2016. december 28., szerda

2016-os mérleg

Négy rendezés, három szövegkönyv, egy (rövid időre) feltámadó előadás, amiben újra játszhattam, egy új könyv, illetve első könyvem szlovák nyelvű fordításának megjelenése; egy megvédett szakdolgozat és egy igazi nyaralás - ez a számokba foglalt 2016.
A nagyvonalúan kezelt időrend pedig:

Egy tanulságoktól és veszteségektől sem mentes próbaidőszak:
Kistigris és Kismackó - a Budapest Bábszínház előadásának próbái, majd bemutatója.


Egy sikeres szakdolgozat védés.


Tavasszal rendezőként vettem részt a III. Bábos Drámaíró Versenyen, Békéscsabán - Markó Róbert: Ami fénylik című írását állítottam színpadra.


Egy nagyszerű munka Pájer Almával, Kovács Domokossal és Csadi Zoltánnal:
Litera-túra - a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadásának próbái, majd bemutatója.


Egy Hepp Trupp-előadásból lett mesekönyv:
Bódog és Szomorilla.

Egy feltámadt előadás a Tintaló Társulástól:
Nem akarok többé boszorkány lenni! - bérlet a tatabányai Jászai Mari Színházban.


A Vaskakas Bábszínház által szervezett Győrkőc Fesztiválon, a Vers-Játszó-Téren, olyan írók mellett játszhattam a gyerekekkel, mint Boldizsár Ildikó, Szabó T. Anna, Szabó Borbála, Tóth Krisztina és Varró Dániel.

Egy remek találkozás Egri Mártával:
A Sötétben Látó Tündér nyári próbái, majd október közepi bemutatója.


A szlovák nyelven megjelent Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak:


Egy (Kuthy Ágnes 2017-es rendezéséhez, Dobák Lívia dramaturgiai munkájával készült) szövegkönyv:
A só - a debreceni Vojtina Bábszínház készülő előadása.
(Erről kép a 2017-es év decemberi összefoglalójában lesz.) 

A bőbeszédű diófa-bérlet Kocsis Rozival és Szúkenyik Tamással a győri Vaskakas Bábszínházban.




A mindentlátó királylány - felújítás a győri Vaskakas Bábszínházban.



A királykisasszony cipője - szövegkönyv a zalaegerszegi Kalimpa Színháznak.
(Erről kép a 2017-es év decemberi összefoglalójában lesz.) 

Egy jó hangulatú próbafolyamat Szőts Orsival és Balázs Csongorral:
Ebcsont és nyúlcipő próbák, majd bemutató a békéscsabai Napsugár Bábszínházban.


A Tintaló Társulás első színházi produkciójának búcsúelőadása:
Nem akarok többé boszorkány lenni! - utolsó előadások a kaposvári BábSzínTéren.



Boldog 2017-et mindnyájunknak! 

2016. december 23., péntek

2016 karácsonyára

Gyöngyösi Adrienn illusztrációjával,
közös angyalainkkal,
Körmöczi Györggyel, 
Eduárddal 
és 
az Ottokár nevű puttóval, 
 békés, boldog ünnepeket kívánok
mindenkinek!

©Gyöngyösi Adrienn

2016. december 16., péntek

Interjú Egri Mártával

Egri Mártával Gyenge Balázs beszélgetett két szólóelőadásáról - így A Sötétben Látó Tündér című Bagossy László meséről is. Az interjú elolvasható az alábbi linken:
» "Persze, hogy hasonlítok Kalauz Jutkára!" - interjú Egri Mártával

2016. december 14., szerda

Gyerekhíradó

Furinkáról, Zsiga föstőről, Körmöczi Györgyről, Bódogról és Szomorilláról meséltem a gyerekeknek a Hetedhét Gyerekhíradóban. Itt meg lehet nézni a felvételt:
» Hetedhét Gyerekhíradó - 2016. december 14-i adás

2016. december 12., hétfő

A mai nap margójára

A kaposvári BábSzínTér fotója. 

Nem akarok többé boszorkány lenni - Kaposvár, 2016. november

2016. november 27., vasárnap

Úgy látszik, hiába...


Ezekben a napokban még mindig az vagyok: Kaposváron, a BábSzínTéren.
De 2016. november 30-án, - kevéssel az előadás 10. születésnapja előtt -, tényleg utoljára...

2016. november 24., csütörtök

2016. október 14., péntek

A Sötétben Látó Tündér

mesebeszéd
A tatabányai Jászai Mari Színház előadása.

Magyar népmesék motívumainak felhasználásával írta: Bagossy László
Játssza: Egri Márta

Díszlet-jelmez: Győri Gabi
Zene: Laun László
Hangmérnök: Tihanyi Attila
Rendezőasszisztens: Fábián Ilona
Rendező: Kolozsi Angéla

Külön köszönet Kis-Kovács Lucának, Kovács Évának, Németh Virágnak
és
a Budapest Bábszínháznak.

2016. október 13., csütörtök

Bódogékról

A Hintafa blogon találtam az alábbi szívmelengető visszajelzést:

"Kolozsi Angéla szépségesre szőtt meséjében minden benne van, amiért szívünkbe zárhatunk egy könyvet. A pikareszkszerű vándorlás, elválások és ismétlődő találkozások megunhatatlan sorozata, melyek során a főszereplők nemcsak egymáshoz, de önmagukhoz is közelebb kerülnek. Tökéletesre faragott történet, sehol egy felesleges epizód, álmosító részlet. Az első mondattól (engem speciel már frappáns cím levett a lábamról) az utolsóig érdekfeszítő a történet, mégsem nehezednek teherként az olvasóra a kalandok. Kolozsi Angéla -dacára a témaválasztás komolyságának- légies könnyedséggel, tökéletes stílusérzékkel és kedves humorral mesél szerelemről, elfogadásról, ráeszmélésről, önmagunk felfedezéséről. Szalma Edit rajzai pedig beszédesen gyönyörűek. Az illusztrátor jól ráérzett a mese stílusára és festményeivel a legtöbbet hozta ki belőle.

Bódog és Szomorilla, a fontos találkozások és értékes gondolatok könyve."

2016. október 7., péntek

A Mosoly Világnapja

Állítólag ma van a Mosoly Világnapja. Ez alkalomból három perc paca és két föstött száj - a Tintaló Társulástól, 2008-ból. Vagy 2009-ből:

2016. október 6., csütörtök

Októberi programajánló

A bőbeszédű diófa
VASKAKAS BÁBSZÍNHÁZ - Győr
október 6. (csütörtök) 10:00, 14:00
október 7. (péntek) 10:00, 14:00
október 9. (vasárnap) 11:00
október 17. (hétfő) 10:00, 14:00
október 18. (kedd) 10:00, 14:00
október 19. (szerda) 10:00, 14:30
október 20. (csütörtök) 10:00, 14:00
október 21. (péntek) 10:00, 14:00
október 25. (kedd) 10:00
október 26. (szerda) 10:00
október 27. (csütörtök) 10:00
október 28. (péntek) 10:00

A mindentlátó királylány
KLEBELSBERG KULTÚRKÚRIA - Budapest
október 21. (péntek) 14:30
VASKAKAS BÁBSZÍNHÁZ - Győr
október 23. (vasárnap) 11:00
október 24. (hétfő) 14:00

A sötétben látó tündér
bemutató: 2016. október 15. Jászai Mari Színház, Népház
JÁSZAI MARI SZÍNHÁZ, NÉPHÁZ - Tatabánya
október 15. (szombat) 15:00
október 18. (kedd) 14:30 (Kincskereső bérlet)
október 19. (szerda) 14:30 (Kincskereső bérlet)
október 20. (csütörtök) 14:30 (Kincskereső bérlet)
október 24. (hétfő) 14:30 (Kincskereső bérlet)

Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívtak
KOLIBRI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ - Budapest
október 9. (vasárnap) 15:00
október 10. (hétfő) 10:00, 15:00
november 20. (vasárnap) 15:00
november 21. (hétfő) 10:00

Litera-túra
BARTÓK KAMARASZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZETEK HÁZA - Dunaújváros
október 10. (hétfő) 10:00, 15:00

2016. szeptember 30., péntek

2016. szeptember 6., kedd

Kertész Erzsi

NEM mese Fábián Péter (k2) előadásában. Kertész Erzsi meséje Kasza Julianna rajzaival.

2016. augusztus 28., vasárnap

Gráfia kisasszony, avagy a kedves tanár

 Bódog és két szolgája, Halogati és Félbehagyi, szeretne megtanulni írni-olvasni. Ebben egy Gráfia nevű, furcsa hölgy lesz a segítségükre.

