2013. május 23., csütörtök

Rétisas

Rétisas (a távolodó kakukkoknak):
Megálljatok, gazmadarak -
mert jól láttam, mit tettetek:
csúfoltátok a külsejét,
s bántottatok egy gyermeket!
De űzni foglak, mint az árny!
Majd megtalál két sasszemem!
Gúnyolni így e kis legényt,
- én jó vagyok! – nem engedem!
(Vált – „magának”.)
Feldühítettek! – S úgy látom,
a kis szárnyas is elfutott,
nem tudva, hogy nem bántanám…
De mit tegyünk, ha ez jutott?
(Picit vár, hátha Rút Kiskacsa előbújik – de hősünk nem mozdul.)
Ki rétisasként éldegél,
szöknek attól a szárnyasok,
nem jut mellé hű cimbora,
annak nincsen barátja sok…

A Rút Kiskacsa óvatosan kikukucskál az odúból – a Rétisas pedig eljátssza, hogy csak most veszi észre hősünket.

Ó, jaj nekem, a titkomat
egy árnyalak kileste itt!
Nem szabad többet mondanom,
mert még elárul másnak… Csitt!

Rút Kiskacsa: 
Kérem, bocsásson meg! Nem akartam hallgatózni. Tulajdonképpen elbújni sem – csak annyira megijedtem öntől… Vagyis inkább attól, hogy Kakukkék annyira megijedtek… El kellett bújnom.

Rétisas:
Csak rémhír, hogy sok kis kakukk
a karmaim közt bajba jut…

Rút Kiskacsa: 
Hát igen, a szárnyasok mindenféle kósza hírnek felülnek…

Rétisas: 
Már kihallgattad szavaim,
így hát neked bevallhatom,
mit szégyelltem mindig, nagyon,
s úgy véltem, jobb, ha titkolom:
(picit halkabban)
hogy növényeken élek én
s csupán fölszéllel, imígyen
- hogy ne lássák hús-undorom -
őrizgetem az imídzsem.
Mert nem vagyok én fő gonosz
kicsiny madárkák gyilkosa -
barátságos, veszélytelen
típus inkább: jó cimbora.
Az életem, tudod, nehéz:
Hogy másnak látszom, mint ami
vagyok valóban – s nincs kinek
saját magamról vallani.
De, ó, te ezt nem értheted…

Rút Kiskacsa: 
Jaj, dehogynem! Teljesen értem, miről beszél! Sok a hasonlóság bennünk: engem csúnyának látnak, önt ijesztőnek – és nem is sejti rólunk senki, hogy kedvesek és szerethetőek vagyunk!

Rétisas: 
A szépségünk viszonylagos -
azt hittem, még nem értheted,
mert fiatal vagy – ámde bölcs:
most megfogtad a lényeget!
Ó, elmondani nem tudom,
hogy minő boldogság nekem:
megértek és megértenek!
Mondd csak: barátkoznál velem?

Rút Kiskacsa (megörül): 
Nekem még sosem volt igaz barátom!

Rétisas: 
Jaj, nekem sem – ez nagyszerű!
Most jöjj és ülj mellém, ide,
te bölcs, okos, s tán kívül rút
- belül szépséges kis csibe!

Rút Kiskacsa (miközben előkászálódik):
Nem mondanám magam kimondottan csibének. Eddig azt hittem, kacsafióka vagyok – meglehet, hogy tévedtem. Félreismerjük magunkat, félreismerünk másokat is - nem igaz?

Hősünk a Rétisas mellé ül – aki azonnal lecsap rá hatalmas karmaival.

Rétisas: 
Hát, bizony félre, kispofám,
mert – rossz hírem van! -: nem vagyok
sem jó, se kedves, csak kitől
joggal parázik két kakukk.

Rút Kiskacsa: 
M-mit tetszik művelni?

Rétisas: 
Jó étvággyal fogyasztalak:
így jár minden naiv gyerek,
ki, amit mondok, elhiszi,
mert gondolkodni nem szeret.

Rút Kiskacsa: 
Jaj, ne! Kérem, ne tessék bántani!

A helyzet reménytelennek látszik, ám ebben a pillanatban megjelenik egy kisfiú játékpuskával: lő (hangot is ad hozzá: „Puff-puff-puff!”), mire a Rétisas megrémül, kiejti karmai közül hősünket és a levegőbe emelkedik.

Rétisas: 
Ó, francos élet: hogy lehet
ily agresszív egy kisgyerek? (Hősünknek.)
Most mákod volt, rút szárnyasom,
de találkozunk még, bizony!

Nincsenek megjegyzések: