2015. július 4., szombat

2. Csengő Hanga virágüzlete

(a függés meséje)

Csengő Hanga úgy ismerte a virágokat, mint senki, Éppenitt községben. És szerette is őket - de nem emiatt dolgozott reggeltől estig a nagyanyjától örökölt virágüzletben. Ha valaki megkérdezte volna annak idején, hogy mi szeretne lenni, Hanga biztos nem válaszolta volna azt, hogy: kertész és virágárus. Szívesebben ment volna
szakácsnak, mert nagyon szeretett enni.
Vagy bohócnak, mert nagyon szeretett nevetni és nevettetni.
Vagy énekesnek, mert nagyon szeretett volna énekelni - bár ehhez sosem volt elég bátorsága.
Hanga tehát tette, amit mindenki várt tőle: egész nap nagyanyja virágüzletében dolgozott.
Máskor a virágbolt mögötti kertben nevelgetett:
tavasszal jácintot és nárciszt,
nyáron árvácskát, harangvirágot, szegfűt és rózsát,
ősszel kardvirágot és kikericset.
Megint máskor a virágpiacon válogatott: pontosan tudta, mikor milyen virágot vegyen. Egyetlen pillantással fel tudta mérni, melyik virág igazán friss, és melyik indul órákon belül hervadásnak. Másodpercre pontosan tudta, melyik mikor fog kinyílni, melyik mikor a legszebb: így mindig teljes pompájukban adhatta el őket. Csengő Hanga virágüzlete minden értelemben virágzott: Éppenitt községben (szerda kivételével) minden nap lehetett virágot vásárolni, ráadásul sokfélét és gyönyörűségeseket.

Ám egy nap vándorcirkusz érkezett, és táborozott le félúton Éppenitt és Lennevolna között, az országút melletti mezőn. Egy szerdai (szabad)napon Hanga is jegyet vett a cirkuszi előadásra – ami annyira, de annyira tetszett neki, hogy másnap úgy érezte: újból el kell mennie, megnézni. Hosszú évek óta először fordult elő, hogy Hanga nem nyitotta ki a virágüzletet – de nem érzett lelkiismeret-furdalást emiatt: egy kósza és előre nem látott szabadnapot mindenki megérdemel, ő pedig, aki még betegség miatt sem tartott zárva soha, különösen! Majd pénteken kinyit – gondolta.
De aztán pénteken is cirkuszba ment.
És szombaton is.
És vasárnap is.
Hétfőn csak azért nem, mert előadásszünet volt. Aznap tehát kénytelen-kelletlen kinyitotta a virágüzletet, de másra sem tudott gondolni, mint a cirkuszra – így hát kedden az elsők között váltott újra jegyet.

Hanga az elkövetkező hetekben (hétfő kivételével) minden áldott nap a cirkuszban ült, még azután is, hogy már betéve tudta a teljes műsort - mivel (hétfő kivételével naponta kétszer, szombaton háromszor!) mindig ugyanazt adták.
Először a hét oroszlán lépett színre (ebből kettő kölyök volt),
aztán jöttek a bohócok,
majd az uszkárok,
utána megint a bohócok,
aztán a légtornászok -
és szünet.
Szünet alatt Hanga vett magának
három óriásperecet,
két kakasos nyalókát,
egy kis zacskó mandulát és
egy csomag francia drazsét.
Mire véget ért a szünet, Hanga meg is evett mindent szépen, mert tudta, hogy előadás közben mekkora modortalanság falatozni. Szünet után jöttek a lovak,
aztán a bohócok,
majd egy zsonglőr,
újra a bohócok,
egy bűvész,
egy öreg elefánt -
és végül az ugrócsoport.

Hosszú heteken át (hétfő kivételével naponta kétszer, szombaton háromszor) minden áldott nap ez volt a műsor:
délelőtt is,
délután is,
szombatonként este is.
Hanga éppen százszor ülte végig a kétszer egy órát, és falatozta végig a két rész közötti háromnegyed órás szünetet.
Az első tíz előadást, persze, lelkes és rajongó sikolyok közepette nézte végig.
A második tíz előadáson is vörösre tapsolta a tenyerét - bár már nem sikítozott.
A harmincadik előadáson még mindig izgult, de már nem tapsolt olyan erősen.
A negyvenedik előadáson már akkor sem rezzent össze, ha valamelyik művészt egy hajszál választotta el a balesettől - de azért még tapsolt a mutatványok végén.
A negyvennegyedik előadástól már csak ásítozott.
Mégsem tudott nem-elmenni a cirkuszba.
Ez alatt a sok hét alatt
Hanga kissé elhízott,
összeveszett vele a nagymamája,
megorrolt rá
Ella barátnője, aki Éppenitt község postáján dolgozott
és
Emma barátnője, aki a község iskolájában tanított.
Enna barátnője, az éppenitti könyvtáros kisasszony, csupán egy vállrándítással véleményezte, de a lelke mélyén felháborítónak tartotta Hanga viselkedését.
Neheztelt rá Érzékeny Bulcsú,
de még Közértes Piri is -
magatartását úgy általában furcsállották az éppenittiek.
Mert az még csak hagyján, hogy (hétfő kivételével) a virágbolt felé sem nézett!
De ez alatt az egy év alatt Hanga egyszer nem ebédelt a nagymamájánál,
nem látogatta meg Ellát,
nem kirándult Emmával,
nem hívta föl telefonon Ennát,
nem jutott eszébe Érzékeny Bulcsú -
és Közértes Pirivel sem kávézott többé vasárnap reggelente.

- Mi történik velem? - kérdezte egy reggel a tükör előtt állva saját magától. Rögtön ezután elindult a cirkuszba.
– Ma a végére járok! – mondta, miközben a buszmegálló felé loholt. – Ma kiderítem, miért kell (hétfő kivételével) minden áldott nap cirkuszba mennem!

Már csak két mutatvány volt hátra a századik előadásból, amikor Hanga észrevette a varázslót. Kétség sem fért hozzá, hogy az: csillagos süvege volt, csillagos palástja, hófehér szakálla – és körülbelül akkora lehetett, mint egy fél literes ásványvizes palack. A zenekari emelvényén üldögélt egy kottatartó állványon, és a közönséget pásztázta, ahogy mindig, minden előadáson. Csodálatos varázslatokat tudott, mégsem léphetett föl a cirkuszban, mert egy ilyen pici varázslónak a csodái is picikék - a közönség alig látott volna belőlük valamit. Óriáskivetítővel lehetett volna segíteni a helyzeten, arra viszont nem futotta a bevételből - a varázsló tehát (igazgatói utasításra) közönségszervezői minőségben üldögélt a kottatartó állványon. Az volt a feladata, hogy megbűvölje a nézőket (egyesével, valamennyit!), úgy, és annyira, hogy azok legközelebb újra el akarjanak jönni az előadásra. Ez nem volt túl tisztességes ötlet a cirkuszigazgató részéről - viszont annál jövedelmezőbb, mert egyetlen előadásra négyszer is vissza lehetett bűvölni ugyanazokat a nézőket. Négynél többször azonban - az igazgató úr legszigorúbb utasítására - senkit nem volt szabad. Ennek ellenére megesett, hogy a varázsló valakit hatszor, nyolcszor is visszabűvölt. Egy komplett családot négy gyerekkel, például, mert a legkisebb gyerek úgy, de úgy tudott nevetni a bohócokon, hogy attól még az amúgy igen mogorva, az embereket nem túlságosan kedvelő varázslónak is határtalan jókedve kerekedett.
Aztán volt egy aprócska nagymama, akinek mindig könnybe lábadt a szeme a légtornászok mutatványa alatt - miközben úgy bámulta őket, hogy kicsi híján maga is elröpült. "Milyen szép, milyen szívszorító!" - gondolta a varázsló, és annyira belefeledkezett ebbe az aprócska nagymamába, hogy véletlenül tíz egymást követő vasárnapra bűvölte vissza a cirkuszba. Amit utólag, persze, egyáltalán nem bánt.
Hanga volt az egyetlen, akit a varázsló száz előadásra bűvölt vissza a cirkuszba. Hangának minderről, persze, sejtelme sem volt. Amikor megpillantotta a varázslót, azt gondolta: "Jé! Egy varázsló! Talán ő meg tudja nekem mondani, miért jövök (hétfő kivételével) minden áldott nap a cirkuszba, amikor pedig eszem ágában sincs már cirkuszba járni!"
A varázsló egyáltalán nem volt kedves, amikor Hanga bekopogott az öltözőjébe. Hanga mindenesetre habogni kezdett arról, miért zavarja a varázsló urat. Amikor mondókájában odáig jutott, hogy:
- Szóval... Ha esetleg a varázsló úr tudna nekem abban segíteni, hogy ne járjak többé cirkuszba... - a varázsló váratlanul fölüvöltött és kettőt suhintott a pálcájával. Hanga elájult, és amikor pár perc múlva magához tért, egy kimustrált kalitkában találta magát. "Mekkora kalitka!" - villant át Hanga agyán, de rögtön ezután belehasított a felismerés: nem a kalitka hatalmas, hanem ő lett pici.
Éppen akkora, mint a varázsló. Éppen akkora, mint egy fél literes ásványvizes palack.
- A nevem Schwind Lipót - hajolt meg a varázsló a kalitka túloldalán. Hangának feltűnt, hogy most sokkal-sokkal kedvesebb, mint amikor Hanga bekopogott hozzá. - Aggodalomra semmi ok: remekül fogod érezni magad nálam!
- Kijöhetek a ketrecből? - kérdezte Hanga, amikor végre meg tudott szólalni.
- Attól tartok: nem - válaszolta nagyon-nagyon kedvesen a varázsló.
- Mikor mehetek ki innen? - kérdezte Hanga cérnavékony hangon.
- Attól tartok: soha - válaszolta, ha lehet, még kedvesebben a varázsló.
Hanga rémülten hallgatta Schwind Lipótot, aki ezek után arról beszélt, hogy
Hangánál szebbet még az életben nem látott,
és hogy elbűvölő, amikor sikongatva kacag,
elbájoló, ahogyan tapsol,
káprázatos, ahogyan eszik,
és még akkor is gyönyörűséges, amikor unalmában ásítozik.
- Szerencsére azonban - folytatta Schwind Lipót -, mától fogva soha, soha többé nem fogsz unatkozni, mert olyan mutatványokat adok majd elő neked (és egyedül neked!), amilyet még nem látott a világ. És azt is megígérhetem - lelkendezett tovább a varázsló - , hogy soha, soha többé nem kell kétszer ugyanazt a produkciót végignézned, mert a földkerekség legfantasztikusabb varázslója (vagyis: én) bármit (de tényleg bármit!) képes varázsolni. Mindjárt meglátod! Most azonnal kérj bármit, de tényleg bármit, hogy ezt bebizonyíthassam!
- Haza szeretnék menni - suttogta Hanga.
- Na, ezt az egyet nem lehet! - csattant fel Lipót, majd rövid gondolkodást követően, jóval kedvesebben még hozzátette: - Nem is érdemes, mert itt aztán semmiben nem fogsz hiányt szenvedni. Ennél valamit? Mert ételből is kérhetsz bármit...

Hanga élete elkövetkező sok hetét a cirkuszban, Schwind Lipót öltözőjében, egy kalitkába zárva töltötte. Ez alatt a sok hét alatt
belebetegedett a bánatba a nagymamája,
égre-földre kereste őt Ella barátnője,
a szemét is kisírta Emma barátnője,
mialatt a könyvtáros Enna csak sokat sejtetően hümmögött,
Érzékeny Bulcsú megsértődött,
Közértes Piri pedig beállt a virágboltba helyettesíteni.
Mindeközben Hanga a bánattól
nem evett,
nem ivott,
nem beszélt.
De - mivel bánatosan,
csont soványra fogyva,
sírástól kivörösödött szemmel,
sápadtan és hallgatagon is gyönyörűnek találta -,
Schwind Lipót nem engedte el.