"– Ismerik az urak az ábécét? – nézett végig a kisasszony a három fiatalemberen. - Legalább valamelyest? – kérdezte karcos-barátságosan, kardigánja zsebéből krétát halászva elő, amikor a szolgák végre elfoglalták helyeiket a táblává kinevezett bőrönd előtt.
A három fiatalember kínban pislogott.
- Na, csak bátran, ki vele: egy-két betűt bizonyosan ismernek…
Félbehagyi némi tétovázás után elrebegte azt a keveset, amit az „e” betűről tudott.
- Ez már valami! Ezek után azon se lennék meglepve, ha tudnák, mi az ábécé legelső betűje – próbálkozott tovább Gráfia kisasszony. De a három megkukult nebuló szemlátomást nem ismerte az „a” betűt. „Micsoda tudatlan társaság!” – fújt egyet türelmetlenül Gráfia, de aztán rögtön észbe is kapott: őt ide kedves tanárnak szerződtették. Elmosolyodott hát, és felrajzolta a táblává lett bőröndre a nagy „A”-t.
- Ez nem olyan, mint egy házikó? – bökte oldalba Félbehagyi Halogatit. Bódog már nem volt ennyire visszafogott: Gráfiához lépett, és kikapta kezéből a krétát.
- Én másképp szoktam rajzolni a házat: az oldalfalait függőlegesre húzom; kémény is kell a tetejére; a kéményből pedig száll a füst.
Gráfia zavartan nézte, amint „A” betűje Bódog ügyködése nyomán házzá alakul – egy bátortalan torokköszörülést követően végül úgy döntött, továbblép és áttér a „B” betű oktatására. Kardigánja zsebéből újabb krétát halászott elő, de alig írta fel a „B”-t a táblára, megjelent mellette Félbehagyi:
- Ez egy pillangó oldalnézetből! Én sokkal szebbet tudok! – azzal ő is kivette Gráfia kezéből a krétát.
Az írás-olvasás tanár egy darabig ide-oda villanó szemekkel nézte, amint Bódog és Félbehagyi versenyt rajzolnak. Néhány másodperccel később Halogati is megjelent Gráfia mellett: ő is szeretett volna egy krétát.
- Nincs több! – vakkantotta a tanárnő, le nem véve szemét a másik két engedetlenről. Halogati így aztán először Félbehagyitól, majd Bódogtól próbált krétát kölcsönkérni. Csakhogy a másik kettő közül egy se volt hajlandó arra, hogy, - ha nem is adja oda az egészet -, legalább megfelezze a krétáját. Halogatit erre elfutotta a pulykaméreg. Királya ellen nem fordulhatott, az mégsem lett volna illendő, de Félbehagyit elkapta a grabancánál fogva, és letörölte testvérével a táblává lett bőrönd telefirkált oldalát. Félbehagyi ezen rettenetesen kiakadt, fejjel ugrott Halogati hasának – közben Bódog óbégatva méltatlankodott, mert Halogati féktelen indulatában az ő rajzát is letörölte a szivacsnak használt Félbehagyival.
Eközben Gráfia kisasszony görcsösen mosolyogva próbált rendet teremteni:
- Uraim! Kérem, uraim! Üljenek vissza szépen a helyükre, és figyeljenek rám, jó? – A három úr a füle botját sem mozdította. - Ó, bárcsak egy kicsit fegyelmezettebbek lennének! – pillantott föl Gráfia kétségbeesetten a magas, mélykék égre. Talán e fölpillantás volt az oka, hogy nem vette észre: a három fiatalember váratlanul elhallgatott, tornasorba állt és fegyelmezetten várta Gráfia kisasszony további utasításait. – Milyen kár, hogy az élet nem kívánságműsor! – sóhajtotta Gráfia keserűen a magas, mélykék égnek. Mire visszaengedte tekintetét a horizontig, a fegyelmezett tornasor már szétbomlott, mintha sose lett volna, és folyt tovább a vita meg a lökdösődés a krétákért, a tábláért, a rajzolási lehetőségért. – Urak! Urak! – próbált újra rendet tenni az írás-olvasás tanár. – Nagyon kérem, legyenek egy kis türelemmel! Ígérem, mindenki megkapja majd a krétát, csak előtte nem ártana még néhány betűt megtanulniuk…
A helyzet egészen reménytelennek látszott. Ám Gráfia kisasszony – ezt a három fiatalember ekkor még nem sejthette -, igen nehezen viselte a reménytelen helyzeteket. Amikor végleg elfogyott a türelme, arcáról váratlanul eltűnt a bájtalan mosoly, és felüvöltött:
- Ebből elég! Leülni!
Ez hatott: a három fiatalember elhallgatott, elhajította a krétákat, és glédában leült Gráfiával szemben.
- Kedves Gráfia, ön most nem igazán kedves… - dadogta Bódog.
- Csönd legyen! – rikoltotta az olvasás-írás tanár. – Itt kedvességgel láthatóan semmire sem megyek! Úgy… És most megtanuljuk az ábécét!
- Nem lehetne inkább holnap? – jelentkezett bátortalanul Halogati.
- Ma már nagyon sokat tanultunk: házat meg lepkét oldalnézetből… Én máris elfáradtam – vallotta be Félbehagyi.
- Én is! Pihenni szeretnénk!– csatlakozott szolgáihoz Bódog.
- Szépen vagyunk! - nézett végig a kompánián Gráfia, miközben föl-alá sétált. – Öntől azért többet vártam! – állt meg váratlanul Halogati felett. De a hórihorgas alak ettől nem hatódott meg. Csak legyintett egyet: az volt ebben a legyintésben, hogy tőle nem érdemes várni semmit. Azzal lustán elhevert a földön.
- Na, és ön? – fordult Gráfia Félbehagyi felé. – Ön a legügyesebb itt! Már ismer egy betűt! A többieknek ugyancsak kapaszkodniuk kell, ha utol akarják érni önt!
Halogati ezt hallva egy szempillantás alatt talpra ugrott:
- Én sokkal szebben rajzolok, mint Félbehagyi! Nem kell kapaszkodnom: kirázom az ábécét a kisujjamból! Rajta, tanítsa meg!
- Egy pillanat! – csattant fel Bódog. – Elsősorban miattam van itt a tanárnő, tehát lesztek szívesek picit visszafogni a tanulási kedveteket. Világos? Kérem, lássunk hozzá! – fordult Gráfia kisasszonyhoz.
És ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.

- Húzz egy egyenest,
és két görbét,
rajzolj kört…
(egy kört – ne körtét!)
félkör a „d”
és – most leszel boldog! -
„o” és „g”:
így írod, hogy „Bódog”! – kántálta Gráfia kisasszony.

- Húzok egy egyenest
és két görbét,
rajzolok kört is…
Egy kört, nem körtét!
Félkör a „d”, tudom
és nagyot nevetek,
„o” és „g” –
írom a nevemet. – körmölt mind nagyobb lendülettel Bódog.

- Írni, ha tudsz,
akkor olvasni könnyű.
Társalogj róla:
milyen magasröptű!
Olvasol verset
és színdarabot,
meséket, lexikont,
képeslapot.

A nap végén Gráfia felírt valamit a bőrönd oldalára, amit három tanítványa már aránylag folyékonyan el is tudott olvasni:
- „U-ra-im, ö-nök e-zen-nel…” – bogarászta Bódog.
- „…í-rás- és ol-va-sás tu-dók…” – betűzte Halogati.
- „…let-tek!” Lettek? Mi az, hogy lettek? Én eddig is az voltam! – háborgott Félbehagyi.
- Most már azonban mindhárman azok, kedves uraim! – jelent meg egy ragyogó mosoly Gráfia kisasszony arcán. (És ettől a mosolytól meglepően csinos lett.) – Szívből gratulálok valamennyiüknek!"

2016. július 24., vasárnap

Szívem csücske Amália

Mától Takács Vera jóvoltából szinte(!) a teljes előadás megtekinthető - a minőség nem kifogástalan, de emléknek így sem utolsó...


