2012. december 9., vasárnap

Ha kiborul a sótartó

- Félreértés! Ne! Kérem, ne! - sikoltotta Pirike, - foglalkozását tekintve zománcozott tésztasütő tepsi (39 x 20 cm) -, az őt nejlonszatyorba helyező L. Mendel törött szívű főszakácsnak.
De L. Mendel se látott, se hallott.
- Csendesebben, az ég szerelmére! - koccant Pirikének egy csorba napraforgós bögre.
- Csak azt ne mondja, hogy megsüketül! - röhögött a fületlenen a műanyag merőkanál.
"Merő maró gúny!" - gondolja Bernárd, a sótartó, oldalára dőlve. A só hangtalanul pereg belőle.
A húsklopfoló üvöltött:
- Vigyázz, plasztik, mert csúnyán megjárhatod!
Annak idején a bögrével együtt került L. Mendel háztartásába, ezért érezte személyes sértésnek, ha valaki a bögrével packázott. Különben: csak az alkalmat kereste, hogy oka legyen ütni. L. Mendelék háztartásában nagyon ritkán készült rántott szelet, az utóbbi félévben gyakorlatilag egyszer sem: a klopfoló telve volt az elmúlt hónapok levezetetlen energiáival.
- Hölgyek, urak, ne fokozzuk a helyzetet: se sikolyokkal, se gúnyolódással, se agresszióval! Igyekezzünk megőrizni nyugalmunkat ezekben a kaotikus pillanatokban! - emelte fel hangját a mérőkancsó - Biztosíthatom önöket, hogy rövidesen mindannyian megtaláljuk új otthonunkat egy másik lakás konyhájában. Hihetnek nekem: én magam már háromszor költöztem Mendel úrral rövid, ám annál nagyobb ívű pályafutásom során!
- Hát épp ez az! - sikoltott föl újra Pirike - Hogy én még egyszer sem költöztem L. Mendel úrral! Tudniillik nem az ő tulajdona vagyok, hanem M. Arankáé!
- Bizonyos ön ebben? - méregette a kancsó Pirikét. Szó ami szó: amilyen remek volt mérésben és méregetésben, olyan csapnivaló volt a memóriája. "Hát konyhai emlékeztető vagyok én, hogy mindent tudjak?" - csattant föl napjában többször is, ha a közelmúlt eseményeiről faggatták. És gyakran faggatták, mert lakóhelyéről remek kilátás nyílt a konyhapultra, ahová M. Aranka pakolta reggelente a frissen vásárolt élelmiszereket, s amelyekből aztán a konyhalakók rutinosan kikövetkeztették, aznap kinek, miben kell majd segédkeznie. Persze akadtak, akiket a napi menü kérdése sosem izgatott: a fakanálnak például így is, úgy is munkába kellett állnia minden áldott nap. Szerencsére sem M. Aranka, sem L. Mendel nem spórolt soha az olajjal - talán ennek köszönhető, hogy a fakanál nem fásult bele a szünnap nélküli robotba. Ezen kívül Mendel kivételesen kreatív szakács volt világéletében: sosem főzte kétszer ugyanazt, s ha mégis - sosem ugyanúgy. A fakanál ezt egyszerűen imádta.
"Eltértem a tárgytól." - gondolja Bernárd. Fektében most gurul egy keveset. Útját sócsík jelzi.
... A fakanál ezt egyszerűen imádta... Éppen ezért igyekezett úgy helyezkedni, hogy az evőeszközös fiók rumlijából is jól kivehető legyen. L. Mendellel akart tartani az áruló - mert ő eredetileg bizony M. Aranka tulajdona volt. 
"Azt hiszem, sikerült visszatérnem a tárgyhoz!" - gurul boldogan Bernárd.
- Énszerintem a Mendellel az a baj... - kapkodta a levegőt a habverő, miközben Mendel kiemelte őt a  rumli-fiókból - ... hogy kiszámíthatatlan! Öntörvényű! Képtelen rendszert vinni az életébe! Hogy akar az ilyen családot? - koccant végül a sírdogáló Pirikének.
Csak arról nem tett említést, ami valójában bántotta L. Mendellel kapcsolatban: hogy tudniillik a férfi soha nem készített odahaza desszertet. Ezzel szemben M. Aranka az elmúlt évek során négyszer is csinált tiramisut, amivel végérvényesen és visszavonhatatlanul elnyerte a habverő rokonszenvét. 
"A habverőből kitűnő intrikus válhatna!" - gondolja Bernárd - "Mindig, mindent összekavar."
A törött szívű főszakács néhány másodpercig némán bámult a nejlonszatyorba, aztán gondolt egyet, kiemelte a habverőt és visszadobta a rumli-fiókba.
- Ezek szerint a néni itt marad! Csókolom! - kiáltott utána pimaszul a kiskés, majd röhögve vetette magát a nejlonzacskó sarkába.
- Fiacskám, ne piszkáld azt a csücsköt, mert kifúrod, kiesel és te is M. Aranka háztartásában maradsz majd, mint ez a szerencsétlen teremtés! - szólt rá élesen a kenyérvágó kés. A habverő hölgy aztán egész este ezen a rosszindulatú mondaton rugózott. A kiskés viszont, mintha meg se hallotta volna, ficánkolt tovább. A kenyérvágó tehát szükségét érezte előző (gonosz) mondatához még vészjósló hangon azt is hozzátenni: - Ha nem vigyázol, itt fogsz eltompulni!
Bernárd, ez utolsó frázist igen sikerültnek érezvén, roppant mód elégedetten gurul tovább, újabb centikkel növelve a sócsík hosszát. Picit fel is gyorsul, de egyelőre nem aggódik emiatt. (Az ihlet lendületében talán észre sem veszi ezt.)
Pirike halkan sírdogált a nejlonszatyorban, de mi volt az ő tragédiája ahhoz képest, ami ezután következett...
Bernárd sebessége fokozódik. Végre észbe kap - de már késő! Különben meg nem esik pánikba.
- Semmi gond! Vastag az üvegem fala! ... Nem lehet baj!
... de mi volt az ő tragédiája ahhoz képest, ami ezután következett! L. Mendel egy utolsó, egy legvégső mozdulattal a nejlonszatyorba hajította a hőálló üveg teáskanna műanyag szűrőjét. A teáskanna a felső, üveges szekrényből nézte végig sikoltozva a jelenetet:
- Ne vigye el! Ezt nem teheti! Életem szerelme! Egyetlenem! Mi lesz most már énvelem?
Bernárd egyre gyorsabban és gyorsabban, megállíthatatlanul gurul tovább.
A műanyag szűrő aztán... kettéhasadt a húsklopfolón. Utolsó szavait a fületlen bögrébe sóhajtotta:
- Csak az fáj, hogy most már soha, sehol nem tudom leszűrni a...

L. Mendel az utolsó pillanatban kapja el Bernárdot.
- Micsoda reflexek! - szól M. Aranka elismeréssel, és szájon csókolja L. Mendelt. - Te Mendel, mit is jelent, ha kiborul a só?
- Semmit, Arankám! Az égvilágon semmit! - nevet Mendel és visszacsókolja Arankát. Aztán a helyére teszi a sótartót.
- Ó, a rohadt, rohadt, rohadt életbe! - tombol Bernárd, miközben az impozáns sócsík Aranka akkurátus söprögetésének eredményeképpen eltűnik - A fene essen az egészbe! - ordít Bernárd, és bizonyára hisztériásan ugrálna meg toporzékolna is mindehhez, ha történetesen nem lenne sótartó... - Ezeknek semmi, de semmi drámai érzékük! Hülyék!

Nincsenek megjegyzések: