkalommal az ágyneműtartóból jöttek a neszek - influenza szezonban elfojtott köhögések, tüsszentések is. Az első időkben Piri még megpróbálta előcsalogatni Józsefet: frissen főzött kávéval, illatos süteménnyel igyekezett rávenni, hogy legalább előle ne bujkáljon. Hiába! Így aztán lassan fölhagyott a hasztalan próbálkozásokkal: ha József így szeretné, legyen így. Gyorsan és csendesen kitakarította a házat, aztán bezárt ablakot-ajtót, elment, és a következő szombatig nem háborgatta a furcsa ház furcsa lakóját.

- A moziban, hétfő kivételével, minden este van vetítés! - jegyezte meg Tök Bódog, aki egy Sikk és Siker-ért szaladt üzletéből Hír úr standjáig, és fültanúja volt a Sehogyse József jelenlétéről kialakult vitának. - Sehogyse úr nélkül nyilvánvalóan nem lenne: ő a városka egyetlen mozigépésze.
- Na, és látta őt valaki az elmúlt nyolc évben a vetítőteremben? - harciaskodott tovább Ella.
Persze, hogy nem látták: Sehogyse József (hétfő kivételével) minden este az ajtóhoz lapulva várta, hogy a gépházba leskelődők elfoglalják végre helyeiket a mozi nézőterén, és ő megkezdhesse a vetítést.

Mert nem akart találkozni senkivel.

Aztán egy nap felbukkant Éppenitt községben egy magát színkörnek nevező kétszemélyes társulat: a langaléta Hal Asztrik és a kerek Nap Olivér. Gyerekkori barátok voltak végtelen sok olyan álommal, tervvel és teendővel, amik nem múltak el a gyerekkorukkal: a Tökéletes Előadást, a Nagy Művet szerették volna kitalálni, bepróbálni és előadni. Úgy tervezték, hogy ahol megállnak, ott pár hétre megszállnak: próbálnak, aztán bemutatják a Tökéletes Előadást - a bevétel pedig elegendő lesz arra, hogy továbbutazzanak, újra megálljanak, néhány hétig új helyen éljenek és próbáljanak, majd ismét előadjanak egy Felejthetetlen Produkciót. Sima ügy, biztos megélhetés, egyenes út a világhírnév, és - nem mellesleg - a gazdagság felé. Jól kitalálták!

Csakhogy Hal Asztrik és Nap Olivér, a végtelen sok közös gyerekkori álom, terv és teendő dacára sem tudott megegyezni bizonyos dolgokban.

- Milyen legyen a Tökéletes Előadás? - tette föl a kérdést Hal Asztrik a legelső próbanapon.
Nap Olivér elgondolkodva hallgatott. Hal Asztrik várt - és ő is hallgatott.
Hallgattak.
- Nem hallgathatunk egész álló nap, mint a csuka - mondta Nap Olivér egy óra hallgatás után, és önfeledten felkacagott. - Mondjunk valamit gyorsan! Hiszen a lelkünk mélyén tudjuk a választ! A tökéletes előadás legyen… egy-kettő- hááárom: vidám!
- Szomorú! - vágta ki Hal Asztrik, majd, meghallva Nap Olivért, rábámult: - Vidám?! A Tökéletes Előadás nem lehet vidám! A való életről kell, hogy szóljon: elgondolkodtatóan, és komoran!
- Hogyisne! - vörösödött el Olivér. - Hogy töppedt túróvá unja magát a publikum? Soha! Különben is: kit érdekel a valóság? A színház mulattasson és kacagtasson: tökéletes csak az az előadás lehet, ami elfeledteti a nézőkkel a világ minden búját-baját.
- Itt tévedsz, de hatalmasat! - sápadt el Asztrik.
- Te tévedsz, amikor azt mondod, hogy tévedek! - lilult el Olivér.
- Te tévedsz, amikor azt mondod, hogy nem tévedsz! - fehéredett el Asztrik.

Így aztán nem csoda, hogy - egyetértés híján - már a próbákat sem tudták idejében elkezdeni. Álló nap csak vitatkoztak, közben telt az idő, fogyott a kis megtakarított pénzük - és vészesen közeledett a Tökéletes Előadás első meghirdetett időpontja. Egy héttel a kitűzött bemutató előtt pánikba is estek:
- Mindegy, melyikünk téved: most már muszáj csinálnunk valamit! - mondta sápadtan Nap Olivér.
- Én akármit nem tudok csinálni! - mondta szürkén Hal Asztrik.
- A semmiből csak semmi lesz! - mondta vészt jóslóan Olivér.
- A semmiből éppen hogy nem lesz semmi! - mondta fenyegetően Asztrik.
- De hiszen én is ezt mondom! - kapott egy kis színt Olivér.
- Ezt mondtad volna? - fordult felé kevésbé szürkén Asztrik.
- Talán mindkettőnknek igaza van! - pirult ki Olivér.
- Vagy nincs igaza egyikünknek sem! -
- Az ugyanaz! - csattant fel ingerülten Olivér.
- Ugyanaz lenne? - nézett rá zavarodottan Asztrik.
- Ha tehát mindkettőnknek igaza van…
- Azaz: nincs igaza egyikünknek sem…
- Akkor a Tökéletes Előadás lehetne egyszerre vidám is és szomorú is!
- Vagy inkább: szomorú és vidám egyszerre!
- Én is ezt mondtam!
- Ezt mondtad volna?

És akkor - literszám főzött kávék, nagy viták, hangos veszekedések, ajtócsapkodások és széktördelések közepette -, próbálni kezdték az előadást, ami egyszerre lesz majd szórakoztató és elgondolkodtató, az élet viharait feledtető, arra mégis rávilágító, vidám és szomorú - egyszóval: Tökéletes.

A kétszemélyes színkör épp Sehogyse József háza mellé vackolta be magát: a könyvtár fölötti, községi panziónak kinevezett nyolc szoba egyikébe, ahol Közértes Piri mosott és takarított rájuk. Itt aludtak, itt is próbáltak: Sehogyse József, függönye mögül leskelődve, pont az ablakukra látott, hallotta vitáikat és ajtócsapkodásaikat. Ha lett volna kinek panaszkodnia, a mozigépész bosszús lett volna a kétszemélyes színkör zajos működésétől - így azonban, hogy soha senkivel nem beszélt, csak halk hálát érzett, hogy végre valami feledteti a magányát. Mert ez azért mégis esemény volt!

Esténként, amikor Hal Asztrik és Nap Olivér már csak pusmogva szitkozódtak, mert csendet háborítani azért mégsem szerettek volna, megesett, hogy kínkeservesen próbálni kezdtek, valóban. És, mert az asztali lámpát reflektorként fordították maguk felé, szállásuk ablakának függönyén csodálatos árnyjáték keletkezett: Sehogyse József elandalodva nézte éjszakákon keresztül.

Heteken át.

Hónapokon át.

Igen: végül hónapokon át, mivel a kétszemélyes színkör kitűzött bemutatói rendre elmaradtak.

Először az újév első színházi előadásaként hirdették meg produkciójukat: Éppenitt városka mozijában terveztek fellépni - de az újév reggelén:
- Khm-khm… mintha ma egy kissé… khm-khm… meg lennék fázva! - sápadozott Hal Asztrik.
- Kutyabajod: egy kis drukk az egész! Amint a világot jelentő deszkákra lépsz, elmúlik: higgy nekem! - mondta magabiztosan Nap Olivér, aki aznap kitűnő formában érezte magát.
Ám Asztrik addig-addig krahácsolt, amíg csak kiköhögte magából:
- Ez az előadás még meglehetősen… khm-khm… kiforratlan: kár lenne egy félkész produkcióval kezdeni az újévet…
- Szóval innen fúj a szél! - vörösödött el Olivér. - Na, elég a hisztériából: azonnal szedd össze magad!
De Asztrik minden igyekezete ellenére sem volt képes összeszedni magát estig - és, bár láza nem volt, a feje nem fájt, és, ha megfeledkezett magáról, köhögni sem köhögött, mégsem lépett aznap este a világot jelentő deszkákra: a Tökéletes Előadás, - hiába adták el rá az összes jegyet, plusz pótszékeket és állóhelyeket is!-, „betegség miatt” elmaradt.

Következő fellépésüket a farsang fénypontjaként harangozták be. De a nagy nap reggelén:
- Azt hiszem, elrontottam a gyomrom… - szédelgett Nap Olivér.
- Estére jól leszel, aggodalomra semmi ok! - mondta magabiztosan Hal Asztrik, aki aznap kitűnő formában érezte magát.
- De én igenis aggódom - fogta a hasát Olivér. - Különben meg: ki látott már olyan farsangi előadást, ami a való életről akarja elgondolkodtatni a nézőit! Ami helyenként nemhogy nem vicces, hanem egyenesen szomorú!
- Kibújt hát a szög a zsákból! - lilult el Asztrik. - Szóval ez a baj! A komorság! A tanulság! A mélyen szántó mondanivaló! Ez a te igazi betegséged, ez fáj neked, semmi más!
- Igen! Vagyis: nem! Csupán a hasam! A hasam fáj… - visszakozott Olivér, és bár Asztrik egész nap tajtékzott, a Tökéletes Előadás, - hiába adták el rá majdnem az összes jegyet -, újra elmaradt.

Harmadik előadásukat a községnapi vásár díszelőadásaként reklámozták, és bár az éppenittiek türelme lassan fogytán volt, azért elővételben csak sikerült eladni a produkcióra egy erős félházat.

Hanem amikor felvirradt az előadás napja…
- Nem egy kezdődő náthát hallok a hangodon? - nézett furcsán Olivér Asztrikra.
- Nem… khm-khm… Nem! Jól vagyok!
Később:
- Nem fáj a hasad? - nézett kutatóan Asztrik Olivérre.
- Nem…- fogta a hasát sápadtan Olivér. - Minden rendben.
- Remek előadásunk lesz ma! - próbált mosolyogni Asztrik. És még hozzátette: - Khm-khm…
- Ilyet még nem látott a világ! - bólogatott Olivér, miközben a hasát fogta. - Jaj…
Aztán egy újabb fél óráig csak pislogtak maguk elé.
- Így nem állhatsz a közönség elé! - nézett végül mélyen Asztrik Olivér szemébe.
- Ilyen állapotban nem léphetsz a világot jelentő deszkákra! - rázta meg Olivér Asztrik beesett vállát. Úgyhogy harmadik alkalommal nagy egyetértésben mondták le a fellépést. Betegség miatt. Természetesen.

A lemondott előadások után Asztrik és Olivér kettőzött erővel látott neki újra a próbáknak: de ennek csupán Sehogyse József volt tanúja, aki a hét valamennyi éjszakáján virradatig nézte a könyvtár fölötti panzió ablakában zajló zaklatott árnyjátékot.

Csakhogy a harmadik lemondott fellépés után már alig-alig fogytak a jegyek a negyedik alkalommal meghirdetett előadásra, amit az Éppenitt Községi Nyárköszöntő napjának estéjére tűztek ki. Ez roppant aggasztó volt, mivel a kétszemélyes színkör tagjai ebből a bevételből tervezték volna fedezni elkövetkező hónapjaik kiadásait - beleértve elutazásukat is Éppenitt községből.

Ennek ellenére Hal Asztrik és Nap Olivér erősen megfogadta, hogy történjék bármi, legyenek bármilyen kevesen, ezt az előadást már nem mondják le: akkor sem, ha fél lábbal tényleg a sírban lennének, akkor sem, ha a bevétel nem hozza vissza a produkcióba ölt erőt, energiát és időt. Egyszerűen: önmaguknak, és a bennük töretlenül bízó nézőknek tartoznak annyival, hogy ezt most végigcsinálják. Végig!

És végig is csinálták volna…

Jelmezt öltöttek, maszkot festettek, parókát húztak. Díszbe öltöztették a szívüket - és igyekeztek nem tudomást venni arról, hogy majd kiugrik izgalmukban. Színpadra lépés előtt a takarásba álltak, összenéztek, nagy levegőt vettek, „Ez most a Nagy Mű lesz, a Tökéletes Előadás!” - gondolták, és kiléptek Éppenitt Község Mozgó Filmszínházának színpadára… De egy teremtett lélek sem ült a nézőtéren.

A kétszemélyes színkör pechére, Lennevolnában aznap volt a megyei futballdöntő: az éppenitt községieknek egyáltalán nem volt mindegy, hogy Lennevolnának sikerül-e megvédenie bajnoki címét, vagy sem. (Utólag elmondhatjuk: sikerült!)

Ott állt tehát Hal Asztrik és Nap Olivér Éppenitt lözség üres nézőtere előtt, és nem tudták mitévők legyenek. Mozdulni sem mertek, egymásra nézni se. Meghalni lett volna jó - de az se ment.

Ki tudja, meddig állhattak így, amikor nyílt a nézőtér ajtaja, és Sehogyse József lépett be rajta félénken. Otthona magányában, függöny mögül leste egész délután az éppenitt községiek vonulását a lennevolnai futballmeccsre: pontosan tudta, hogy a kétszemélyes színkörnek ma nem lesz közönsége, egyetlen árva nézője se... De nem a sajnálat hozta el az előadásra, sokkal inkább a lehetőség: hogy most megnézhet valamit, anélkül, hogy bárki mással találkoznia, hogy az élményen bárki mással osztoznia kéne.

Asztrik és Olivér döbbenten bámulták a sosem látott mozigépészt, aki elhaladt a nézőtér mellett, előrejött, egészen a színpadig, lerakta a jegy árát a színpad közepére, a kétszemélyes színkör tagjai elé, majd leült az első sor legszélére és várta, hogy kezdetét vegye az előadás.

Asztrik és Olivér most lassan összenézett. Aztán Józsefre pillantottak. Aztán megint össze. Majd megint Józsefre.

És akkor belekezdtek.

Olyan csodálatos előadást még soha senki nem látott Éppenitt községben. De még a szomszédos Lennevolnában sem. Sehol a nagyvilágban! Szórakoztató volt és elgondolkodtató: Asztrik és Olivér épp úgy érezte, mint Sehogyse József: ez valóban A Tökéletes Előadás. Az Ezerből Egy. A Soha Vissza Nem Térő. Az Egyszeri És Megismételhetetlen.

A kétszemélyes színkör tagjai úgy lubickoltak szerepeikben, mint hal a vízben - József pedig úgy kacagott, hogy a hasa is belefájdult - miközben potyogtak a könnyei a szívfájdalomtól. A produkció egyszerre volt felemelő és igaz. Kegyetlenül őszinte és fájdalmasan szép. Egyszóval: csodálatos.

Csodálatos.

Ám hármukon kívül senki más nem volt részese az előadásnak. József volt az egyedüli tanúja ennek a felejthetetlen estének. És, hát: kinek mesélhetné ezt el? (Már, ha szóba állna történetesen bárkivel is…) El lehet ezt egyáltalán mesélni? És, ha el lehet - ki hinné el neki?

De a kétszemélyes színkör tagjainak nem csak emiatt sajgott a szívük, és főtt a fejük. Volt itt más nehézség is: az egyetlen eladott jegy árából, hogy lépjen tovább a társulat? Miből tud újra útnak indulni, miből éljen a következő előadásig? (Mert az nyilvánvaló volt számukra, hogy ezt a produkciót nem játszhatják el többet: Tökéletes Előadásból, Nagy Műből nem lehet szériát csinálni- ez képtelenség!) Visszavonultak hát a könyvtár fölötti kis szobába, és azzal a mérhetetlen űrrel a lelkükben, amit az előadók csak igazán csodálatos produkciók után éreznek, hozzáfogtak tanácstalanul gubbasztani.

Ki tudja, meddig gubbasztottak volna így, ha problémájukra egészen váratlan gyógyír nem érkezik.

A következő nap reggelén, az éppenitt községiek nem kis döbbenetére, Sehogyse József fényes nappal kilépett házának ajtaján. Bejárta a városka valamennyi utcáját, bekopogott valamennyi házba, valamennyi üzletbe: szórólapokat, egy különleges előadásra szóló meghívót osztogatott.

Aznap este egy gombostűt nem lehetett leejteni Éppenitt község mozijának nézőterén: még a csilláron is ültek emberek. Óriási szenzációnak számított, hogy húsz év után Sehogyse József kilép az emberek közé - még Lennevolnából is kisebb tömeg jött át, hogy megtudja: mit akar most egyszerre ez a mozigépész remete?

Pontban hétkor Józsi úr levetített egy húsz perces felvételt, amit az elmúlt hetekben készített egy régi kamerával: a felvételen egy színházi előadás részlete volt látható, árnyjátékban. Nem volt különösebben izgalmas: három perc után lassan mindenki unni kezdték a hangfelvétel nélkül érthetetlen, némán pergő jelenetsort. Húsz perc pedig egyenesen rengeteg volt mindebből - a tengersok ember bosszúsággal vegyes megkönnyebbüléssel fogadta a vetítés végén felúszó nézőtéri fényt.

Aztán csend volt.
A nézősereg várt.
De nem történt semmi.

Ekkor néhányan dohogni kezdtek, hogy hát ők ezért fizettek teljes árú jegyet?! Ezért a húsz perces tudja-csuda-mi-is-ez-ért? A bosszúság és méltatlankodás végighullámzott a nézőtéren, és már-már úgy tűnt, a tömeg rövidesen egy emberként követeli vissza a jegyért kiadott pénzt - amikor Sehogyse József oldalgott elő a gépteremből. Eloldalgott a nézőtér mellett. Feloldalgott a vászon előtti színpadra.

A nézőtéren ismét csönd lett. Olyan súlyos és néma csönd, amit csak a legcsodálatosabb előadások legcsodálatosabb pillanataiban tapasztalni. Ebben a csöndben Sehogyse József kiült a színpad szélére, ki az éppenitt községiek elé, megköszörülte a torkát, majd lassan beszélni kezdett. Elmesélte a többieknek a tegnap esti csodálatos előadást. Elejétől a végéig. Úgy, ahogy ő látta. Azt is elmesélte, amit ő érzett, miközben ezt a csodálatos előadást nézte. És az éppenitt községiek, (meg az a nem kevés ember Lennevolnából) látott egy nem akármilyen előadást.
Józseffel nevettek.
Józseffel sírtak.
A produkció szinte-szinte megközelítette a tegnapi csodát.

A jegyárra Sehogyse József előadása után, távoztukban, rádupláztak a nézők: ezzel a bevétellel a kétszemélyes színkör meg volt mentve! Józsi úr boldogan adta át aznap éjjel a teljes összeget a két értetlen művésznek, akik még mindig gubbasztottak, és alig akarták megérteni, hogy folytathatják világhódító útjukat.

Másnap el is utaztak Éppenitt községből.
De az előadásukra sokáig emlékeztek az éppenittiek - erről maga Sehogyse József gondoskodott, aki ettől kezdve nem zárkózott vissza a lakásába: derűsen járt-kelt a zsáktelepülésen, és boldog-boldogtalannak mesélt a két előadásról: a kétszemélyes színkör csodájáról, illetve arról, amikor ő ezt a csodát az éppenitt községieknek elmesélte.

Lassan mindkét előadás történetét betéve tudták már a helyiek.
Minden egyes másodpercét.
Minden egyes fordulatát.
Kacagtató és szívszorító pillanatait.
Sok-sok év elteltével már annyira tudták, hogy unni is kezdték - de, mert örültek Józsefnek, illetve annak, hogy a mozigépész újra köztük van, hát udvariasan minden egyes alkalommal újra és újra végighallgatták elejétől végéig mindkét előadás történetét.

2016. január 5., kedd

Kutyafül, macskakő, egérút - tájelőadások

Tájelőadások a Budaörsi Latinovits Színházban:
január 13. (szerda) 10:00
január 15. (péntek) 10:00
január 25. (hétfő) 10:00
február 1. (hétfő) 10:00
február 5. (péntek) 10:00

Tájelőadás Kecskeméten, a Ciróka Bábszínházban:
február 7. (vasárnap) 10:30

2016. január 1., péntek

Évértékelők

Felbukkantunk 2015 szubjektív év végi listáiban!
Stuber Andrea, internetes naplójában 244 (kétszáznegyvennégy!) 2015-ben látott színházi előadásból a legjobb húsz közé sorolja a Kutyafül, macskakő, egérút című produkciót:
» Stuber Andrea Naplója - 2015. december 30.
Kovács Bálint az Origo-n a tavalyi évben általa elolvasott 52 könyvet rangsorolta: így került a Körmöczi György Dosztojevszkij és Murakami Haruki közé:
» Ezért szoktam rá én is egy ősi drogra

Ez az év is jól kezdődik!