2016. július 12., kedd

Lenn, a Nyuszi barlangjában

Takács Vera jóvoltából most - sok-sok régi előadás és riport mellett -, megtekinthető ez a nyolc éve született (és temetett) előadás is:

2016. június 29., szerda

Győrkőcfesztivál

Július első hétvégéjén újra Győrkőcfesztivál!
A programokról részletesen itt lehet olvasni:
» Részletes Győrkőc program, térképpel
Én a Radó-szigeten várom szeretettel Körmöczi György, Bódog és Szomorilla barátait:
» Vers-Játszó-Tér

2016. június 20., hétfő

2016. június 14., kedd

Körmöczi György Szlovákiában

Gyuri, azaz  Ďuro Kremnický, kijött Szlovákiában (a nyomdából). 
A képet Körmöczi György pozsonyi kiadója, a Verbarium Facebook-oldalán találtam, itt:
https://www.facebook.com/www.verbarium.sk 

2016. június 2., csütörtök

Auguszta-elemzés

 Egy hosszú írást találtam Auguszta kisasszonyról, itt:
» Sólyom-Nagy Fanni - Veszprémi Attila: Tíz előadás  
8. Gyermek- és Ifjúsági Színházi Szemle 2015

"Jászai Mari Színház, Népház: Auguszta kisasszony különös tavasza
Ajánlott életkor: 4+ (óvodásoknak, kisiskolásoknak)


A kortalan Auguszta kisasszony egy szűk lakásban (valószínűleg panelban) egyedül és szakszerűen álmodozik arról, hogy milyen „a jó gyerek”. Rutinosnak tűnik, feltehetően minden reggel újra kezdi. Monológjait azonban folyton megzavarja bizonyos Rezsőke labdájának pattogása. A labda aztán berepül a nyitott ablakon, Auguszta kisasszony pedig – édes bosszú – nem dobja vissza. Innentől nevelői ábrándjai egyre lelkesebbek és vágyakozóbbak (!) – míg aztán egy bizonyos „jó gyerek” egyszer csak hús-vér valóságában meg is jelenik a lakásában. Ekkor kezdetét veszi a puding próbája; az emberforma, élettel teli, manósapkás kis lény alaposan próbára teszi Auguszta elméletét. Az új helyzetben virágcserép törik, ragasztó ragad, ollóval vágott lyuk támad a takarón, ezek következményeképp pedig lelombozó, majd bénító intések sorjáznak. A kis paprikaorrú azonban valamiért így sem tágít Auguszta mellől, kitartó jelenlétének köszönhetően a kisasszony nevelői hagymázának héja egyszer csak megreped, ő pedig talán megsejti a különös rokonságot kettejük között.

Kolozsi Angéla egyszemélyes (báb)színháza kevés eszközzel és szűk térrel dolgozik. A lakásbelsőként funkcionáló, alig-osztott felületeket csukja-nyitja, fordítja, mászik rajtuk, a tárgyakat pakolja ide-oda – és remekül demonstrál ezzel egy imitált „teljes életet”. Ahogy a jógyerek-mantra, úgy az egész lakás is Auguszta beszűkültségének kivetítése. A mozdulatok gyorsak, nem élvezik ki önmagukat, inkább célra törnek. A monológok mániákusan újramondják önmagukat. A kisasszony néha dalra fakad. A színészi játék már a felszínen is gyerekes (!) hisztérikát, a felszín alatt pedig egy nehézség nélkül megérthető, sebzett embert tesz láthatóvá. (Auguszta tekintete, hangi indulata önmagában is belül eltagadott történetekre utal. Ki tudja, a néző gyerekek lelkében mivel villan-csendül össze most vagy tíz év múlva ez az egészleges élmény.) Kolozsi Angéla egyébként a felnőtt és a gyerekbáb akció-reakciófolyamatában képes mókásan megjeleníti, hogy hogyan lehet az érdeklődést elbizonytalanítani, a lelkesedést klausztrofób motyogássá zsugorítani – miközben egy pillanatig sem bagatellizálja el ennek mérgezés-voltát.[3] A gyerekbáb szerethető, színes figura, virtuóz mozgatása által maga az életteli jelenlét. A mondanivalót időnként szellemes rímekben zanzásító-továbbfűző akusztikus dalok jópofák, máztalanok, besimulnak a mondott szövegek közé.

Megpróbálom érteni, vajon miért érzem fájdalmasan szerethetőnek és különösen becsülendőnek ezt az előadást. Először is, felnőtt és gyermek komolyan vett konfliktusát még 5-8 éveseknek sem szokásunk dráma nélkül bemutatni a színpadon. Itt viszont így történik. Auguszta és a névtelen gyermek közös történetében nincs igazi drámaiság. „A 45 perces előadás fő sodra és alapélménye az lett, hogy a színpadon a főhős folyamatosan egzecíroztatott egy gyereket (bábot)” – írja naplójában Stuber Andrea még 2015 áprilisában.[4] Én ezt hallatlanul izgalmas vívmánynak találom. Az előadás mintha nem tartaná annyira fontosnak az élet szokásos drámáit. Helyette a drámai harcokat beindító tévedéseinken – jelen esetben a gyereket és a gyerekképzetet összekeverő nevelői indulaton – időzik el, méghozzá éppen abban az áldásos szakaszban, amikor a képzet olyannyira uralkodóvá válik, hogy elkezdi felemészteni önmagát.

Másodszor: a darab első látásra a verbálisan mérgező nevelésről mint akció-reakciófolyamatról szól, hiszen végig nevelés zajlik a színen. Valójában sokkal inkább szól egy nevelő mérgezett állapotáról és az állapot mint maszk mögötti valódi emberről. Feltűnő, hogy Auguszta majdnemhogy egyetlen jellemzőre sarkított személyiség: a nevelni akarás maga. Ez tölti be őt. A lelkes kis kölyöknek viszont nincs személyisége, még neve sincs: ő a neveletlen élet maga. Az, ami – és nem az, amit képzelünk helyette. Ez a kettő – egy állapot és az élet – találkozik a szemünk előtt.

Lélektanilag igen tanulságos (és pontos!), hogy a képzetekből való kiszakadást maga Auguszta indítja be azzal, hogy kinyitja az ablakot, és úgy monologizál. Miért nyit ablakot, ha amúgy is zavarja a zaj? És miért magában beszél? Miért nem kiabál Rezsőkének, hogy hagyja abba? Mert az ablak szimbólum: Auguszta valójában saját belső zaját nem bírja már, és egy kegyelmi pillanat lehetőségére nyílik meg. A kegyelmi pillanat itt a berepülő labda, ami szintén szimbolikus: az életöröm mindennapi hírnöke. (Deus ex machina mindjárt az előadás elején – persze, hogy nincs dráma!) Hogy a labdát ezentúl ő birtokolja, kielégíti a bosszúálló nevelő személyiséget, de Auguszta azzal, hogy megtartja azt, jelképesen behúzza nevelői személyiségének falai mögé a trójai falovat. Elkezdődhet a gyógyulás. Ez az öntudatlan cél. A lakásban materializálódó paprikaorrú kisgyerek az újjászületni, magához térni készülő Auguszta. (Hasonlít ugyan Rezsőkére, akit egyik monológjában Auguszta leír, de a piros nadrágon kívül a többi nem stimmel. Auguszta egyszer sem kérdezi meg a nevét, a gyerek pedig egy ízben még ki is mond valami ilyesfélét: „én vagyok az, nem a Rezsőke!” Hallatlanul finom játék ez, hiszen Rezsőke is jöhetett volna a labdájáért – csakhogy valamiért Auguszta nem úgy viselkedik, mintha ennek kellett volna történnie.)

Nem két személy(iség) konfliktussorozatát látjuk tehát, hanem egy emberi lény igenlő és egy tagadó tudatállapotának találkozását. A kérdés nem az, hogy melyik győz, hanem hogy melyik bizonyul végül semminek. Az előadás minden elemében ott van a látszó válasz. Például: míg a gyerek felelőtlenül destruktív a tárgyakkal, addig rendkívül kitartó, megbocsátó és bizalomteli a nevelő Augusztával való kapcsolatában. A nevelő Auguszta ennek fordítottja. Destruktív a gyerekkel, de rendkívül figyelemteljes és gondos, ami a tárgyait, elméleteit (vagyis a „dolgait”) illeti. Vajon melyik az illúzió?

A Stuber Andrea által említett egzecíroztatás mint fősodor ezért hiteles. Ennyi „a sodra” Augusztának, és más baja nincs, mint a sodra. Egy énkép, amit valamikor valakik kineveltek benne – és amelyből föleszmélhet annak eredményeképp, hogy a gyerek a sodrásban különös módon végig kitart mellette. Ezért nincs dráma; mert valójában nem a világrend helyreállítása (a jó gyerek kinevelése vagy a rossz gyerek megmaradása) zajlik, hanem a helyreállítási vágy béklyójából való szabadulás, a hazudós vágy kielégítéséről való lemondáson keresztül. Az egyetlen drámai pillanat a jótanácsok nyomán megbénult akaratú gyermek teljes csendje, amikor várni kezdjük, hogy az „újraélesztés” bekövetkezik-e. (Igen.)

Az előadás az aznapi szakmai beszélgetésen elhangzott szerzői önkritika ellenére nincs túlbeszélve – a túlbeszélés elemi része. A rengeteg szöveg az előadásban jórészt zaj. Nem a tartalma, hanem a teste jelent valamit. Sületlenségek, önigazolások, mental noise, a csend tagadása, a felnőtt önjáróvá vált hadarása (a monológokban is a kedvünkért kihangosítva), hogy a belé zárt gyerek hangját elnyomja. Auguszta valójában retteg a csendtől. Azt hiszi, csendet akar, de folyton beszélni vagy gondolkodni kezd, ha csend lesz. És szüksége van a labdapattogásra is, mert ezzel szemben határozza meg ellenkező, nevelő, beszélő, fantáziáló önmagát. Ha ugyanis a belső gyermek hangjával szemben kéne tennie ezt, akkor azzal be is kéne vallania, hogy van belül egy gyermek, aki ő.

Mintha a címbe foglalt két szó is a főszereplő két tudatállapotára utalna. Az augusztus a nyár vége, a téli tetszhalálba készülődés, az élet felfüggesztésének előszobája. A tavasz pedig az ébredés, az újjászületés ideje. Nagyon pontos így a cím. Az előadás ugyanis nem a megváltozott, hanem a tagadás abbahagyására hajlandóvá váló felnőttről mesél. A feszültség, a nagy akarás múlásáról, a kilégzésről – és még nem az új levegővételről.

Az aznapi előadás gyerekközönsége – egy óvodás és egy másodikos csoport – leginkább a finom vizuális poénokra volt vevő, de nem hagytak szó vagy nevetés nélkül semmi számukra fontosat. Figyelmük néha természetes módon szétesett, miközben láthatóan nem unatkoztak, pedig nem volt könnyű dolguk. Ritka az olyan előadás, amely ekkora gyerekeknek is felajánlja a lehetőséget: azonosuljanak azzal, akivel akarnak.[5] A felajánlás egyáltalán nem életszerűtlen. Auguszta dolgozik valamiért, a bábgyerek meg olyan gyerek, mint én vagyok – kivel azonosuljak? Ezen a napon a néző gyerekek egy csoportja inkább a korlátozó-nevelő felnőtt oldalára állt, és hangos „Zárd be! Zárd be!” kiabálással biztatta Auguszta kisasszonyt a kis „manó”[6] megbüntetésére. Fantasztikus pillanat volt, de nem érthetetlen és nem is haszontalan. A „manó” arra utal, hogy a gyerekek nem gyereknek nézték a bábot? Talán ezért nem azonosultak vele. De a gyerekek sokszor saját kortársaikkal sem teszik ezt, inkább kárörvendőek, ha nem ők, hanem valaki más az, aki nem felelt meg a felnőttnek, és ezért büntetést „érdemel”. Itt valószínűleg felbosszantotta őket, hogy az agresszor a színpadon nem volt elég határozott – hát ennyit a mérgezésről. Az előadás utáni szakmai beszélgetésen többen is kitértek erre a különös reakcióra. Számomra Réczei Tamás véleménye emlékezetes, aki szerint sem az előadásban, sem a gyerekekben nincs hiba; az eset arra világít rá, hogy miben élnek a gyerekek saját környezetükben. (Azaz mit ismernek föl normálisként.)

Hogy mit vittek haza a gyerekek az előadásból, nem tudhatom. Az azonban biztos, hogy a tagadásból az igenlésbe való lelki kiszabadulás elemi szükségletét és lehetőségét meg lehet sejteni Kolozsi Angéla belső kettősséget színpadra vetítő, szerény, bölcs, a látszólagosnál jóval fontosabb kis történetében. Az előadást akár követhetnék olyan beszélgetések, ahol (mi, bátor felnőttek) szeretettel és értéssel felboncoljuk Auguszta nevelő énjét a gyerekekkel közösen – ez ugyanis hiteles és jótékony közös tudás felé vezethet mindannyiunkat.[7]

(Dramaturg: Pallai Mara. Zene: Laun László. Tervező: Sipos Katalin és Sisak Péter. Zenei közreműködő: Zoltán Dominika és Laun László. Hangmérnök: Tihanyi Attila. Írta, rendezte és játssza: Kolozsi Angéla. Külön köszönet Sz. Nagy Máriának. Az előadás időtartama 45 perc.)
  1. ^  A gyerekbáb ugyanis nem lázad, hanem csak olyan, amilyen, miközben engedelmesen tanul és tűr. Egy nem-lázadóval harcoló pedig föltétlenül nevetségessé válik a szemünk előtt. Innen a móka. Előbb-utóbb viszont a tűrés teljes elnémuláshoz vezet a színpadon, aminek szorító látványát-élményét nincs gyerek, aki föl ne fogná és át ne érezné. Ezen az előadáson is itt lett a legnagyobb csönd. 
  2. ^  http://www.stuberandrea.hu/materials/HUN/naplo_2015_apr.htm
  3. ^ Hosszú távon talán ez az élményszabadság vezet nyugodt, tiszta önismerethez, amelyben felismerhetővé válik, hogy az azonosulás, ha élni akarunk, nem szokás, hanem önálló döntés kérdése és lehetősége. 
  4. ^  Így nevezték el spontán a néző gyerekek a különben teljesen gyerekszerű bábot. 
  5. ^ Az írás befejezése után találtam ezt a verset lábjegyzet címmel Kolozsi Angélától (szintén Stuber Andrea naplója vezetett rá):  „ezt a napot lenne jó / a végtelenbe nyújtani / szürkébe bágyadt nyár a hó / is elkezd mindjárt hullani / tavaszra várva őszülök / most minden egyszerű jelen / már nem is emlékszem mikor / voltam én ilyen jól velem / már nem is emlékszem mikor / lehettem én magam vagyok / ezt végtelenbe nyújtanám / mint tegnapig a holnapot”.

2016. május 29., vasárnap

Hang és kép

Az InfoRádiónak beszéltem Bódogról és Szomorilláról, az alábbi linken lehet meghallgatni:
» A Könyvpercek Magazin 2016. május 28-i adása
A Csaba Tv nagyszabású összefoglalót készített a III. Bábos Drámaíró Versenyről, ami ezen a linken érhető el:
» Háttér - III. Bábos Drámaíró Verseny

2016. május 17., kedd

A teljes Tintaló Film

Tóth Andris 2013-ban készült vizsgafilmje, amit most (a Tintaló Társulás 10. születésnapján) tesz az alkotó elérhetővé szélesebb körben . A film nagyon érzékenyen mutatja be a Tintaló Társulás életének egy keserédes szakaszát.
 

2016. május 9., hétfő

2016. május 8., vasárnap

Hideget és meleget

Szokatlan, amikor huszonnégy órán belül ennyi és ennyiféle visszajelzés érkezik az ember munkáiról.
Tegnap vettem észre, hogy júniusban végre napvilágot lát az Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak szlovák fordításban. Itt lehet erről a kiadásról olvasni: 
 » Emília a anjel, ktorý sa volá Ďuro Kremnický
A Budapest Bábszínházban bemutatott Kistigris és Kismackó rendezésemet Zappe László írása kaszálta el. Azt hiszem, ilyen rossz kritikát még sosem kaptam:
 » Téveteg útjelző
A Jászai Mari Színházban bemutatott Kutyafül, macskakő, egérút című előadásunk, amit Pálfi Katával írtunk, és én rendeztem, különdíjat kapott a VIII. Kaposvári ASSITEJ Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén:
 » Díjazottak
Az élet azonban megy tovább: hétfőn Dunaújvárosban kerül bemutatásra a Litera-túra, a Bartók Kamaraszínház és az ESZME közös produkciója. Előadás időpontok, képek és riportok a honlapjaikon:
» Bartók Kamaraszínház
» ESZME

2016. április 12., kedd

Litera-túra

A Bartók Kamarszínház és az Európai Szabadúszó Művészek Egyesületének készülő koprodukciója.
Bemutató: 2016. május 9., 16.00, Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza (Dunaújváros)

2016. április 9., szombat

A Pagony könyvajánlója

Hamarosan megjelenik a nagy sikerű Hepp Trupp-előadásból született mesekönyvem, a Bódog és Szomorilla. Április 24-én a Könyvfesztiválon mutatkozik be - addig itt lehet beleolvasni a könyvbe:
» Egy király, birodalom nélkül

2016. március 30., szerda

Kistigris és Kismackó a Hazahúzóban

A Hazahúzó március végi adása a Budapest Bábszínházzal foglalkozott. A műsor megtekinthető az alábbi linken:
» Hazahúzó - Bábszínház - 2016. március 26.

