2013. július 28., vasárnap

Dolgozat a boldogságról

Ez a vasárnap reggel Körmöczit dalos kedvében találta. Talán azért, mert szabadnapos volt. Ottokár viszont a pokolba kívánta az egész napot. Talán azért, mert dolgozatot kellett írnia másnapra.
Körmöczi, szabadnap ide vagy oda, nem tágított tanítványa mellől. Merő jó szándékból nem - nyilván arra gondolt: a puszta jelenlétével segíthet Ottokárnak. 
Csakhogy Ottokáron ezen a délelőttön nem lehetett segíteni - Körmöczi tehát igen hamar elunta magát.
A dolgozatírás megkezdését követő nyolcadik percben a Minden ember boldog akar lenni című slágert kezdte énekelni: hamisan, de legalább teli torokból. Néha az ember-szót angyallal helyettesítette be - ilyenkor még nagyobb átéléssel énekelt. Ottokár fancsali képpel bámulta mesterét. És hallgatta. Mert nem lehetett Körmöczit nem hallgatni.
Ottokárnak, természetesen nem Körmöczi, hanem a házi dolgozat miatt volt fancsali a képe, kutyaütő a kedve, tele a hócipője. Az átkozott téma, történetesen a boldogság volt. De mit tudhat erről egy angyalgyerek egy olyan vasárnapon, amikor házi dolgozatot kénytelen írni?
Mit tudhat erről bárki?
A dolgozatírás megkezdését követő tizenhetedik percben az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, és tanítványa, a pamutmelegítős puttó, Ottokár, embertestet öltöttek egy kongó iskolaépület üres tantermében. Na, hátha majd itt, embertestben... no meg a hely szelleme, ugye... - mindjárt, mindjárt érkeznek a gondolatok a boldogságról!
De azok csak nem érkeztek - bár az Ottokár előtt elterülő papír nem volt már teljesen üres. Gyöngybetűkkel a következő megkezdett mondat díszelgett a lap tetején:
A boldogság, véleményem szerint
Ennyi. 
Ottokár nem tudta befejezni a gondolatot - már csak azért sem, mert embertest-öltésüket követően Körmöczi újból dalra fakadt. Egymás után még tizenötször elénekelte a Minden ember...-t. (Nyolcszor az angyalos változatban.)
Ottokár már azon a ponton volt, hogy megkéri mesterét: fejezze ezt be - amikor Körmöczi magától abbahagyta a dalolást (nyilván meghallotta tanítványa gondolatát), és még a tanteremből is kiment.
Ottokár nagyot sóhajtott, és a füzete fölé hajolt:
A boldogság, véleményem szerint
Körmöczi ekkor Maya-belépőjével tért vissza:
- "Megjöttem, tessék, töltsük vígan a délelőttöt!" - ordította, aktualizálva a dalt, és fittyet hányva a rímhiányra. Ottokár a füzetére borult - de néhány másodperc múlva fel kellett pillantania, mert Körmöczi ezzel a belépővel új oldaláról mutatkozott be, és erre rá kellett csodálkozni. "Mitől van ilyen jókedve ma?" - töprengett a pamuttréninges puttó, miközben Körmöczi tovább dalolt és tánclépésben közlekedett. 
Amikor a szövegben odaért, hogy "Kérek egy cigarettát!", nyomban elő is kapott egy megviselt csomagot az inge zsebéből, ebből előhalászott egy bánatos gilisztát, ami fénykorában valóban cigaretta lehetett. Anélkül, hogy az énekben  kényszerszünetet kellett volna tartania, rágyújtott, méghozzá olyan elegánsan, hogy Ottokárnak tátva maradt a szája:
- "A gond, a füst együtt szálljon el!" - lassított a refrén előtt, a padhoz lépett, és messzire hajította Ottokár füzetét, aki újból ráborult az asztalra és elröhögte magát.
A következő pillanatban ő is dúdolni kezdte a dalt, aminek refrénjét a harmadik végigéneklés után már kívülről tudta - onnantól teli torokból énekelt ő is:

Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni,
szeretnék egyszer egy kicsit szeretni!
Szeretnék egyszer egy vidám napot
pechemre, nem ember: angyal vagyok! (Ezt a részt Körmöczi variálta ilyenre, és, természetesen, ezt ordították a leghangosabban!)
Tán  még a napfény se tud rááám nevetni...

Később ráuntak Maya belépőjére, de nem bírtak elszakadni a témától - áttértek hát a Mágnás Miska ismert boldogság-dalára. 
Innen már nem volt megállás: Körmöczi megtanított Ottokárnak egy csomó régi dalt a Boldogság, gyere hazá-tól kezdve - ebédidőben már ott tartottak, hogy nem tudják, az életüket, hol rontották ők el... Ekkor már mindketten egy-egy pad tetején álltak. 

Késő délutánig ment ez így.

Más említésre méltó, különben, aznap már nem történt. Tulajdonképpen még ebédelni is elfelejtettek. (Pedig az evést Körmöczi, ha embertestet ölt, semmi pénzért ki nem hagyná!)
Este Ottokárnak húsz perc alatt sikerült megírnia a dolgozatot. Így nézett ki:

A boldogság, véleményem szerint, pillanatokra jelenik csak meg, sosem akkor, amikor akarjuk, sosem úgy, ahogy elképzeljük - leginkább olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Megjósolhatatlan az érkezése,  megsaccolhatatlan az időtartama - abban sincs semmi logika, hogy mi váltja ki, és nincs rá esély, hogy konzerváljuk. Sőt! Abban a pillanatban, hogy feltesszük magunknak a kérdést: "Ez volna az?", "Meddig marad?", vagy belénk hasít a felismerés "El fog múlni!" - el is múlik nyomban, és mi (emberek, angyalok) ott állunk, bokáig a pocsolyaszürke bánatban. 
Ha azonban nem gondolkodunk, csak hálásak vagyunk, és örülünk a pillanatnak, a Boldogság sokáig fog időzni, és könnyen meglehet, hogy kevesebbet kell várni rá legközelebb, főleg, ha nem is várjuk; nem akarjuk, nem kergetjük - mert a Boldogság semmit sem visel kevésbé, mint az elvárásokat, kötöttségeket, ebből pedig logikusan következik, hogy boldogság például az, amikor az angyaltanuló mesteréről váratlanul kiderül, hogy vicces és jó fej. 

Ottokár másnap egy áthúzott négyes mellé írt ötöst kapott a házi dolgozatára.
De azért Körmöczit behívatták...

Nincsenek megjegyzések: