2011. május 30., hétfő

2011. május 23., hétfő

2011. május 22., vasárnap

áztatás

vadonatujjatlanok
valljatok színt ki ereszt
tegye most föl a kezét

2011. május 11., szerda

Kótyagék díjat kaptak

Hír a Gyermekszínházi Szemle honlapján: a Millenáris díját kapta a Tintaló Társulás - amely felkérés egy előadás megtartására. De jó!

2011. május 10., kedd

2011. május 5., csütörtök

Megállók

(A Meseutcának, a Meseutcáról írt mesém - azért aktuális, mert Ő ma lenne 75 éves.)


Évtizedek óta rendszeresen üldögélek ezen a padon, de eddig nem tűnt föl, hogy buszmegálló. Lehet, hogy nem is az: tábla ugyanis nem utal erre. Mindenesetre ma negyedóránként erre jön egy piros busz, fékez a pad előtt, és ajtót nyit annak a néhány utasnak, aki itt akar leszállni. 
Az érkezők – nagyobbrészt gyerekek, de van köztük néhány felnőtt, sőt, egy kopasz, mosolygós öregúr is – ahányan vannak, annyifelé indulnak el. Akad, aki a Föstő kertjét bámulja. Mások a környék madarait nézegetik. Valaki be akar csengetni a Költő házába. Ám a legtöbben mégis az erdőszélen ácsorognak. (Mert az utca páratlan oldalán, két ház között, mint valami foghíjtelek, kezdődik egy erdő. Pontosabban: az Erdő.)
Az egyik felnőtt bemegy a patikába. „Aha! – gondolom. – Mindjárt ordítozni fog vele a Patikus!” És valóban: másfél perc elteltével zeng a környék. „Ez legalább nem változik!” – kuncogok. De aggódom. Mi a csuda folyik itt? Honnan ez a sok, piros buszról negyedóránként leszálló nézelődő? 
Szerencsére nem vagyok egyedül! Évtizedek óta üldögélek együtt két alakkal: az egyik farmernadrágos, a másik meg szeleburdi. Az egyik az egyik oldalamon ül, a másik meg a másikon. És jókat hallgatunk. Nincs szükség szavakra, mert úgy ismerem őket, mint a tenyeremet. Nem tudnék olyat kérdezni tőlük, amire ne tudnám a válaszaikat. 
Leszámítva persze a piros buszok és utasaik rejtélyét.
– Mit keresnek itt? – morgom tehát, de most is inkább csak magamnak, miközben bámuljuk az újabb érkezőket. – Mit keres itt ez a rengeteg ember?
– Azt, amit te, csiperi – mosolyog rám a farmernadrágos.
Elámulok, nem is annyira a jelzőn – tudom, mit jelent az, hogy csiperi! –, mint inkább azon, hogy szóba elegyedik velem. Elámulok azért is, mert még nem gondoltam arra, hogy én keresnék itt valamit vagy valakit. Találni persze rengeteg mindent találtam már – és találok mindig, amikor visszatérek ide. Márpedig gyakran visszatérek. Szeretek itt lenni. 
– Én azért vagyok itt, mert szeretek itt lenni – fordulok a farmernadrágoshoz. Az inge piros. Évtizedek óta ismerem, de ezt még sosem vettem észre!
– Te mikor jártál nálunk először, tulipántka? – huzigálja kabátujjamat a szeleburdi. – Olyan régóta ismerlek, hogy már egyáltalán nem emlékszem rá.
Töröm a fejem, de hiába. Én sem emlékszem. Segélykérően bámulok a farmernadrágosra, ő ugyanis majdnem mindent tud. (Avagy majdnem tud mindent.) (Vagyis mindent majdnem tud.) 
– Tényleg nem emlékszel? – hitetlenkedik. – Költői versenyre jöttél hozzánk az osztálytársaiddal!
– Az ám! – csapok a homlokomra. – Te nem sokkal azelőtt ünnepelted először a születésnapodat! – fordulok a szeleburdihoz.
– Igen, igen! – lelkendezik. – Egy keddi napon!
– Akkoriban még nem jártak errefelé piros buszok.
– De az utca ugyanúgy megvolt – emeli égnek a mutatóujját a farmernadrágos.
– Az utca?
– Igen. A Mese utca.
– Kacskaringós, girbegurba, vége nincs – harangozik a lábával a szeleburdi.
Miért csodálkozom? Hiszen jó ideje ismerem ezt az utcát! Pontosabban: tudom, hogy ez, ahol most is üldögélek, az a bizonyos Mese utca. Sajnos nagyon kevés szegletét ismerem. Ezt a részét (a Föstő kertjével, a Költő házával, a Patikával, az Erdővel, a farmernadrágossal, a szeleburdival), az utca többi szegleténél icipicit jobban. Otthonosan mozgok itt. Azaz jelen pillanatban: otthonosan ülök. Talán túlontúl is otthonosan.
– Ideje lenne körülnéznem az utca más részein is, igaz? – nézek a farmernadrágosra.
– Csak ha kedved tartja – mosolyog. – A Mese utcában éppen az a jó, hogy akkor és arra sétálgathatsz, buszozhatsz, biciklizhetsz vagy rollerezhetsz benne, amikor és amerre csak kedved tartja!
– Amerre kedvem tartja? Hiszen innen legjobb esetben is csak két irányba indulhatok!
– Ó, te földhözragadt! – mondja a farmernadrágos, de olyan kedvesen, hogy legszívesebben megölelném.
– Azt akarod mondani, hogy ezek a buszok…
– Elvisznek egy szempillantás alatt, ahová csak akarod. És vissza is hoznak, amikor csak akarod. 
Újabb járat érkezik. Tétován föltápászkodom.
– Visszatalálok majd ide? – nézek a farmernadrágosra. Nem válaszol, de nevető szemeiből ki lehet olvasni a választ: „Jaj, te dinnye! Hát persze hogy visszatalálsz!”
A busz ajtajában összekoccanok az utolsó leszállóval. 
– Melyik megálló ez? – pillant körbe.
És akkor végre leesik a tantusz!
– A Lázár Ervin – válaszolom megkönnyebbülten, és fellépek a buszra. 
– Meddig? – kérdezi a sofőr.
– Fogalmam sincs – mondom, mert tényleg nincs. Majd útközben kitalálom.
– Nem baj – így a sofőr. A kezembe nyom egy színes jegyet meg egy állomástérképet a Mese utca girbegurba útvonalával. Nehezen igazodom el rajta, de rögtön találok négy vagy öt megállót, ahol – úgy érzem! – föltétlenül le kell majd szállnom.
– Jó utat, tulipántka! – integet a szeleburdi; az ajtók záródnak, indul a piros busz; a végébe szaladok, hogy minél tovább láthassam a barátaimat. Két macskaforma: egy integető szeleburdi, és egy fekete kalapját lengető piros inges, farmernadrágos. 
A busz kanyarodik, én egy ülésre huppanva az állomástérkép tanulmányozásába merülök.
Végállomás nincs föltüntetve rajta.

2011. május 1., vasárnap

Ö

Önismeret. Ön-
bizalom. Önátadás.
Önfegyelem. Ön?