2016. március 27., vasárnap

Március végi - áprilisi programajánló

Március 31-e és április 3-a között:
III. Bábos Drámaíró Verseny

BÉKÉSCSABAI NAPSUGÁR BÁBSZÍNHÁZ

Állatok farsangja
AGÓRA - Veszprém
április 24. (vasárnap) 10:00
HANGVILLA - Veszprém
április 8. (péntek) 10:00

Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívtak
KOLIBRI GYERMEK- ÉS IFJÚSÁGI SZÍNHÁZ - Budapest
április 17. (vasárnap) 15:00
április 18. (hétfő) 10:00, 15:00
április 19. (kedd) 10:00
május 12. (csütörtök) 10:00
május 13. (péntek) 10:00, 15:00
május 15. (vasárnap) 15:00
június 6. (hétfő) 10:00

Kistigris és Kismackó
BUDAPEST BÁBSZÍNHÁZ - Budapest
április 17. (vasárnap) 14:30
április 26. (kedd) 10:00
április 30. (szombat) 10:30

Kutyafül, macskakő, egérút
VASKAKAS MŰVÉSZETI KÖZPONT - Győr
április 3. (vasárnap) 11.00

Százlábúak láb alatt 
KOLIBRI FÉSZEK - Budapest
március 31. (csütörtök) 10:30
április 6. (szerda) 10:30
április 7. (csütörtök) 10:30
május 11. (szerda) 15:00
május 12. (csütörtök) 15:00

2016. február 13., szombat

Kritika

A Kolibri Színház Körmöczi-előadásának újabb kritikája, ezúttal a Magyar Narancsban, Orosz Ildikótól:
» Mennyből a szakadt angyal

Kolozsi Angéla: Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak
A szabálytalan hősökről szóló mesék tágítják a szerepjátékaikban jobbára konzervatív kisgyerekek látószögét. Aki minden farsangon makulátlan hercegnőnek vagy szuperhősnek öltözik – az év fennmaradó napjaiban pedig annak képzeli magát –, őszinte érdeklődéssel fogadja majd a kopott viharkabátot viselő, borostás és szétszórt angyal figuráját (Tóth József remek alakításában), aki röhejesen profán nevét is annak köszönheti, hogy egykor nem figyelt oda a mennybéli névadási ceremónián. A tízéves Emília (Molnár Zsófia Boróka e. h.) szakadt őrangyala állandó szabályszegései miatt a lefokozás szélén áll, de kap még egy esélyt, hogy helyrehozza a galibát, amit védence körül kavart. A Kolozsi Angéla regényéből adaptált darabban fontos szerep jut egy összeesküvésnek a lányvécében, egy levakarhatatlan, idegesítő kisöcsnek és a legvidámabb égi barakknak: az angyaltanonc kis puttóknak, akik közt ugyanúgy van eminens és renitens, mint minden evilági iskolában. Fordulatos mese, ötletes látvány, nem tolakodó tanulság és a rendező-színigazgató Novák János élőzenével kísért betétdalai – ez az, amiért a legtöbben a Kolibribe járunk. Ráadásul mindez most még egy csábító hókuszpókusszal kiegészül: előadás előtt a gyerekek angyalokat rajzolhatnak az előtérben a színészekkel közösen, és műveiket kivetítve, animálva láthatják viszont a darabban. Ez még akkor is szuper, ha a pelenkások is tudják, hogy az „angyalposta”, ahol fel kell adniuk a rajzaikat, egy mezei szkenner. Egyedül a darab végi nagy süteménydobálást érezzük túlzásnak.
(Kolibri Színház, rendezte: Novák János)

2016. február 2., kedd

Első nap az óvodában

Óvodai előszoba, benne három széken három kisgyerek: egy lány és két fiú. Először vannak itt: a lány szemlátomást nyugodt, a fiúk közül azonban az egyik nagyon meg van szeppenve, a másik pedig nagyon dühös. A megszeppent fiú (ő üldögél középen) pillanatok alatt el is sírja magát. A lány rögtön vigasztalni próbálja - ám a dühös fiú ebben nem partner...

Lány (Sírósnak)
Itt jó lesz majd, meglátod!

Dühös
Nem látja meg, mert itt nem lesz jó!

Lány (átszól)
De jó lesz, anyukám mondta.

Dühös
Az én anyukám is ezt mondta, és én mégis tudom, hogy nem lesz jó!

Lány
Ha mindkettőnk anyukája azt mondta, hogy jó lesz, akkor biztos, hogy jó lesz itt!

Dühös
Nem lehet jó, hiszen egyikünk anyukája sincs itt!

Lány
Nagyok vagyunk, már nem kell, hogy mindig velünk legyen az anyukánk!

Dühös
Hát persze, hogy nagyok vagyunk - de azért egy anyuka mégis mindig kell!

Lány
Nem kell - épp ettől vagyunk nagyok!

Dühös
Akkor én nem akarok nagy lenni!

Sírós (kiborul)
Én sem akarok nagy lenni!

Dühös
Hát te nem is vagy nagy - mert sírsz!

Lány
De igenis nagy… csak sír!

Dühös
Egy nagyfiú nem sír!

Lány
Miért ne sírhatna: én nagylány vagyok, mégis szoktam sírni.

Dühös
A lányok sírhatnak, akár kicsik, akár nagyok!

Lány
A fiúk is sírhatnak!

Dühös
A fiúk nem sírhatnak!

Lány
De igen!

Dühös
De nem!

Lány
De igen!

Dühös
De nem!

Lány
Igen!

Dühös
Nem!

Lány
Igen!

Dühös
Nem!

Középen felzokog a Sírós.

Lány (Dühösnek)
Na, látod?

Dühös
Látom: sír, mert nem nagy!

Sírós
Nem is akarok nagy lenni: kicsi akarok lenni, hogy ne kelljen idejönnöm, se most, se máskor!

Lány (Sírósnak)
Nem lehetsz többé kicsi, ha egyszer már megmondták, hogy nagy vagy. És itt nagyon jó lesz majd, meglátod!

Dühös
Nem látod meg, mert kicsit se lesz jó!

Lány
De nagyon-nagyon jó lesz, anyukám mondta.

Dühös
Az én anyukám is ezt mondta, de én tudom, hogy nem lesz jó!

2016. január 25., hétfő

Kistigris és Kismackó


Sipos Katalin bábterve
Közzétette: Budapest Bábszínház – 2016. január 19.

2016. január 19., kedd

5. Sehogyse József mozija

(az emberkerülés meséje) 

Sehogyse József, Éppenitt városka mozigépésze, mindig ott érezte rosszul magát, ahol éppen volt. Régebben, (amikor még emberek közé járt), rögtön megbánta, ha kimozdult, és arra gondolt, hogy jobb lett volna otthon maradnia. Ha viszont otthon maradt, biztos volt benne, hogy a fontos dolgok lakásának falain kívül történnek: le fog maradni valami lényegesről. A következő alkalommal éppen ezért megint kimozdult, ám utóbb ismét úgy érezte, hogy nem történt vele semmi: untatták a beszélgetések, fárasztották az udvariassági körök, bosszantották az emberek - és alig várta, hogy újra otthon lehessen… Így telt az egész élete: rossz volt neki mindig, mindenhogy, mindenütt. És mindenkivel…

- Jó színben van ma, József! - mosolygott rá egy reggel (amikor még emberek közé járt) Hilária, a kisközségi általános iskola igazgatónője.
„Jó színben?!” - gondolta Sehogyse József. - „Hiszen még sosem éreztem olyan pocsékul magam, mint éppen ma! Ahá: az igazgatónő gúnyolódik rajtam!”
- Milyen sápadt ma, József! Gyakrabban kéne friss levegőre mennie - mondta negyedórával később Hetyke Hugó alpolgármester.
„Modortalan alak! Tudom én, hogy nem vagyok valami jó bőrben: no de ezt így az orrom alá dörgölni… mégiscsak túlzás!” - dohogott magában a mozigépész.
Ella, Emma és Enna csacsogva és nevetgélve sétáltak keresztül a főtéren: áthahóztak, kacagva integettek a főtér szélén kullogó Józsefnek.
„A világ annyi szörnyűséggel van tele, ezek az öregecske leányzatok meg itt csicseregnek, nevetgélnek, köszöngetnek - nincs jobb dolguk. Ezért tart itt az emberiség!”
Ám amikor a pokrócmodorú Nemaz Amika keresztülnézett Sehogyse úron, és nem köszönt:
„Micsoda faragatlan nőszemély!” - gondolta a mozigépész.
- Rosszkedvű ma, Józsi úr? - állította meg Közértes Piri.
„Tapintatlan!” - mérgelődött magában József, és válasz nélkül haladt tovább.
De amikor belebotlott Hír úrba, és az újságos másról se tudott beszélni, csak az előző esti meccsről:
„Nyilván belepusztulna, ha meg kellene kérdeznie, hogy vagyok!” - sértődött meg azonnal.
Szörpész Boriszon volt kalap, és meg is emelte. De ez bosszantotta Sehogyse Józsefet.
„Pojáca!”
Érzékeny Bulcsú viszont télen-nyáron sapkában járt, és sosem vette le sehol, mert félt, hogy megfázik.
„Neveletlen nebáncsvirág!” - dühöngött magában József.