Nyolc héttel és két nappal később, egy hétfői napon, (a cirkusz aznap nem játszott, ámde próbált), épp a légtornászok gyakorlata közben, amikor a törékeny akrobatalány lendületet vett a legnehezebb ugrásához - csodálatos dal csodálatos hangjai töltötték be a cirkuszt. Az akrobatalány elvétette az ugrást. Légtornásztársai felkiáltottak rémületükben, de - mindenki nagy döbbenetére -, a lány nem zuhant le. Lebegett. Szemmel láthatóan annak a csodálatos dalnak a csodálatos hangjai ringatták őt a levegőben, ami ugrásában megzavarta. A többiek lenyűgözve álltak. Aztán az egyik akrobata fiú - a legbátrabb -, a mélybe vetette magát. És ő sem zuhant le. Már ketten lebegtek ég és föld között, a csodálatos dal csodálatos hangjaira.
Nem telt bele negyed óra, és az összes légtornász a manézs fölött lebegett, miközben a többiek tátott szájjal bámulták őket. Csak ketten nem bámészkodtak: a cirkuszigazgató, aki tűvé tette a hang forrásáért az épületet - illetve Schwind Lipót, aki eszelősen próbálta befőttesüvegbe gyűjteni a mindenfelé röpködő csodálatos hangokat. A művelet eleve reménytelen volt, mert újabb és újabb hangok indultak útjukra ismeretlen kiindulópontjukról. Schwind Lipót azért, ha valamennyit nem is, rengeteg csodálatos hangot gyűjtött a befőttesüvegbe, és szaladt velük Hangához.
A cirkuszigazgatóval egy időben ért az öltözője elé. A direktor volt a gyorsabb: ő nyitott be elsőnek. Hanga nem vette észre azonnal a belépőket: önmagáról megfeledkezve énekelt, mert eszébe jutott
egy ebéd a nagymamájánál,
egy pletykaparti Ellával,
egy kirándulás Emmával,
még az az undok Enna is eszébe jutott…
Felidézett egy nagy közös nevetést Érzékeny Bulcsúval,
egy kávéillatú reggelt Közértes Pirivel -
és dalocskát rögtönzött erről a sok szép emlékről.
Csak amikor a cirkuszigazgató áradozni kezdett
varázslatos hangjáról,
tündéri méreteiről,
bűbájos lényéről -
akkor akadt el Hangában a csodálatos hangok sora. És miközben a direktor
magas gázsit,
külön plakátot,
saját öltözőt és
világhírt ígért, Hangának elég ideje volt, hogy felmérje a helyzetet, és (sok-sok-sok hét reménytelenség után) felismerje a mostvagysohát. Rábólintott az igazgató ajánlatára, és - miután végignézte, ahogy kinyitja a kalitka ajtaját -,
hagyta, hogy a direktor a tenyerére vegye;
hagyta, hogy Schwind Lipót mellett elhaladva kivigye őt az öltözőből;
még megvárta, amíg a direktor beugrott egy pillanatra az irodába egy szerződésért -
ám mikor be akart lépni Hangával a manézsba... Hanga arra kérte az igazgatót, hogy először a nézőtéri büfébe vigye legyen kedves, mert nagyon vágyik az ott (és csak ott!) kapható mandulára. A cirkuszigazgató boldog örömmel teljesítette Hanga kérését... Aki a büfébe érve leugrott az igazgató tenyeréről,
és futásnak eredt. (A nézőtéri büféből már nem volt gond megtalálni a kijáratot.)
Hanga futott, ahogy csak a lába bírta.
El innen!
Nem baj, ha csont soványan,
nem baj, ha holtsápadtan,
nem baj, ha akkorkaként, mint egy fél literes ásványvizes palack,
csak FUTÁÁÁS!
És azt se bánta, hogy - ha egyáltalán felismeri -,
elájul majd a nagymamája;
Ella vihogni,
Emma sírni,
Enna gúnyolódni fog.
Azt sem bánta, hogy Érzékeny Bulcsú majd felteszi őt a vegyeskereskedés egyik polcára - és ezen talán a hasukat fogják majd nevettükben;
és elképzelhető az is, hogy jövőbeni közös kávézásaik alkalmával Közértes Piri is gyakran összetéveszti majd Hangát a tejes dobozzal…
A Hanga szökését követő napokban, - ki lassan, ki gyorsabban -, végül mindenki túltette magát a hétfői próba csodáján. Az igazgatót kivéve, aki - miután a szó szoros értelmében kicsúszott kezei közül élete nagy lehetősége -, két hétig nyomta az ágyat.
És (persze!) Schwind Lipótot kivéve -
aki két hét múlva se,
és nyolc hét múlva se,
és fél év múlva se,
és egyáltalán: soha többé nem lett olyan, mint annak előtte. Soha többé nem bűvölt meg egyetlen nézőt sem - például. Ennek következtében viszont jelentősen megcsappant a cirkusz közönsége, és hosszú idő után fél- meg negyedház előtt zajlottak a produkciók.

Ezalatt Éppenitt községben Hanga visszavette a virágbolt vezetését Közértes Piritől. Az üzlet, ahová Hanga távollétében az éppenittiek inkább a kíváncsiság miatt jártak, semmint a csokrok és a bokréták okán, Hanga visszatérése után újra felvirágzott. Felvirágzott annak ellenére, hogy Hangával csak elvétve találkoztak a vásárlók: az eladónőt állandóan eltakarták a vázák, a kaspók, a locsolókannák, a vágott- és cserepes virágok.
Néhány hónappal Hanga visszatérése után:
- Hanga, itt vagy valahol? - keresgélte a virágárust a szobapálma levelei között Ella. - Őrületes híreim vannak a vándorcirkuszról!
- Nem érdekel! - termett a kaspós polc tetején a virágárus.
- Pedig ezt hallanod kell! - lelkendezett Ella, és elmesélte, hogy a legutóbbi előadások egyikén csodálatos hangok töltötték meg a cirkuszi sátrat. - A lennevolnai unokahúgom gyerekei mesélték, hogy a zsonglőr, aki épp porondon volt, elvétette a mutatványát, de a buzogányok ahelyett, hogy a földre potyogtak volna, lebegni kezdtek. Lebegni! Most szólj hozzá!
Hanga egy másodpercig - ő maga sem értette miért -, úgy érezte, hogy azonnal itt hagy csapot-papot, és visszamegy a cirkuszba.
- És ez még semmi! - ujjongott tovább Ella -, mert a következő előadáson, - ezt a Lennevolnai Hírmondó is megírta -, amikor újra megszólaltak ezek a csodálatos hangok, már nem csak a porondon lévők: az egész nézőtér lebegni kezdett! Hát nem fantasztikus?
Hanga becsukta a szemét, és maga elé képzelte Schwind Lipótot, amint az öltözőjében ül és bánatosan nyitogatja-csukogatja a befőttesüveget: kiereszti, majd újra összegyűjti emlékeit, a csodálatos hangokat.
- Lennevolnában már csak Repülő Cirkuszként emlegetik a társulatot - áradozott Ella. - A sógorom unokatestvérének a felesége mesélte, hogy már hetekkel korábban nem lehet jegyet kapni az előadásokra. De hallottam mást is: a Községi Hírmondó pletyka rovata megírta, hogy hamarosan világkörüli turnéra indulnak: végleg elhagyják az Éppenitt és Lennevolna közti füves területet. Ami bizonyos tekintetben szomorú. Nem gondolod?
Hanga nem tudta, mit gondoljon. Így aztán nem is gondolt semmit: vezette tovább a virágüzletet,
tavasszal jácintot és nárciszt,
nyáron árvácskát, harangvirágot, szegfűt és rózsát,
ősszel kardvirágot és kikericset nevelgetett.
Eljárt a virágpiacra,
minden másnap a nagymamájánál ebédelt,
meglátogatta Ellát,
kirándult Emmával,
felhívta telefonon Ennát,
nagyokat nevetett Érzékeny Bulcsúval -
és vasárnap reggelente Közértes Pirivel kávézott.

De aztán sok-sok-sok hónappal később mégis gondolt valamit: feladott egy képeslapot az Éppenitti Postahivatalban. Sűrűn tele volt írva. (A tartalmát mindenki betéve ismerte a kisvárosban, tekintve, hogy Ella vette fel a küldeményt.) Így szólt:
Csöppet sem kedves Schwind Lipót!
Bár nem érdemled meg, tudatom Veled, hogy jól vagyok: úgy tűnik, körülöttem mindenki megszokja lassan, hogy ilyen picike lettem. Már nem vagyok csont sovány, a kedvem is a réginek mondható - a cirkusz cseppet sem hiányzik, de valami mégis, nagyon, csak nem tudom mi az?
Nem érdemled meg azt sem, hogy gondoljak Rád - de mégis sokat gondolok Rád. Az egyik rádgondolásnál például az jutott eszembe, hogy varázsolhatnál magadnak egy óriáskivetítőt! Akkor újra felléphetnél, mert a közönség az összes mutatványodat meg tudná nézni! Hát nem nagyszerű ötlet?
Üdvözöl: Csengő Hanga

Nincsenek megjegyzések: