2011. február 25., péntek

Krikusz és Petipa

Petipa vidám madár volt.
És rendkívül szétszórt.
És egyáltalán nem repült.
- Pedig már a szomszéd Lalika is…! - sóhajtott Krikusz, és bánatosan hullatta fehér tollait.
- Mondtál valamit, papa? Ne haragudj, nem figyeltem!
- Helyben vagyunk! - dünnyögte Krikusz. Hangosan meg így szólt:
- Akkora vagy már, mint én, de még mindig nem tudsz repülni!
- Viszont gyönyörűen sétálok! - vélte Petipa, és körbejárta a fészket. Krikusz elnevette magát - aztán dühbe gurult, amiért nem tudta megőrizni a komolyságát. Arra gondolt, hogy a szomszédos fészkekből a Petipával egykorúak mostanra már mind kirepültek – még Lalika is, aki pedig két héttel fiatalabb volt Petipánál, ráadásul a Nem Túl Ügyes Madarak családjából származott! Krikusz számára fontos volt, hogy mit gondolnak mások – s mert a legtöbb madár jó ideje aggasztónak találta Petipa nem-repülését, Krikusz aggódott.
A madaraknak különben mindig, mindenkiről megvan a véleményük. Annak idején Krikuszról is megvolt, amikor Petipa édesanyjának - egy Fekete Vándornak!- udvarolni kezdett. "Miért nem keres magának ez a Krikusz egy valamirevaló Fehér Állandó Madarat?" - méltatlankodtak. Ha Krikusz akkor is annyit törődött volna a madarak véleményével, mint ma, fiacskája, ez a pepita legény, most nem sétálgathatna itt “gyönyörűen”.
Szerencsére akadtak pillanatok Krikusz életében, amikor a szívére hallgatott, és nem törődött azzal, mit gondolnak mások!
- Na gyere! Próbáljuk meg még egyszer! Nagy levegő, szárny kiterjeszt, három és... Petipa, megtennéd, hogy egyszer az életben arra figyelsz, amit csinálsz?
- Ne haragudj, papa, csak olyan érdekesek azok a… Nemtudommik. Nézd! Ott, az emberek kezében!
Krikusz kikukkantott a fészekből. Az ág alatt, úgy öt méter mélységben, egy pad állt, támláján most két fiatal ember üldögélt és mindkettő lapozgatott valamit.
- Tudod, mire emlékeztetnek, papa? - fészkelődött izgatottan Petipa.
Krikuszt nem tudta: őt nem emlékeztették semmire. Őszintén szólva azt sem tudta, mire szolgálnak. Látott már efféle holmikat az embereknél – de sosem gondolkodott el azon, mire valók. Jelenleg pedig nem is érdekelte más, csak az, hogy a fia végre fölrepüljön.
- Az egyik egy könyv, a másik egy újság, fiacskám! - pillantott föl nappali szunyókálásából az öreg Mindig Mindent Úr. Krikuszék fölött lakott három ággal, és nagyon örült, ha értékes információval szolgálhatott. Jelen esetben szívesen szolgált volna továbbiakkal is, de Krikusz csak Petipával, Petipa csak a lentiekkel foglalkozott.
- Mintha fej- és láb nélküli madarak lennének! – pillantott apjára csillogó szemmel Petipa.
Krikusz meglepődött fia hasonlatán. Petipának mindenről eszébe jutott valami nem szokványos, valami meghökkentő, aminek hallatán Krikuszt rendszerint csodálattal vegyes büszkeség töltötte el. Ilyenkor gyakran támadt az a furcsa gondolata, hogy Petipa mindnyájuknál többet tud a repülésről. Most azonban csak annyit jegyzett meg (nem minden célzás nélkül):
- Még mindig jobb, mintha szárny nélküli madarakhoz hasonlítanának!
- Mint már mondtam: egy könyv és egy újság. Ez minden, amit látsz, fiam! Nincs közük a madarakhoz!- mondta vérig sértve Mindig Mindent Úr, kiegyenesedett és behunyta a szemét.
Krikusz mélyet sóhajtott. Micsoda pocsék nap! Petipa láthatóan ma sem fog fölszállni – mindennek tetejébe sikerült Mindig Mindent Urat is megbántaniuk a figyelmetlenségükkel…
- Jössz játszani, Petipa? – röppent a fészkük mellé a kis Nem Túl Ügyes.
Petipa oldalra billentett fejjel, kérdőn pillantott Krikuszra, aki csak lemondóan legyintett egyet – átbámult a tér túloldalára és szomorúan hullatta fehér tollait. Egyszerre rettenetesen fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és öregnek.
Titkon azért bízott abban, hogy Lalika majd kedvet csinál Petipának a repüléshez. De végül épp fordítva történt a dolog: Petipa csinált kedvet Lalikának a nézelődéshez, olyannyira, hogy húsz perccel később - ennyi időbe telt Krikusznak, hogy kissé összeszedje magát -, a két fiatal madár még mindig a fészekben ült: a padon olvasgató embereket bámulták, miközben Petipa valamit hosszan-hosszan mesélt Lalikának. Krikusz nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen – végül úgy döntött, hogy mégis inkább az utóbbihoz van nagyobb kedve. Ez a Petipa igazán el tudja varázsolni azt, aki egy kicsit odafigyel rá!
- Ááá, jó napot, Krikusz úr! - kiáltott át a felettük lévő gallyról Lalika nagymamája. - Látom, még mindig nem röpül a nagy legény!
- Kézcsók. Nem. – kedvetlenedett el újra Krikusz.
- Nem... De talán ennél sokkal nagyobb baj... - röppent fészkük mellé a Nem Túl Ügyes Lalika nagymamája (aki egyébiránt egy igen ritka Nem Túl Kedves Madár volt) - ...hogy teljességgel megbízhatatlan! Lalikám, eleget játszottatok mára, eredj szépen haza!
Krikusz kellőképpen szigorú tudott lenni a fiával, - néha talán túl szigorú is! -, azt viszont nagyon nehezen viselte, ha mások kritizálták Petipát.
Nem Túl Kedves Asszony ezt egyáltalán nem sejtette - vagy épp ellenkezőleg: nagyon is tudta:
- Igazán nem szeretnék panaszkodni, de ma reggel megkértem a fiát, kedves Krikusz úr, hogy szóljon, ha meglátja azt az aranyos, idős hölgyet, aki sosem mulaszt el egy kis zsemlemorzsát szórni ide, a fa alá, de aki - mióta beállt ez a fránya hőség -, mindig más időpontban sétál erre. Egyszerűen kiszámíthatatlan az érkezése; arról ne is beszéljek, milyen rosszat tesz az emésztésemnek ez az össze-vissza táplálkozás! No mindegy. Ami a lényeg, kedves Krikusz úr: testhezálló feladatot találtam a maga - már megbocsásson, de ezt ki kell mondani! -, röpülni képtelen fia számára. Azzal bíztam meg, hogy figyelje, mikor ér a jeles hölgy a fa alá. Nem szeretném megbántani, kedves Krikusz úr, de - tekintve, hogy ez az egyszerű feladat is meghaladta a fia képességeit -, úgy vélem, át kellene gondolnia...
- A felhők miatt történt az egész! - vetett véget a szó-ömlenynek Petipa - Olyan gyönyörűek voltak! Sajnálom, Nem Túl Néni! Legközelebb jobban figyelek!
Krikusz elmosolyodott. A felhők! A felhők tényleg el tudják vonni a madár figyelmét! Különösen, az olyanét, mint Petipa!
- Szétszórt vagy, Petipa, ez a te bajod! - rezzent föl a következő pillanatban Nem Túl Asszony kellemetlenül éles hangjára - Szétszórt, szétszórt... Szétszórt!
Krikusz érezte, ahogy lassan elönti az indulat. Igen: Petipa nagyon szétszórt. És az is tény, hogy nem repül. Kétség nem férhet hozzá: megbízhatatlan. De mindezzel együtt…
- Azt hiszem, téved, drága Nem Túl Asszony! - szólalt meg Krikusz, önmaga számára is váratlanul.
Petipa meglepve pillantott az apjára: Krikusz ritkán mondott ellent a minden lébe kanál szomszéd madaraknak – kiváltképp, ha róla, Petipáról volt szó!
Lalika nagymamája érdeklődve pislogott.
- Téved! – mondta Krikusz, és egyszerre nagyon fiatalnak érezte magát - Petipának nem az a baja, hogy szétszórt! Az a baja - Krikusz közelebb hajolt Nem Túl Asszonyhoz - hogy túl sok madár lakik benne! Pszt! És hadd áruljak el önnek még valamit: repülni is tud, igen! Legbelül - ha tetszik érteni, mire gondolok.
- Nem… Azt hiszem nem teljesen értem, kedves Krikusz úr! - pislogott zavarodottságában egyre sebesebben Lalika nagymamája. (Egy kiadós veszekedés reményében röppent ide, rejtvényekhez sem kedve, sem érzéke nem volt.) – Legyen szíves, magyarázza meg!
De Krikusz a maga részéről lezárta a beszélgetést.
- Ma már nem tanulunk többet - fordult Petipához - Sétálni megyünk, mert... Mert gyönyörűen sétálsz, Petipa fiam!
Hogy hol, merre járt aznap Krikusz és Petipa, senki sem tudja - mindenesetre ebből a sétából Krikusz egyedül tért haza. Petipát többé nem látta senki a környéken. Hiába kérdezgették a szomszédos fészkek lakói, (hiába faggatta sűrű pislogások közepette maga Nem Túl Asszony is), Krikusz nem válaszolt arra a kérdésre, mi történt a fiával. Csak ült, mosolygott - és hullatta fehér tollait.
Aztán, a Petipa rejtélyes eltűnését követő harmadik héten, bogárnagyságú, fekete és fehér madarak lepték el a fát, és annak környékét.
Furcsa jószágok voltak.
Egyik sem beszélt.
Mindegyik mást szeretett csinálni.
Mindegyik roppant eredeti volt.
Akadt köztük Kapirgáló, Felhőleső, Csipegető, Padbámuló, Elinduló, Megérkező, Vándor...
Gyalogmadár volt valamennyi - az egyetlen Repülni Készülő kivételével. De őt sem látta fölszállni senki. Lalika gyakran meglátogatta őket, hogy leckéket adjon nekik: a Bogárnagyságúak illedelmesen végigálldogálták az óráit, aztán dolgukra indultak – gyalog.
Mindig Mindent Urat és Nem Túl Asszonyt bosszantotta ez a népség - de szólni, (furamód) mégsem szólt egyikük sem. Főleg, miután mindegyiknek akadt egy-egy kedvence: Mindig Minden Úrnak az Érdeklődve Figyelő, Nem Túl Asszonynak pedig a Néniváró, aki egész nap moccanatlanul állt a fa legalsó ágán, leste a "zsemlemorzsás" hölgyet, és jelzett a madaraknak, amikor az ennivaló megérkezett.


(A meséhez készült képek megtekinthetők Vesztl Fanninál!)

Nincsenek megjegyzések: