2013. július 28., vasárnap

Dolgozat a boldogságról

Ez a vasárnap reggel Körmöczit dalos kedvében találta. Talán azért, mert szabadnapos volt. Ottokár viszont a pokolba kívánta az egész napot. Talán azért, mert dolgozatot kellett írnia másnapra.
Körmöczi, szabadnap ide vagy oda, nem tágított tanítványa mellől. Merő jó szándékból nem - nyilván arra gondolt: a puszta jelenlétével segíthet Ottokárnak. 
Csakhogy Ottokáron ezen a délelőttön nem lehetett segíteni - Körmöczi tehát igen hamar elunta magát.
A dolgozatírás megkezdését követő nyolcadik percben a Minden ember boldog akar lenni című slágert kezdte énekelni: hamisan, de legalább teli torokból. Néha az ember-szót angyallal helyettesítette be - ilyenkor még nagyobb átéléssel énekelt. Ottokár fancsali képpel bámulta mesterét. És hallgatta. Mert nem lehetett Körmöczit nem hallgatni.
Ottokárnak, természetesen nem Körmöczi, hanem a házi dolgozat miatt volt fancsali a képe, kutyaütő a kedve, tele a hócipője. Az átkozott téma, történetesen a boldogság volt. De mit tudhat erről egy angyalgyerek egy olyan vasárnapon, amikor házi dolgozatot kénytelen írni?
Mit tudhat erről bárki?
A dolgozatírás megkezdését követő tizenhetedik percben az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, és tanítványa, a pamutmelegítős puttó, Ottokár, embertestet öltöttek egy kongó iskolaépület üres tantermében. Na, hátha majd itt, embertestben... no meg a hely szelleme, ugye... - mindjárt, mindjárt érkeznek a gondolatok a boldogságról!
De azok csak nem érkeztek - bár az Ottokár előtt elterülő papír nem volt már teljesen üres. Gyöngybetűkkel a következő megkezdett mondat díszelgett a lap tetején:
A boldogság, véleményem szerint
Ennyi. 
Ottokár nem tudta befejezni a gondolatot - már csak azért sem, mert embertest-öltésüket követően Körmöczi újból dalra fakadt. Egymás után még tizenötször elénekelte a Minden ember...-t. (Nyolcszor az angyalos változatban.)
Ottokár már azon a ponton volt, hogy megkéri mesterét: fejezze ezt be - amikor Körmöczi magától abbahagyta a dalolást (nyilván meghallotta tanítványa gondolatát), és még a tanteremből is kiment.
Ottokár nagyot sóhajtott, és a füzete fölé hajolt:
A boldogság, véleményem szerint
Körmöczi ekkor Maya-belépőjével tért vissza:
- "Megjöttem, tessék, töltsük vígan a délelőttöt!" - ordította, aktualizálva a dalt, és fittyet hányva a rímhiányra. Ottokár a füzetére borult - de néhány másodperc múlva fel kellett pillantania, mert Körmöczi ezzel a belépővel új oldaláról mutatkozott be, és erre rá kellett csodálkozni. "Mitől van ilyen jókedve ma?" - töprengett a pamuttréninges puttó, miközben Körmöczi tovább dalolt és tánclépésben közlekedett. 
Amikor a szövegben odaért, hogy "Kérek egy cigarettát!", nyomban elő is kapott egy megviselt csomagot az inge zsebéből, ebből előhalászott egy bánatos gilisztát, ami fénykorában valóban cigaretta lehetett. Anélkül, hogy az énekben  kényszerszünetet kellett volna tartania, rágyújtott, méghozzá olyan elegánsan, hogy Ottokárnak tátva maradt a szája:
- "A gond, a füst együtt szálljon el!" - lassított a refrén előtt, a padhoz lépett, és messzire hajította Ottokár füzetét, aki újból ráborult az asztalra és elröhögte magát.
A következő pillanatban ő is dúdolni kezdte a dalt, aminek refrénjét a harmadik végigéneklés után már kívülről tudta - onnantól teli torokból énekelt ő is:

Szeretnék egyszer kicsit boldog lenni,
szeretnék egyszer egy kicsit szeretni!
Szeretnék egyszer egy vidám napot
pechemre, nem ember: angyal vagyok! (Ezt a részt Körmöczi variálta ilyenre, és, természetesen, ezt ordították a leghangosabban!)
Tán  még a napfény se tud rááám nevetni...

Később ráuntak Maya belépőjére, de nem bírtak elszakadni a témától - áttértek hát a Mágnás Miska ismert boldogság-dalára. 
Innen már nem volt megállás: Körmöczi megtanított Ottokárnak egy csomó régi dalt a Boldogság, gyere hazá-tól kezdve - ebédidőben már ott tartottak, hogy nem tudják, az életüket, hol rontották ők el... Ekkor már mindketten egy-egy pad tetején álltak. 

Késő délutánig ment ez így.

Más említésre méltó, különben, aznap már nem történt. Tulajdonképpen még ebédelni is elfelejtettek. (Pedig az evést Körmöczi, ha embertestet ölt, semmi pénzért ki nem hagyná!)
Este Ottokárnak húsz perc alatt sikerült megírnia a dolgozatot. Így nézett ki:

A boldogság, véleményem szerint, pillanatokra jelenik csak meg, sosem akkor, amikor akarjuk, sosem úgy, ahogy elképzeljük - leginkább olyankor, amikor a legkevésbé számítunk rá. Megjósolhatatlan az érkezése,  megsaccolhatatlan az időtartama - abban sincs semmi logika, hogy mi váltja ki, és nincs rá esély, hogy konzerváljuk. Sőt! Abban a pillanatban, hogy feltesszük magunknak a kérdést: "Ez volna az?", "Meddig marad?", vagy belénk hasít a felismerés "El fog múlni!" - el is múlik nyomban, és mi (emberek, angyalok) ott állunk, bokáig a pocsolyaszürke bánatban. 
Ha azonban nem gondolkodunk, csak hálásak vagyunk, és örülünk a pillanatnak, a Boldogság sokáig fog időzni, és könnyen meglehet, hogy kevesebbet kell várni rá legközelebb, főleg, ha nem is várjuk; nem akarjuk, nem kergetjük - mert a Boldogság semmit sem visel kevésbé, mint az elvárásokat, kötöttségeket, ebből pedig logikusan következik, hogy boldogság például az, amikor az angyaltanuló mesteréről váratlanul kiderül, hogy vicces és jó fej. 

Ottokár másnap egy áthúzott négyes mellé írt ötöst kapott a házi dolgozatára.
De azért Körmöczit behívatták...

2013. július 27., szombat

Körmöczi György időt bővít

- Alkalmanként plusz órákat kellene ajándékoznunk az embereknek! - töprengett hangosan Ottokár két mérés között. - A legtöbb folyton rohan, és így sincs elég ideje.
- Nem kaphatnak plusz órákat! - dünnyögte Körmöczi György a stopperóráját nyomogatva. - Éppen ez a feladat lényege: kihozni a rendelkezésükre álló időből a legtöbbet; különbséget tenni fontos és kevésbé fontos dolgok között. Na, megpróbáljuk újra?
- Mehet, Gyuri bá'!
Ottokár nagy levegőt vett, aztán orrát befogva visszatartotta a lélegzetét. Mestere elindította a stoppert.
- Nem beszélve arról - folytatta az idő-témát Körmöczi -, hogy az emberek többségét motiválja a határidő. Mert utolsó-percesek. Véghajrások. Az ajándékórákat ugyanúgy elkótyavetyélnék, mint az idejük nagy részét, én mondom neked!
Ottokár liluló fejjel intett nemet, de még bent tartotta a levegőt.
- De, de! - erősködött Körmöczi. - Higgy nekem! Nyilván akad néhány földi halandó, aki minden percét képes kihasználni, így az ajándékba kapott időt se vesztegetné el, de az ilyen emberekből lényegesen kevesebb van! És az Időt Gondosan Beosztóknak is rá kell egyszer jönniük, hogy nem kell mindent megcsinálni. Az idő kérlelhetetlen múlása a lecke része: kihasználni, elpergetni, szenvedni attól, hogy véges, vagy épp ebben találni meg az örömöt - mindez emberenként változó.
- Itt minden ki van porciózva - robbant ki a visszatartott levegő a puttócskából. - Mennyi?
- Negyven másodperc! Egyre jobb vagy, Ottokár!
A pamutmelegítős puttó pár pillanatig a combjaira támaszkodva pihegett.
- Különben: a szubjektív idő tágítható... - állította vissza a stopperórát Körmöczi.
- Hogyan? - egyenesedett föl Ottokár.
Körmöczi nem akarta meghallani a kérdést.
- Erről, persze, az emberek többségének sejtelme sincs. Lüktetett a fejed?
Ottokár gyorsan, türelmetlenül bólintott - már egyáltalán nem érdekelte a visszatartott levegő hatása az emberi testre: a szubjektív időről akart inkább beszélgetni.
- Szórakoztató, igaz? - így Körmöczi. - Ezt, materializálódás nélkül, sosem tudnád kipróbálni!
- Hogyan tágítható a szubjektív idő? - kérdezte izgatottan Ottokár.
Körmöczi válaszolt is - meg nem is:
- Volt egy rossz-alvó védencem, egy nyolc éves kislány. Az éjszaka közepén mindig azzal vigasztalta magát, hogy másnap reggel a szülei frissen fognak ébredni, mert egy ennyire hosszú éjszaka alatt biztos sikerül majd kialudniuk magukat végre! Egy utolsó kísérlet? - emelte fel a stoppert.
Ottokár nemet intett. Kivette mestere kezéből az időmérőt.
- Mi a helyzet a csodával határos módon elért vonatokkal? Nem hiszem el, hogy egy kicsit sem tudunk csalni az idővel...
Az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, nagyot sóhajtott. Már-már úgy tűnt, nem válaszol - amikor végül mégis megszólalt:
- Kicsit tudunk. De csak akkor, ha valóban szükségük van az embereknek arra, hogy néhány percet  nyerjenek - és ha mindemellett megkérnek rá minket, hogy segítsünk.
- És hogyan tudunk segíteni? - lehelte áhítatosan a kérdést a pamutmelegítős puttó.
- Finoman rátenyerelünk arra az órára, amire a védenc sűrű pánikban rá-ránéz - suttogta a választ György. - Egyszer így tettem tönkre egy faliórát - szólalt meg aztán hangosan, és enyhén elpirult. - Picit erősebben tenyereltem rá a kelleténél. Onnantól a kismutató nem bírta a fölfelé haladást: a gravitáció fél nyolckor mindig utolérte, emiatt aztán vissza kellett csúsznia hat órára. De védencem a Tönkre-Tenyerelt Falióra Napján elért egy Fontos Vonatot. A kárt pedig csak egy héttel később fedezte fel. És attól kezdve nagy becsben tartotta a faliórát, mert szívszorítónak találta a Gyengélkedő Kismutató drámáját! Ugyanakkor időről-időre nyert másfél órát, aminek rettenetesen örült - főleg azokon a napokon, amikor nem sietett sehová...

2013. július 26., péntek

Mit tesz az angyal?

- És mit tesz az angyal akkor, ha a védenc halálra rémül valamitől, és erős szívdobogás tör rá? - fordult mesteréhez Ottokár.
- Kiterjesztett szárnyakkal a védenc mögé áll. Esetleg: elé - felelte kapásból Körmöczi György.
- És, ha a védenc nincs veszélyben? Egyszerűen csak hallott, látott vagy gondolt valamit, amitől megijedt?
- Hát... akkor is. A kiterjesztett szárnyakból még baj nem származott. Az minden eshetőségre jó, Ottokár!
- És nem kell ilyenkor mondani valamit a védencnek? Valami megnyugtatót, vagy... tudom is én: dúdolni neki valamit?
- Abban az idegállapotban úgysem hallaná!
- De akkor hogy segíthetünk neki? - ráncolta a homlokát a pamuttréninges puttó.
- Idehallgass, Ottokár! Elárulom neked, én mit szoktam ilyen esetekben tenni.
Ottokár előkapott egy tollat meg egy jegyzetfüzetet.
- Tedd ezeket le, nincs itt mit megjegyzni. Én, tudniillik, semmit nem teszek. Semmit! Fogok egy stopperórát, leülök a védenc mellé, és mérem, hogy mennyi idő alatt nyugszik meg. Mert, jól jegyezd meg, Ottokár, előbb vagy utóbb minden pánik elmúlik!
Ottokár csalódottan eresztette le a tollat meg a füzetet. Karjait lógatva, csüggedten bámult az angyalra, akit Körmöczi Györgynek hívnak.
- De hát így... - a kis puttó alig merte befejezni a mondatot - Nincs semmi hasznunk, Gyuri bácsi!
- Nem lehetünk mindig hasznosak, Ottokár!
- Akkor minek vagyunk egyáltalán a védenc mellett? Stopperrel a kezünkben?
Körmöczi kissé felhúzta a vállait. Már-már úgy tűnt, nincs válasza, de végül mégis megszólalt:
- Azért, hogy ne legyen egyedül.