Egy különösen pocsék napon aztán elhatározta, hogy - az esti vetítések kivételével -, nem teszi ki többé a lábát az otthonából: nem érdemes.

De az állandó magányban sem talált vigaszra, örökösen szorongott. Először attól, hogy majd innentől biztos mindenki a nyakára fog járni: „Ne gubbasszon már itthon, Józsi úr!”
Csakhogy senki nem járt a nyakára: az éppenittiek túlságosan tartottak a mogorva mozigépésztől.
S mert nem mertek jönni, József biztosra vette, hogy az éppenittiek így beszélnek a háta mögött: „Jobb is, hogy Józsi úr otthon maradt, legalább nem rontja itt nekünk a levegőt!”
Erre a gondolatra éktelen dühbe gurult, reteszeket, rigliket, lakatokat szerelt föl a bejárati ajtóra, és dühödten bezárkózott: ne is jöjjön senki!
De aztán eszébe jutott, hogy jaj, ha mégis, mégis jönne valaki, hogy fog kinyitni ennyi reteszt, riglit, lakatot? Mi lesz, ha a Valakinek, (aki mégis, mégis eljött), nem lesz türelme megvárni, hogy József ajtót nyisson? Mi van, ha valamelyik rigli beragad? Vagy valamelyik lakatnak elvész a kulcsa?
Mi van, ha soha többé nem tud ajtót nyitni? Ha soha többé nem tud bejönni senki? És, - egek! -, mi van, ha soha többé nem tud innen kimenni?!
Rémületében elkezdte leszerelni a zárakat: nem maradhat örökre itt! Mi lesz, ha már fel sem tűnik senkinek, hogy nem tud kijönni a lakásából?
Mi lesz, ha végleg megfeledkeznek róla???

Félelme azonban alaptalan volt: az éppenitt községiek nem feledkeztek meg Sehogyse Józsefről. Ugyan látogatni nem merték, de a városka legcsücskebb csücskében álló aprócska házát aggodalmasan kerülgették, függönyeinek mozgását messziről lesték; csálé postaládájába rendületlenül érkeztek a meghívók az újévi vigasságra, farsangi bálra, húsvéti locsolkodó versenyre, a községnapi vásárra, a zsáktelepülés mellé érkező vándorcirkuszok előadásaira. Csakhogy ez sem használt: József, miután megkapta a meghívókat: „Engem ne invitáljanak sajnálatból, könyörületből!”-felkiáltással visszaszerelte a reteszeket, zárakat és lakatokat: és nem ment el soha, sehová.

Így éldegélt: reteszeket, zárakat és lakatokat szerelgetve föl- és le. Esténként, mint az árnyék, elsuhant a moziba, hogy befűzze és levetítse az aznapra kijelölt filmet. A film után visszalopakodott parányi házikójába: bármennyire lesték, soha nem látta senki Éppenitt községben.

S mert soha nem látta senki, az éppenittiek lassan elbizonytalanodtak, végül szárnyra kapott a hír is: Sehogyse József már nem is lakik a községben.

Hír Béla, a helyi újságos, aki a főtérről a község valamennyi házára és üzletére rálátott, méregbe gurult a feltételezés hallatán:
- Badarság! A ház függönyei minden áldott nap másképp állnak, és napközben is gyakran meg-megrezdülnek: Józsi otthon van!
- Ugyan, kérem! - csattan fel Ella, aki a postán dolgozott, következésképpen mindenkiről tudott mindent. - Csak a huzat játszik azokkal a függönyökkel. Tév Ede nagyobbik unokaöccsének feleségétől hallottam, akinek egy lennevolnai pék anyósa mesélte: Sehogyse úr már rég nem lakik itt.
- Ellácska, ne hozzon ki a sodromból: az a ház sosem volt lakatlan! - tiltakozott Hír úr.
- Akkor miért nem csenget be oda?
- Nem őrültem meg, hogy kitegyem magam Józsi úr szidalmainak. De, tudja mit: ha annyira kíváncsi, csengessen be maga!
- Minek csengetnék be valahová, ahol nem lakik senki?
- De igenis lakik, és bár úriember biztosra nem fogad: én most bármiben mernék erre fogadni, Ellácska!
- Mi bármiben Béla?
- Mondjuk… aki veszít, az becsönget Józsi úrhoz!
- Állom a fogadást! Bár… amíg nem csengetünk be, honnan tudjuk, melyikünk nyert?

Egyedül Közértes Piri volt maradéktalanul biztos Sehogyse József jelenlétében, bár találkozni ő sem találkozott vele. Nyolc éve, mióta József megkérte rá, minden áldott szombaton takarítani járt a mozigépészhez. Minden szombaton ott várta őt a konyhaasztalra kikészített pénz, és egy lista a teendőkkel, meg a bevásárolni valókkal - de Józsi úr sosem bukkant elő, noha Piri a zörejek és motoszkálások alapján pontosan tudta, a mozigépész hol, merre bujkál: egyszer a kisszobából, az ágy alól, máskor a kétajtós szekrényből, egy következő alkalommal az ágyneműtartóból jöttek a neszek - influenza szezonban elfojtott köhögések, tüsszentések is. Az első időkben Piri még megpróbálta előcsalogatni Józsefet: frissen főzött kávéval, illatos süteménnyel igyekezett rávenni, hogy legalább előle ne bujkáljon. Hiába! Így aztán lassan fölhagyott a hasztalan próbálkozásokkal: ha József így szeretné, legyen így. Gyorsan és csendesen kitakarította a házat, aztán bezárt ablakot-ajtót, elment, és a következő szombatig nem háborgatta a furcsa ház furcsa lakóját.

- A moziban, hétfő kivételével, minden este van vetítés! - jegyezte meg Tök Bódog, aki egy Sikk és Siker-ért szaladt üzletéből Hír úr standjáig, és fültanúja volt a Sehogyse József jelenlétéről kialakult vitának. - Sehogyse úr nélkül nyilvánvalóan nem lenne: ő a városka egyetlen mozigépésze.
- Na, és látta őt valaki az elmúlt nyolc évben a vetítőteremben? - harciaskodott tovább Ella.
Persze, hogy nem látták: Sehogyse József (hétfő kivételével) minden este az ajtóhoz lapulva várta, hogy a gépházba leskelődők elfoglalják végre helyeiket a mozi nézőterén, és ő megkezdhesse a vetítést.

Mert nem akart találkozni senkivel.

Aztán egy nap felbukkant Éppenitt községben egy magát színkörnek nevező kétszemélyes társulat: a langaléta Hal Asztrik és a kerek Nap Olivér. Gyerekkori barátok voltak végtelen sok olyan álommal, tervvel és teendővel, amik nem múltak el a gyerekkorukkal: a Tökéletes Előadást, a Nagy Művet szerették volna kitalálni, bepróbálni és előadni. Úgy tervezték, hogy ahol megállnak, ott pár hétre megszállnak: próbálnak, aztán bemutatják a Tökéletes Előadást - a bevétel pedig elegendő lesz arra, hogy továbbutazzanak, újra megálljanak, néhány hétig új helyen éljenek és próbáljanak, majd ismét előadjanak egy Felejthetetlen Produkciót. Sima ügy, biztos megélhetés, egyenes út a világhírnév, és - nem mellesleg - a gazdagság felé. Jól kitalálták!

Csakhogy Hal Asztrik és Nap Olivér, a végtelen sok közös gyerekkori álom, terv és teendő dacára sem tudott megegyezni bizonyos dolgokban.

- Milyen legyen a Tökéletes Előadás? - tette föl a kérdést Hal Asztrik a legelső próbanapon.
Nap Olivér elgondolkodva hallgatott. Hal Asztrik várt - és ő is hallgatott.
Hallgattak.
- Nem hallgathatunk egész álló nap, mint a csuka - mondta Nap Olivér egy óra hallgatás után, és önfeledten felkacagott. - Mondjunk valamit gyorsan! Hiszen a lelkünk mélyén tudjuk a választ! A tökéletes előadás legyen… egy-kettő- hááárom: vidám!
- Szomorú! - vágta ki Hal Asztrik, majd, meghallva Nap Olivért, rábámult: - Vidám?! A Tökéletes Előadás nem lehet vidám! A való életről kell, hogy szóljon: elgondolkodtatóan, és komoran!
- Hogyisne! - vörösödött el Olivér. - Hogy töppedt túróvá unja magát a publikum? Soha! Különben is: kit érdekel a valóság? A színház mulattasson és kacagtasson: tökéletes csak az az előadás lehet, ami elfeledteti a nézőkkel a világ minden búját-baját.
- Itt tévedsz, de hatalmasat! - sápadt el Asztrik.
- Te tévedsz, amikor azt mondod, hogy tévedek! - lilult el Olivér.
- Te tévedsz, amikor azt mondod, hogy nem tévedsz! - fehéredett el Asztrik.

Így aztán nem csoda, hogy - egyetértés híján - már a próbákat sem tudták idejében elkezdeni. Álló nap csak vitatkoztak, közben telt az idő, fogyott a kis megtakarított pénzük - és vészesen közeledett a Tökéletes Előadás első meghirdetett időpontja. Egy héttel a kitűzött bemutató előtt pánikba is estek:
- Mindegy, melyikünk téved: most már muszáj csinálnunk valamit! - mondta sápadtan Nap Olivér.
- Én akármit nem tudok csinálni! - mondta szürkén Hal Asztrik.
- A semmiből csak semmi lesz! - mondta vészt jóslóan Olivér.
- A semmiből éppen hogy nem lesz semmi! - mondta fenyegetően Asztrik.
- De hiszen én is ezt mondom! - kapott egy kis színt Olivér.
- Ezt mondtad volna? - fordult felé kevésbé szürkén Asztrik.
- Talán mindkettőnknek igaza van! - pirult ki Olivér.
- Vagy nincs igaza egyikünknek sem! -
- Az ugyanaz! - csattant fel ingerülten Olivér.
- Ugyanaz lenne? - nézett rá zavarodottan Asztrik.
- Ha tehát mindkettőnknek igaza van…
- Azaz: nincs igaza egyikünknek sem…
- Akkor a Tökéletes Előadás lehetne egyszerre vidám is és szomorú is!
- Vagy inkább: szomorú és vidám egyszerre!
- Én is ezt mondtam!
- Ezt mondtad volna?

És akkor - literszám főzött kávék, nagy viták, hangos veszekedések, ajtócsapkodások és széktördelések közepette -, próbálni kezdték az előadást, ami egyszerre lesz majd szórakoztató és elgondolkodtató, az élet viharait feledtető, arra mégis rávilágító, vidám és szomorú - egyszóval: Tökéletes.

A kétszemélyes színkör épp Sehogyse József háza mellé vackolta be magát: a könyvtár fölötti, községi panziónak kinevezett nyolc szoba egyikébe, ahol Közértes Piri mosott és takarított rájuk. Itt aludtak, itt is próbáltak: Sehogyse József, függönye mögül leskelődve, pont az ablakukra látott, hallotta vitáikat és ajtócsapkodásaikat. Ha lett volna kinek panaszkodnia, a mozigépész bosszús lett volna a kétszemélyes színkör zajos működésétől - így azonban, hogy soha senkivel nem beszélt, csak halk hálát érzett, hogy végre valami feledteti a magányát. Mert ez azért mégis esemény volt!

Esténként, amikor Hal Asztrik és Nap Olivér már csak pusmogva szitkozódtak, mert csendet háborítani azért mégsem szerettek volna, megesett, hogy kínkeservesen próbálni kezdtek, valóban. És, mert az asztali lámpát reflektorként fordították maguk felé, szállásuk ablakának függönyén csodálatos árnyjáték keletkezett: Sehogyse József elandalodva nézte éjszakákon keresztül.

Heteken át.

Hónapokon át.

Igen: végül hónapokon át, mivel a kétszemélyes színkör kitűzött bemutatói rendre elmaradtak.

Először az újév első színházi előadásaként hirdették meg produkciójukat: Éppenitt városka mozijában terveztek fellépni - de az újév reggelén:
- Khm-khm… mintha ma egy kissé… khm-khm… meg lennék fázva! - sápadozott Hal Asztrik.
- Kutyabajod: egy kis drukk az egész! Amint a világot jelentő deszkákra lépsz, elmúlik: higgy nekem! - mondta magabiztosan Nap Olivér, aki aznap kitűnő formában érezte magát.
Ám Asztrik addig-addig krahácsolt, amíg csak kiköhögte magából:
- Ez az előadás még meglehetősen… khm-khm… kiforratlan: kár lenne egy félkész produkcióval kezdeni az újévet…
- Szóval innen fúj a szél! - vörösödött el Olivér. - Na, elég a hisztériából: azonnal szedd össze magad!
De Asztrik minden igyekezete ellenére sem volt képes összeszedni magát estig - és, bár láza nem volt, a feje nem fájt, és, ha megfeledkezett magáról, köhögni sem köhögött, mégsem lépett aznap este a világot jelentő deszkákra: a Tökéletes Előadás, - hiába adták el rá az összes jegyet, plusz pótszékeket és állóhelyeket is!-, „betegség miatt” elmaradt.

Következő fellépésüket a farsang fénypontjaként harangozták be. De a nagy nap reggelén:
- Azt hiszem, elrontottam a gyomrom… - szédelgett Nap Olivér.
- Estére jól leszel, aggodalomra semmi ok! - mondta magabiztosan Hal Asztrik, aki aznap kitűnő formában érezte magát.
- De én igenis aggódom - fogta a hasát Olivér. - Különben meg: ki látott már olyan farsangi előadást, ami a való életről akarja elgondolkodtatni a nézőit! Ami helyenként nemhogy nem vicces, hanem egyenesen szomorú!
- Kibújt hát a szög a zsákból! - lilult el Asztrik. - Szóval ez a baj! A komorság! A tanulság! A mélyen szántó mondanivaló! Ez a te igazi betegséged, ez fáj neked, semmi más!
- Igen! Vagyis: nem! Csupán a hasam! A hasam fáj… - visszakozott Olivér, és bár Asztrik egész nap tajtékzott, a Tökéletes Előadás, - hiába adták el rá majdnem az összes jegyet -, újra elmaradt.

Harmadik előadásukat a községnapi vásár díszelőadásaként reklámozták, és bár az éppenittiek türelme lassan fogytán volt, azért elővételben csak sikerült eladni a produkcióra egy erős félházat.

Hanem amikor felvirradt az előadás napja…
- Nem egy kezdődő náthát hallok a hangodon? - nézett furcsán Olivér Asztrikra.
- Nem… khm-khm… Nem! Jól vagyok!
Később:
- Nem fáj a hasad? - nézett kutatóan Asztrik Olivérre.
- Nem…- fogta a hasát sápadtan Olivér. - Minden rendben.
- Remek előadásunk lesz ma! - próbált mosolyogni Asztrik. És még hozzátette: - Khm-khm…
- Ilyet még nem látott a világ! - bólogatott Olivér, miközben a hasát fogta. - Jaj…
Aztán egy újabb fél óráig csak pislogtak maguk elé.
- Így nem állhatsz a közönség elé! - nézett végül mélyen Asztrik Olivér szemébe.
- Ilyen állapotban nem léphetsz a világot jelentő deszkákra! - rázta meg Olivér Asztrik beesett vállát. Úgyhogy harmadik alkalommal nagy egyetértésben mondták le a fellépést. Betegség miatt. Természetesen.

A lemondott előadások után Asztrik és Olivér kettőzött erővel látott neki újra a próbáknak: de ennek csupán Sehogyse József volt tanúja, aki a hét valamennyi éjszakáján virradatig nézte a könyvtár fölötti panzió ablakában zajló zaklatott árnyjátékot.

Csakhogy a harmadik lemondott fellépés után már alig-alig fogytak a jegyek a negyedik alkalommal meghirdetett előadásra, amit az Éppenitt Községi Nyárköszöntő napjának estéjére tűztek ki. Ez roppant aggasztó volt, mivel a kétszemélyes színkör tagjai ebből a bevételből tervezték volna fedezni elkövetkező hónapjaik kiadásait - beleértve elutazásukat is Éppenitt községből.

Ennek ellenére Hal Asztrik és Nap Olivér erősen megfogadta, hogy történjék bármi, legyenek bármilyen kevesen, ezt az előadást már nem mondják le: akkor sem, ha fél lábbal tényleg a sírban lennének, akkor sem, ha a bevétel nem hozza vissza a produkcióba ölt erőt, energiát és időt. Egyszerűen: önmaguknak, és a bennük töretlenül bízó nézőknek tartoznak annyival, hogy ezt most végigcsinálják. Végig!

És végig is csinálták volna…

Jelmezt öltöttek, maszkot festettek, parókát húztak. Díszbe öltöztették a szívüket - és igyekeztek nem tudomást venni arról, hogy majd kiugrik izgalmukban. Színpadra lépés előtt a takarásba álltak, összenéztek, nagy levegőt vettek, „Ez most a Nagy Mű lesz, a Tökéletes Előadás!” - gondolták, és kiléptek Éppenitt Község Mozgó Filmszínházának színpadára… De egy teremtett lélek sem ült a nézőtéren.

A kétszemélyes színkör pechére, Lennevolnában aznap volt a megyei futballdöntő: az éppenitt községieknek egyáltalán nem volt mindegy, hogy Lennevolnának sikerül-e megvédenie bajnoki címét, vagy sem. (Utólag elmondhatjuk: sikerült!)

Ott állt tehát Hal Asztrik és Nap Olivér Éppenitt lözség üres nézőtere előtt, és nem tudták mitévők legyenek. Mozdulni sem mertek, egymásra nézni se. Meghalni lett volna jó - de az se ment.

Ki tudja, meddig állhattak így, amikor nyílt a nézőtér ajtaja, és Sehogyse József lépett be rajta félénken. Otthona magányában, függöny mögül leste egész délután az éppenitt községiek vonulását a lennevolnai futballmeccsre: pontosan tudta, hogy a kétszemélyes színkörnek ma nem lesz közönsége, egyetlen árva nézője se... De nem a sajnálat hozta el az előadásra, sokkal inkább a lehetőség: hogy most megnézhet valamit, anélkül, hogy bárki mással találkoznia, hogy az élményen bárki mással osztoznia kéne.

Asztrik és Olivér döbbenten bámulták a sosem látott mozigépészt, aki elhaladt a nézőtér mellett, előrejött, egészen a színpadig, lerakta a jegy árát a színpad közepére, a kétszemélyes színkör tagjai elé, majd leült az első sor legszélére és várta, hogy kezdetét vegye az előadás.

Asztrik és Olivér most lassan összenézett. Aztán Józsefre pillantottak. Aztán megint össze. Majd megint Józsefre.

És akkor belekezdtek.

Olyan csodálatos előadást még soha senki nem látott Éppenitt községben. De még a szomszédos Lennevolnában sem. Sehol a nagyvilágban! Szórakoztató volt és elgondolkodtató: Asztrik és Olivér épp úgy érezte, mint Sehogyse József: ez valóban A Tökéletes Előadás. Az Ezerből Egy. A Soha Vissza Nem Térő. Az Egyszeri És Megismételhetetlen.

A kétszemélyes színkör tagjai úgy lubickoltak szerepeikben, mint hal a vízben - József pedig úgy kacagott, hogy a hasa is belefájdult - miközben potyogtak a könnyei a szívfájdalomtól. A produkció egyszerre volt felemelő és igaz. Kegyetlenül őszinte és fájdalmasan szép. Egyszóval: csodálatos.

Csodálatos.

Ám hármukon kívül senki más nem volt részese az előadásnak. József volt az egyedüli tanúja ennek a felejthetetlen estének. És, hát: kinek mesélhetné ezt el? (Már, ha szóba állna történetesen bárkivel is…) El lehet ezt egyáltalán mesélni? És, ha el lehet - ki hinné el neki?

De a kétszemélyes színkör tagjainak nem csak emiatt sajgott a szívük, és főtt a fejük. Volt itt más nehézség is: az egyetlen eladott jegy árából, hogy lépjen tovább a társulat? Miből tud újra útnak indulni, miből éljen a következő előadásig? (Mert az nyilvánvaló volt számukra, hogy ezt a produkciót nem játszhatják el többet: Tökéletes Előadásból, Nagy Műből nem lehet szériát csinálni- ez képtelenség!) Visszavonultak hát a könyvtár fölötti kis szobába, és azzal a mérhetetlen űrrel a lelkükben, amit az előadók csak igazán csodálatos produkciók után éreznek, hozzáfogtak tanácstalanul gubbasztani.

Ki tudja, meddig gubbasztottak volna így, ha problémájukra egészen váratlan gyógyír nem érkezik.

A következő nap reggelén, az éppenitt községiek nem kis döbbenetére, Sehogyse József fényes nappal kilépett házának ajtaján. Bejárta a városka valamennyi utcáját, bekopogott valamennyi házba, valamennyi üzletbe: szórólapokat, egy különleges előadásra szóló meghívót osztogatott.

Aznap este egy gombostűt nem lehetett leejteni Éppenitt község mozijának nézőterén: még a csilláron is ültek emberek. Óriási szenzációnak számított, hogy húsz év után Sehogyse József kilép az emberek közé - még Lennevolnából is kisebb tömeg jött át, hogy megtudja: mit akar most egyszerre ez a mozigépész remete?

Pontban hétkor Józsi úr levetített egy húsz perces felvételt, amit az elmúlt hetekben készített egy régi kamerával: a felvételen egy színházi előadás részlete volt látható, árnyjátékban. Nem volt különösebben izgalmas: három perc után lassan mindenki unni kezdték a hangfelvétel nélkül érthetetlen, némán pergő jelenetsort. Húsz perc pedig egyenesen rengeteg volt mindebből - a tengersok ember bosszúsággal vegyes megkönnyebbüléssel fogadta a vetítés végén felúszó nézőtéri fényt.

Aztán csend volt.
A nézősereg várt.
De nem történt semmi.

Ekkor néhányan dohogni kezdtek, hogy hát ők ezért fizettek teljes árú jegyet?! Ezért a húsz perces tudja-csuda-mi-is-ez-ért? A bosszúság és méltatlankodás végighullámzott a nézőtéren, és már-már úgy tűnt, a tömeg rövidesen egy emberként követeli vissza a jegyért kiadott pénzt - amikor Sehogyse József oldalgott elő a gépteremből. Eloldalgott a nézőtér mellett. Feloldalgott a vászon előtti színpadra.

A nézőtéren ismét csönd lett. Olyan súlyos és néma csönd, amit csak a legcsodálatosabb előadások legcsodálatosabb pillanataiban tapasztalni. Ebben a csöndben Sehogyse József kiült a színpad szélére, ki az éppenitt községiek elé, megköszörülte a torkát, majd lassan beszélni kezdett. Elmesélte a többieknek a tegnap esti csodálatos előadást. Elejétől a végéig. Úgy, ahogy ő látta. Azt is elmesélte, amit ő érzett, miközben ezt a csodálatos előadást nézte. És az éppenitt községiek, (meg az a nem kevés ember Lennevolnából) látott egy nem akármilyen előadást.
Józseffel nevettek.
Józseffel sírtak.
A produkció szinte-szinte megközelítette a tegnapi csodát.

A jegyárra Sehogyse József előadása után, távoztukban, rádupláztak a nézők: ezzel a bevétellel a kétszemélyes színkör meg volt mentve! Józsi úr boldogan adta át aznap éjjel a teljes összeget a két értetlen művésznek, akik még mindig gubbasztottak, és alig akarták megérteni, hogy folytathatják világhódító útjukat.

Másnap el is utaztak Éppenitt községből.
De az előadásukra sokáig emlékeztek az éppenittiek - erről maga Sehogyse József gondoskodott, aki ettől kezdve nem zárkózott vissza a lakásába: derűsen járt-kelt a zsáktelepülésen, és boldog-boldogtalannak mesélt a két előadásról: a kétszemélyes színkör csodájáról, illetve arról, amikor ő ezt a csodát az éppenitt községieknek elmesélte.

Lassan mindkét előadás történetét betéve tudták már a helyiek.
Minden egyes másodpercét.
Minden egyes fordulatát.
Kacagtató és szívszorító pillanatait.
Sok-sok év elteltével már annyira tudták, hogy unni is kezdték - de, mert örültek Józsefnek, illetve annak, hogy a mozigépész újra köztük van, hát udvariasan minden egyes alkalommal újra és újra végighallgatták elejétől végéig mindkét előadás történetét.