2015. május 6., szerda

Puttóvizsga

(Részlet az Emília és az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak című könyvből.)

Három furcsa kisangyal maradt utolsó vizsgázónak:
a magabiztos és jólfésült Kleofás, vakítóan fehér öltözetben,
a kissé unottan ácsorgó Tóbiás, koszos és szakadt melegítőben,
valamint
a rendkívül feszült Ottokár, kinyúlt pólóban, kócosan, hóna alatt kissámlival.
‒ Na, angyalkáim! – villant a szigorú angyal szeme. – Három egyszerű kérdésre várunk háromszor három fantáziadús feleletet.
Ottokár nyelt egy nagyot. Remegő kézzel tette le a földre a kissámlit, majd fellépett rá, így pontosan akkora lett, mint két osztálytársa.
‒ A legjobb válaszoló pluszpontokat kap, a leggyengébb nebuló pontlevonást.
‒ És aki nem a legjobb és nem a legrosszabb? – kérdezte Tóbiás.
‒ Az pontlevonások és pluszpontok nélkül ballaghat vissza a helyére, mintha itt se lett volna.
Tóbiás bólintott. Neki ez éppen megfelelt: nincsenek fölösleges gondok – nincsenek fölösleges terhek. Legrosszabb esetben kicsit elodázódnak az inasévek – na, bumm! Ottokár viszont idegesen fészkelődött a kissámlin: ha nem szerez pontot, az legalább akkora csapás, mint ha levonnak tőle. Ő mindig-mindig a legjobb akart lenni.
‒ Az első kérdés tehát… – folytatta a szigorú angyal ‒, mit tennétek, ha védencetek váratlanul félni kezdene a sötétben?
Kleofás gyorsan és könnyedén válaszolt:
‒ Azonnal szentjánosbogarakat rendelnék mellé, vagy egy tucatot!
‒ Bravó! – mondta a szigorú angyal.
Az engedékeny angyal mosolygott és bólogatott.
A hallgatag angyal lehunyta a szemét.
„Szentjánosbogarak… Nagy ég! Nekem biztos nem lesz ilyen remek ötletem!” – hallotta meg ekkor Ottokár kétségbeesett gondolatait a vizsgabizottság, valamint a feszülten figyelő Körmöczi György. A hallgatag angyal kinyitotta a szemét, és érdeklődve nézett Ottokárra.
‒ Ééén… ‒ vakarta a fejét Tóbiás –, asszem…
„Csillagok! Csillagokat kellene szikráztatni!” – gondolkodott lázasan Ottokár. – „Bár ez nem túl praktikus, ha a védenc mondjuk egy lakásban tartózkodik…”
‒ Esetleeeg… ‒ húzta a szót Tóbiás –, ha mondjuk a védenc egy lakásban tartózkodik, ugye… Akkor csillagokat szikráztatni nem túl praktikus, ugyanakkor…
Ottokár olyan lázasan gondolkodott, hogy fel sem tűnt neki: ötletekkel látja el Tóbiást. A hallgatag angyal viszont nem hagyta szó nélkül a dolgot:
‒ A te gondolataidra vagyok kíváncsi, Tóbiás, nem Ottokáréra!
‒ De ha egyszer nekem is pont ez jutott az eszembe… ‒ dünnyögte Tóbiás, miközben koszos cipője koszos orrát bámulta.
„Talán langymeleg szellő formájában kellene körülölelni a rettegőt, és elénekelni neki egy kedves dalt. Mondjuk: én elég hamisan énekelek… Mi van, ha a védenc zeneértő? Persze: úgyse hallja!”
‒ Énekelnék! Énekelnék a védencnek! – vágta ki Tóbiás.
A hallgatag angyal figyelmeztetően megköszörülte a torkát.
‒ Vagy talán mégsem… - kedvetlenedett el Tóbiás. Aztán mégis támadt egy saját ötlete. - Megvan! Eszébe juttatnám, merre találja a zseblámpáját, vagy a gyertyát, gyufát! Oda is vezetném a sötétben, ő felkapcsolná az elemlámpát vagy meggyújtaná a gyertyát, és rögtön megnyugodna.
„Milyen praktikus!” – sápadozott Ottokár. – „Sem szépet, sem praktikusat nem vagyok képes kitalálni! Jaj, nekem!”
‒ Te jössz, Ottokár! – fordult felé a szigorú angyal.
‒ Sajnálom, de semmi használható nem jut most az eszembe – lehelte Ottokár.
A hallgatag angyal felhúzta a szemöldökét.
‒ Itt akkor, sajnos, nincs jó válasz! – zárta le ezt a feleletet a szigorú angyal.
‒ Na de… ‒ szaladt ki Körmöczi száján.
Az engedékeny angyal a fejét csóválta, és nem lehetett eldönteni, mit helytelenít: Ottokár élhetetlenségét, a szigorú angyal vaskalaposságát vagy Körmöczi György fegyelmezetlenségét.
Következett a második forduló.

https://www.facebook.com/azangyalakit

Nincsenek megjegyzések: