2012. április 22., vasárnap

Nemaz Amika cukrászdája

Nemaz Amika úgy ismerte a gyógynövényeket, mint senki Éppen-Ez községben. Fejből tudta a legrafináltabb készítmények előállítási módját is - még olyasmiknek sem kellett utánanéznie soha, hogy adott kotyvalékhoz melyik növényt mikor, hol és hogyan kell begyűjteni. A kisujjában volt minden: szárítás, forrázat, főzet, tinktúra, pép; hogy miből mire mennyit; hogy mi meddig rotyogjon; hogy külsőleg vagy belsőleg, nappalra avagy éjszakára... Mégsem volt hajlandó növényekkel "pepecselni".
- Ez keserű! Az büdös! Amaz gusztustalan!
Élete álma egy saját cukrászda volt. Meg is nyitotta!
De alig lézengtek nála.
- Nem lehet meginni ott egy jó feketét! - dohogott Hír úr, az újságos. De, persze, Amikának nem panaszkodott. Épp csak nem tette be a lábát a cukrászdájába.
Ahogy más se.
Amika el volt keseredve. De a világért sem mutatta: minden áldott reggel elszántan legurított egy bögre kakaót, kivasalta rózsaszín habos blúzát, horgolt csipkegallért kötött a nyakába, fodros szoknyába, masnis szandálba bújt - arcán nyikorgó mosollyal indult szokásos napi körútjára. Fürtjeit libegtetve nézelődött jobbra-balra: integetett, puszikat dobált és - miközben a Cuki Cukiról osztogatott rémesen rózsaszín szórólapokat -, próbálta nagyon-nagyon szeretni a körülötte élőket. Tette mindezt azzal az önmaga előtt sem titkolt szándékkal, hogy cserébe őt is nagyon-nagyon szeressék.
Hiába! A cukrászdába elvétve tévedt csak vevő, mert Éppen-Ez községben a legédesebb szájúak is túlontúl édesnek találták Amika süteményeit, krémjeit és pudingjait. Mindemellett nemigen kedvelték Amikát sem.
Nemazék korosodó leánya azonban nem adta fel: minden reggel elszántan végigmasírozott a község mind a nyolc utcáján, hogy kiossza ugyanazoknak az embereknek, ugyanazokat a szórólapokat. (Ezek a szórólapok aztán minden áldott délután ugyanabban a kukában landoltak, ötven méterre a Cuki Cukitól - innen halászta ki őket Amika minden áldott este, hogy aztán a következő nap reggelén újra kiosztogathassa valamennyit, ugyanazon emberek között.) (De így legalább nyomdára nem kellett költenie.) (A reklám pedig, mint tudjuk, egy aprócska községben is nélkülözhetetlen, ha az embernek komoly vállalkozása van!)
Amika tehát rótta az utcákat, osztogatta, szórogatta és dobálgatta a rémes rózsaszín fecniket.
Arnold, a szomszéd ellenszenves rottweilere állandóan megugatta. Amika minden reggel csitítani próbálta (nagyon-nagyon kedvesen), de ezzel csak azt érte el, hogy Arnold még jobban hörgött és vicsorgott, addig-addig, amíg a kutya gazdája ingerülten fel nem tépte házának bejárati ajtaját. Szája széle a reggelire elfogyasztott szalonnától fénylett, mellkasa egyenletesen volt telehintve kenyérmorzsával, fogai még az utolsó falatokat őrölték, szeme villogott - de amint meglátta Amikát, lenyelte a falatot, megtörölte a száját, kényszeredetten elmosolyodott (a szeme villogása azonban nem maradt abba), és azt mondta:
- Kezicsókolom!
Nem úgy a szomszéd utcában Lackó: nem volt hajlandó Amikának még visszaköszönni se, nemhogy előre! Hiába noszogatta az édesanyja, Közértes Piri, a modortalanságot Lackó még tetézte is: minden hétfőn, szerdán és pénteken a nyelvét öltögette; keddenként és csütörtökönként viszont elbőgte magát Amika láttán. Piri nem győzött bocsánatot kérni Nemaz kisasszonytól.
- Csúnya, ronda boszorkány vagy! - kiabálta Lackó a bőgős reggeleken. (A nyelvöltögetőseket nem pocsékolta beszédre.)
- Látogasd meg a cukrászdámat, rá fogsz jönni, hogy tündér vagyok, igazi! - kacsintott Amika Lackó mamájára.
- Sajnos nem ehet cukrot! - mosolygott vissza kétségbeesetten Közértes Piri és elvonszolta torkaszakadtából ordító fiacskáját.
- Milyen kár! - nézett utánuk félrebillent fejjel Amika. És hosszan-hosszan integetett.
Aztán egy szórólappal együtt beadott két puncsos minyont Hír úrnak, aki nagyon-nagyon köszönte - és minden áldott hétköznap délután Arnolddal etette meg a sütiket. A szórólapot a már említett kukába dobta.
Bevásárlás előtt Amika még váltott néhány szót Hilária asszonnyal, az alpolgármester feleségével, aki mindig megmutatta neki rémesebbnél rémesebb horgolmányait. Amika Hilária valamennyi kézimunkáját nagyon-nagyon megdicsérte - egy-két terítőt még vásárolt is a cukrászdájába, csak, sajnos, mindig éppen mosásban voltak, amikor Hilária váratlanul meglátogatta Amikát.
Bevásárlás után Amika minden igyekezete ellenére sem tudott elcseverészni a postáskisasszonyokkal, mert azok, amint meglátták Amikát, rögtön abbahagyták a pletykálkodást, nagyon-nagyon szívélyesen Amikára mosolyogtak, aztán az időjárásról kezdtek el beszélgetni. A szórólapokat nagy-nagy köszönettel, rutinosan gyűrték a zsebükbe, táskájukba - és megígérték, hogy hamarosan felkeresik a cukrászdát.
De sosem keresték föl.
Amika a szokásos napi körutat követően ebédig többnyire az üres cukrászdát sepregette; kora délután viszont az iskolából hazafelé tartó gyerekek után tisztogatta a kirakatüveget. Bejönni nem akartak a kis nyavalyások, de mancsaikkal az üvegre tapadva befelé bámulni, arra persze volt eszük, hiába kérte őket Amika nagyon-nagyon szépen, hogy ne tegyék.
Késődélután engedélyezett csak magának egy kis pihenőt. Ekkor leült a tévé elé, hogy megtekintse kedvenc sorozatát, mely véletlenül épp egy virágzó cukrászdáról szólt, illetve annak mindenki által rajongva szeretett tulajdonosnőjéről. Amika mosolya ilyenkor - ezt az ablakon ekkortájt rendszeresen beleső Kamilla úr időről-időre megállapíthatta -, sosem nyikorgott.
A sorozat után Amika elmajszolgatta az aznapi, eladatlan süteményeket; aztán elszántan előkészítette a másnapiakat, elhessegetve magától a gondolatot, hogy holnap este ezeket is ő fogja megeszegetni. Végül "eltette magát" - hogy aztán másnap minden kezdődhessen elölről.

Egyik másnap olyan, mint a másik - mígnem egyszer, amikor az ember már nem is várná, eljön egy teljesen más másnap.

Ezen a minden eddigitől eltérő másnapon Ábrámy Szeréna úgy hajtott bele kopott kis lakókocsijával Éppen-Ez község csoffadt piackájának hervadt karalábéktól roskadozó standjába, hogy a község valamennyi lakója nyomban megszerette. Pedig Ábrámy Szeréna, - mint azt a mellékelt stand is mutatta -, nem volt éppen ügyes; autójából kiszállva hamarosan láthatóvá vált, hogy nem is különösebben szép; néhány perc elteltével pedig Amika megállapíthatta, hogy túlságosan kedvesnek sem mondható. Az éppen-eziek mégis roppant szívélyesen fogadták. Rögtön közrefogták és végigvezették a község mind a nyolc utcáján.
Arnold, a rottweiler nemhogy nem ugatta meg: szemérmetlen dorombolásba kezdett és teljes testsúlyával Szerénának dőlt, aki nevetve csapkodta a kutya oldalát ("Milyen csúnya nagy kutya vagy!") - és rendszeres időközönként megvakargatta valamelyik fülét.
Lackó hangosan köszönt, bemutatkozott Szerénának és megmutatta a rajzát, amit az előző nap délutánján készített. (Közértes Piri csak úgy dagadt a büszkeségtől.)
A postáskisasszonyok körülállták és kifaggatták. Szeréna elárulta nekik, hogy hivatásos átutazó, nincs tanult mestersége: ahol megáll, ott dolgozik (amihez aznap épp kedve szottyan), megalszik, aztán utazik is tovább. Már gyerekkorában is így élt: akkor a nagyapjával utazgatott, néhány éve pedig már csak így, egyedül.
"Micsoda élet!" - fanyalgott magában Amika. A többiek azonban látható ámulattal hallgatták Szerénát. (A postáskisasszonyok közül a legapróbb még egy picit bele is sárgult az irigységbe.)
A község iskolájában, Ábrámy Szeréna érkezésére való tekintettel, néhány tanóra elmaradt: tizenegykor matekóra helyett a gyerekek színcápásat játszottak a kedves vendéggel.
Az alpolgármester felesége épp végzett egy kókadozó, seszínű horgolt kalapkával, amikor Szeréna leült mellé a padra. Hilária asszony Szeréna elé tartotta a szabálytalan tökfödőt:
- Rémesen néz ki, igaz?
- Szó, ami szó... - nevetett Szeréna -  Elég bánatosan fest! - azzal kivette a nyári kalapkát Hilária kezéből és a saját fejébe nyomta. Meglepően jól állt neki, attól a pillanattól kezdve (pedig késő éjszakáig maradt!) nem is látták nélküle.
- Mindig el akarom foglalni magam valamivel! - legyintett mosolyogva Hilária asszony, miközben igazított az Ábrámy Szeréna fején kókadozó kalapkán. - De mit tegyek, ha semmi kézügyességem?
- Fejtsen keresztrejtvényt! - mondta komolyan Szeréna.
"Mekkora modortalanság!" - gondolta Amika, de Hilária jó ötletnek találta Ábrámy kisasszony felvetését. (Rögtön vásárolt is Hír úrnál egy Kandi Skandit.)
Hír úr ingyen akarta adni Szerénának a Községi Hírmondót, de a vendéget jobban érdekelte a két puncsos minyon egyike, amit aznap Amika már odaadott Hír úrnak, s amit az újságosnak még nem volt ideje Arnolddal megetetni. Hír úr igyekezett lebeszélni a vendéget a rózsaszín cukorcsodáról, de Szeréna hajthatatlan volt: nagyon szerette volna az egyik puncsos minyont.
- Adja csak oda a vendégünknek, Hír úr! Akár mind a kettőt! Majd hozok magának két másikat! - mondta nyikorgó mosollyal Amika, és Szeréna nyomban bele is harapott az egyik minyonba. Rágott rajta kettőt, aztán megállt szájában az óriási falat. Elfintorodott:
- Hű, ez rettenetesen édes! - mondta teli szájjal.
- Hír úr pont így szereti! Igaz, Hír úr? - Amika mosolya már nem nyikorgott: az arcára merevedett, szemeit pedig úgy villogtatta, mint Arnold zsíros szájú gazdája reggelente. - Különben is: egy édesség legyen édes!
- De ennyire?
Amika elvörösödött, de a következő pillanatban már ismét nyikorgott a mosolya.
- No, jöjjön, meghívom a cukrászdámba! Válasszon valami kedvére valóbbat!
Az éppen-eziek egy emberként akarták visszatartani Ábrámy Szerénát: felajánlották a vendégnek, hogy megmutatják neki a kertészetet, elviszik az öreg cipészhez, befizetik egy új frizurára Tök Bódog nemrégiben újranyitott fodrászatába - de Szerénát mindenekelőtt a Cuki Cuki érdekelte.
Így történt az, amire soha addig nem volt példa: hogy fél percen belül a község mind a nyolcvannyolc lakója Amika cukrászdája előtt tolongott. (A kirakatüveget, természetesen, összemaszatolták.)
Ábrámy Szeréna, - igen apró falatokat harapva -, végigkóstolta Amika valamennyi süteményét. És valamennyit túl édesnek találta.
- Nagyon-nagyon sajnálom! - mondta Amika. (Ekkor már egyáltalán nem mosolygott.) - Tudja, az itteniek rendkívül édesszájúak!
- Ezzel nincs is semmi baj! Nem akarom én elvenni a kedvüket! - fordult Szeréna a cukrászda bejárata előtt tolongó éppen-eziekhez - Jöjjenek, fogyasszanak!
A község lakói azonban nem mozdultak. Néhány másodperc kínos csönd után Kamilla úr, Amika szomszédja próbálta menteni a menthetetlent:
- Én most nem vágyom süteményre. Későn reggeliztem. Ellenben szívesen meginnék egy teát! Cukor nélkül, ha lehet.
Amikának már a nyelvén volt, hogy "Akkor fáradjon talán haza, kedves-kedves Kamilla úr!", amikor Hír úr egy jó erős feketéről kezdett beszélni. Hogy az neki most mennyire jólesne...
- Nincs kávéfőzőgépem. Teát sem árulok. Szörpöm van. Tudhatnák! - motyogta vérvörös arccal Amika, miközben masnis szandálját bámulta.
Ennek ellenére félóra leforgása alatt mindenki a cukrászda előtt fogyasztotta kávéját, teáját - mert Ábrámy Szeréna lakókocsijában vízforraló, kávéfőző, kávé, tea is volt: jó szívvel látta el Amika frissen verbuválódott vevőkörét. Idővel (nem kevés kávéval, továbbá a lakókocsiban talált rum-aromával, chilivel és borssal) feljavította Amika ehetetlenül édes csokifagyiját, a krémeket, a pudingokat - aminek következtében egy újabb félóra elteltével egyetlen morzsa sem maradt Nemaz Amika süteményeiből.
A Cuki Cuki teljes árukészletének eltüntetése után a község lakói Tök Bódog fodrászatába kísérték át Ábrámy Szerénát - és Amika (végre!) egyedül maradt a fenekestül felforgatott cukrászdában. Leült az egyik kerek műmárványasztalhoz és az összemaszatolt kirakatüvegen át bámulta az üres piacot: a karalábés stand égnek meredő lábait, a szerteszét gurult zöldségeket meg a lakókocsit.
Később Ábrámy Szeréna, csoffadt kalapkája alatt frissen vágott frizurával, visszajött a cukrászdába. Amika nem vette rögtön észre, annyira elmerült a piac tanulmányozásában.
- Azt mesélik önről, hogy úgy ismeri a gyógynövényeket, mint senki Éppen-Ez községben! - huppant le a műmárvány asztalhoz a hivatásos átutazó.
Amika összerezzent, aztán Szerénára nézett, de nem mosolyodott el. Egyetlen kurta fejbiccentéssel jelezte, hogy a hír igaz.
Aztán hallgattak egy sort.
- Szeretném valamivel meghálálni a kedvességét! Holnap reggel továbbutazom a szomszédos Lenne-Volnába: ha gondolja, Amika, visszafelé szívesen hozok onnan kávét, teát, chilit, borsot, rum-aromát. Örömmel beszerzek egy kávéfőzőgépet is!
Amika nemet intett. Nem volt kedve kávéfőzőgéphez, új receptekhez.
Nem volt kedve többé a cukrászdához sem.

A következő nap őszinte rosszkedvvel ébredt. Úgy, ahogy volt, papucsban, tréningnadrágban, pólóban, kócosan  és foga-mosatlanul indult szokásos körútjára. Rózsaszín szórólapjait nem vitte magával, mégis végigrótta mind a nyolc utcát, ahogy a cukrászda megnyitása óta minden áldott reggel.
Arnold, persze, megugatta.
- Hallgass! - mordult barátságtalanul a kutyára. Arnold annyira meglepődött, hogy elhallgatott és leült.
Aznap kedd volt, Lackó tehát bőgni kezdett Amika láttán - igaz: a szokottnál halványabb műsort produkált, mert kellőképpen meglepte Amika ápolatlan külleme.
- Üvölts csak, nyavalyás, üvölts! - nevetett dühödten Amika Lackóra - Csak kicsit hangosabban, ha kérhetem! Lenne-Volnában még nem hallják!
Lackóban benne rekedt az üvöltés: kétségbeesetten bámult Közértes Pirire, aki nem tudta levenni a tekintetét az ismeretlen Amikáról.
Az meg már faképnél is hagyta őket, az újságos bódéig viharzott és csak annyit vakkantott be az ablakon:
- Egy Községi Hírmondót!
Hír úr egy pillanatig nem kapott levegőt.
- Hát a minyonok, Amika? - kérdezte végül, mert valamit kérdeznie kellett.
- Nincs több minyon! Etesse ezentúl mással azt az ellenszenves dögöt! - Amika kikapta Hír úr kezéből a Hírmondót - Ez a cég ajándéka, ha nem tévedek! No, jó napot!
Továbbviharzott: a keresztrejtvénnyel bíbelődő Hilária asszonynak nem köszönt, levegőnek nézte a postáskisasszonyokat is, pedig azok meg akarták állítani. Őszinte aggodalommal kiabáltak utána:
- Minden rendben, Amika? Jól van?
Nemaz Amika megtorpant. Bele akart gondolni: hogy is van ő most? A kedve csapnivaló, ez tény, mégis: van valami ismeretlen jó ebben a rosszban. De mi?
Nem jött rá.

A cukrászda egy teljes hónapon át zárva tartott. Aztán, amikor újra megnyílt: nem volt többé cukrászda.
A kíváncsiság rózsaszín szórólapok nélkül is odavitte az éppen-ezieket, akik megállapíthatták, hogy gyógyteákkal, krémekkel, fűszerekkel és olajokkal lett tele a néhai Cuki Cuki. Csak a műmárvány asztalok emlékeztettek arra, mi volt itt korábban.
Amika egy megviselt köténykében jött-ment, tett-vett, nem törődött a bámészkodókkal: épp pépesített valamit egy gránit mozsárban. Kamilla úr szólalt meg elsőnek: bátortalanul megjegyezte, hogy szívesen meginna egy teát. Ha lehet.
Lehetett, bár Amika rettentő barátságtalanul szolgálta ki.
Közértes Piri kért valamit fejfájás ellen: Amika egy üvegcse borsmentaolajat lökött elé.
- Ne fizessen, amíg nem tudjuk, hogy használ-e magának! - mordult Pirire.
- Holnap bejövök és elmondom... - lehelte Közértes Piri és a kijárat felé vonszolta Lackót, aki hangos "Csókolom!"-mal köszönt. Amika tekintete a pénztárgép melletti kosárra villant. Lackó kihúzta kezét Piri kezéből, a pulthoz lépett, elvett egy kis zacskó aszalt szilvát, illedelmesen megköszönte, aztán Piri kezét újra megfogva kisétált a helyről, aminek egyelőre a nevét sem tudta senki.
- Mi az új hely neve, Amika? - kedélyeskedett Hír úr.
- Édes mindegy  - vonta meg a vállát kelletlenül Amika.
Ez lett a hely neve.

Nagy volt a forgalom, állandó a vevőkör - reklám és nyikorgó mosolyok nélkül is. A postáskisasszonyok savanyú cukorért jártak az Édes Mindegybe; Hilária asszony egy nagy bögre citromfűtea mellett itt készült a Rejtvényfejtő Bajnokságra. Arnold gazdája is benézett egy-egy zacskó levenduláért, ha fájt a hasa. És gyakran fájt.
A gyerekek továbbra is minden áldott nap összemaszatolták a kirakatot, ilyenkor Amika kiabált:
- Hányszor kell még megkérnem titeket, hogy ne nyomjátok a koszos mancsotokat az üveghez? A büdös életbe már! - aztán meghívta őket egy bodzaszörpre.

Éppen-Ez lakóit roppant mód érdekelte, mitől változott meg ilyen gyökeresen Amika - de csak Közértes Piri merte tőle megkérdezni. Ő is csak nagy sokára. (Egy olyan napon, amikor Nemaz kisasszony kétszer egymás után elmosolyodott. Nem nyikorogva, hanem őszintén. És picit szomorúan.)
- Ne mondja, hogy nem tudja! - tűnt el a mosoly Amika arcáról.
- De ha egyszer tényleg nem tudom! - nyögte Piri.
Amika türelmetlenül sóhajtott.
- Amiatt az átutazó miatt zártam be a cukrászdámat. Tudja: a furcsa nevű Szeréna miatt...
Közértes Piri nem tudta.
- Jaj, ne mondja már! Nincs egy éve sem, hogy itt járt! Az egész község ajnározta! Mindenhová elrángatták! Még nálam is tiszteletüket tették: soha korábban nem volt akkora forgalmam...
Közértes Piri nagy szemeket meresztgetett.
Amika egy memóriajavító teakeveréket vágott hozzá és átszaladt Hír úrhoz.
- Béla! Emlékszik, hogy hívták azt az átutazó hölgyikét, aki úgy egy éve nekiment a karalábés standnak?
Hír úrnak halavány segédfogalma sem volt róla.
- Jaj, ne borítson ki! Valamilyen Szeréna... Lakókocsival jött, maga meg ingyen akarta adni a Községi Hírmondót! De neki csak a puncsos minyon kellett...
- Sejtelmem sincs kiről beszél, Amika!
Nemaz kisasszony Hiláriát vette elő:
- Te miatta hagytad abba a horgolást! Azóta fejtesz keresztrejtvényt, mióta itt járt! Emlékezned kell rá!
De Hilária nem emlékezett. Az állította: saját maga jutott arra az elhatározásra, hogy felhagy a horgolással. Nem találkozott Szerénával sem Lackó, sem a postáskisasszonyok, sem Kamilla úr - de még Tök Bódog sem.
Amika semmit nem értett. Álmodta volna Szerénát? Bezárta a cukrászdáját valaki miatt, aki itt se volt?
Végül abban maradt magában, hogy a többiek a kurta emlékezetűek. Igen!
Leült, hogy megnézze kedvenc sorozatának következő epizódját.
De tévézés közben is az átutazón járt az esze. Ábrándi? Ábrándos? Felajánlotta, hogy Lenne-Volnából hoz majd neki kávéfőzőgépet... Hülye neve volt, az egyszer biztos!