2011. február 25., péntek

Krikusz és Petipa

Petipa vidám madár volt.
És rendkívül szétszórt.
És egyáltalán nem repült.
- Pedig már a szomszéd Lalika is…! - sóhajtott Krikusz, és bánatosan hullatta fehér tollait.
- Mondtál valamit, papa? Ne haragudj, nem figyeltem!
- Helyben vagyunk! - dünnyögte Krikusz. Hangosan meg így szólt:
- Akkora vagy már, mint én, de még mindig nem tudsz repülni!
- Viszont gyönyörűen sétálok! - vélte Petipa, és körbejárta a fészket. Krikusz elnevette magát - aztán dühbe gurult, amiért nem tudta megőrizni a komolyságát. Arra gondolt, hogy a szomszédos fészkekből a Petipával egykorúak mostanra már mind kirepültek – még Lalika is, aki pedig két héttel fiatalabb volt Petipánál, ráadásul a Nem Túl Ügyes Madarak családjából származott! Krikusz számára fontos volt, hogy mit gondolnak mások – s mert a legtöbb madár jó ideje aggasztónak találta Petipa nem-repülését, Krikusz aggódott.
A madaraknak különben mindig, mindenkiről megvan a véleményük. Annak idején Krikuszról is megvolt, amikor Petipa édesanyjának - egy Fekete Vándornak!- udvarolni kezdett. "Miért nem keres magának ez a Krikusz egy valamirevaló Fehér Állandó Madarat?" - méltatlankodtak. Ha Krikusz akkor is annyit törődött volna a madarak véleményével, mint ma, fiacskája, ez a pepita legény, most nem sétálgathatna itt “gyönyörűen”.
Szerencsére akadtak pillanatok Krikusz életében, amikor a szívére hallgatott, és nem törődött azzal, mit gondolnak mások!
- Na gyere! Próbáljuk meg még egyszer! Nagy levegő, szárny kiterjeszt, három és... Petipa, megtennéd, hogy egyszer az életben arra figyelsz, amit csinálsz?
- Ne haragudj, papa, csak olyan érdekesek azok a… Nemtudommik. Nézd! Ott, az emberek kezében!
Krikusz kikukkantott a fészekből. Az ág alatt, úgy öt méter mélységben, egy pad állt, támláján most két fiatal ember üldögélt és mindkettő lapozgatott valamit.
- Tudod, mire emlékeztetnek, papa? - fészkelődött izgatottan Petipa.
Krikuszt nem tudta: őt nem emlékeztették semmire. Őszintén szólva azt sem tudta, mire szolgálnak. Látott már efféle holmikat az embereknél – de sosem gondolkodott el azon, mire valók. Jelenleg pedig nem is érdekelte más, csak az, hogy a fia végre fölrepüljön.
- Az egyik egy könyv, a másik egy újság, fiacskám! - pillantott föl nappali szunyókálásából az öreg Mindig Mindent Úr. Krikuszék fölött lakott három ággal, és nagyon örült, ha értékes információval szolgálhatott. Jelen esetben szívesen szolgált volna továbbiakkal is, de Krikusz csak Petipával, Petipa csak a lentiekkel foglalkozott.
- Mintha fej- és láb nélküli madarak lennének! – pillantott apjára csillogó szemmel Petipa.
Krikusz meglepődött fia hasonlatán. Petipának mindenről eszébe jutott valami nem szokványos, valami meghökkentő, aminek hallatán Krikuszt rendszerint csodálattal vegyes büszkeség töltötte el. Ilyenkor gyakran támadt az a furcsa gondolata, hogy Petipa mindnyájuknál többet tud a repülésről. Most azonban csak annyit jegyzett meg (nem minden célzás nélkül):
- Még mindig jobb, mintha szárny nélküli madarakhoz hasonlítanának!
- Mint már mondtam: egy könyv és egy újság. Ez minden, amit látsz, fiam! Nincs közük a madarakhoz!- mondta vérig sértve Mindig Mindent Úr, kiegyenesedett és behunyta a szemét.
Krikusz mélyet sóhajtott. Micsoda pocsék nap! Petipa láthatóan ma sem fog fölszállni – mindennek tetejébe sikerült Mindig Mindent Urat is megbántaniuk a figyelmetlenségükkel…
- Jössz játszani, Petipa? – röppent a fészkük mellé a kis Nem Túl Ügyes.
Petipa oldalra billentett fejjel, kérdőn pillantott Krikuszra, aki csak lemondóan legyintett egyet – átbámult a tér túloldalára és szomorúan hullatta fehér tollait. Egyszerre rettenetesen fáradtnak érezte magát. Fáradtnak és öregnek.
Titkon azért bízott abban, hogy Lalika majd kedvet csinál Petipának a repüléshez. De végül épp fordítva történt a dolog: Petipa csinált kedvet Lalikának a nézelődéshez, olyannyira, hogy húsz perccel később - ennyi időbe telt Krikusznak, hogy kissé összeszedje magát -, a két fiatal madár még mindig a fészekben ült: a padon olvasgató embereket bámulták, miközben Petipa valamit hosszan-hosszan mesélt Lalikának. Krikusz nem tudta eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen – végül úgy döntött, hogy mégis inkább az utóbbihoz van nagyobb kedve. Ez a Petipa igazán el tudja varázsolni azt, aki egy kicsit odafigyel rá!
- Ááá, jó napot, Krikusz úr! - kiáltott át a felettük lévő gallyról Lalika nagymamája. - Látom, még mindig nem röpül a nagy legény!
- Kézcsók. Nem. – kedvetlenedett el újra Krikusz.
- Nem... De talán ennél sokkal nagyobb baj... - röppent fészkük mellé a Nem Túl Ügyes Lalika nagymamája (aki egyébiránt egy igen ritka Nem Túl Kedves Madár volt) - ...hogy teljességgel megbízhatatlan! Lalikám, eleget játszottatok mára, eredj szépen haza!
Krikusz kellőképpen szigorú tudott lenni a fiával, - néha talán túl szigorú is! -, azt viszont nagyon nehezen viselte, ha mások kritizálták Petipát.
Nem Túl Kedves Asszony ezt egyáltalán nem sejtette - vagy épp ellenkezőleg: nagyon is tudta:
- Igazán nem szeretnék panaszkodni, de ma reggel megkértem a fiát, kedves Krikusz úr, hogy szóljon, ha meglátja azt az aranyos, idős hölgyet, aki sosem mulaszt el egy kis zsemlemorzsát szórni ide, a fa alá, de aki - mióta beállt ez a fránya hőség -, mindig más időpontban sétál erre. Egyszerűen kiszámíthatatlan az érkezése; arról ne is beszéljek, milyen rosszat tesz az emésztésemnek ez az össze-vissza táplálkozás! No mindegy. Ami a lényeg, kedves Krikusz úr: testhezálló feladatot találtam a maga - már megbocsásson, de ezt ki kell mondani! -, röpülni képtelen fia számára. Azzal bíztam meg, hogy figyelje, mikor ér a jeles hölgy a fa alá. Nem szeretném megbántani, kedves Krikusz úr, de - tekintve, hogy ez az egyszerű feladat is meghaladta a fia képességeit -, úgy vélem, át kellene gondolnia...
- A felhők miatt történt az egész! - vetett véget a szó-ömlenynek Petipa - Olyan gyönyörűek voltak! Sajnálom, Nem Túl Néni! Legközelebb jobban figyelek!
Krikusz elmosolyodott. A felhők! A felhők tényleg el tudják vonni a madár figyelmét! Különösen, az olyanét, mint Petipa!
- Szétszórt vagy, Petipa, ez a te bajod! - rezzent föl a következő pillanatban Nem Túl Asszony kellemetlenül éles hangjára - Szétszórt, szétszórt... Szétszórt!
Krikusz érezte, ahogy lassan elönti az indulat. Igen: Petipa nagyon szétszórt. És az is tény, hogy nem repül. Kétség nem férhet hozzá: megbízhatatlan. De mindezzel együtt…
- Azt hiszem, téved, drága Nem Túl Asszony! - szólalt meg Krikusz, önmaga számára is váratlanul.
Petipa meglepve pillantott az apjára: Krikusz ritkán mondott ellent a minden lébe kanál szomszéd madaraknak – kiváltképp, ha róla, Petipáról volt szó!
Lalika nagymamája érdeklődve pislogott.
- Téved! – mondta Krikusz, és egyszerre nagyon fiatalnak érezte magát - Petipának nem az a baja, hogy szétszórt! Az a baja - Krikusz közelebb hajolt Nem Túl Asszonyhoz - hogy túl sok madár lakik benne! Pszt! És hadd áruljak el önnek még valamit: repülni is tud, igen! Legbelül - ha tetszik érteni, mire gondolok.
- Nem… Azt hiszem nem teljesen értem, kedves Krikusz úr! - pislogott zavarodottságában egyre sebesebben Lalika nagymamája. (Egy kiadós veszekedés reményében röppent ide, rejtvényekhez sem kedve, sem érzéke nem volt.) – Legyen szíves, magyarázza meg!
De Krikusz a maga részéről lezárta a beszélgetést.
- Ma már nem tanulunk többet - fordult Petipához - Sétálni megyünk, mert... Mert gyönyörűen sétálsz, Petipa fiam!
Hogy hol, merre járt aznap Krikusz és Petipa, senki sem tudja - mindenesetre ebből a sétából Krikusz egyedül tért haza. Petipát többé nem látta senki a környéken. Hiába kérdezgették a szomszédos fészkek lakói, (hiába faggatta sűrű pislogások közepette maga Nem Túl Asszony is), Krikusz nem válaszolt arra a kérdésre, mi történt a fiával. Csak ült, mosolygott - és hullatta fehér tollait.
Aztán, a Petipa rejtélyes eltűnését követő harmadik héten, bogárnagyságú, fekete és fehér madarak lepték el a fát, és annak környékét.
Furcsa jószágok voltak.
Egyik sem beszélt.
Mindegyik mást szeretett csinálni.
Mindegyik roppant eredeti volt.
Akadt köztük Kapirgáló, Felhőleső, Csipegető, Padbámuló, Elinduló, Megérkező, Vándor...
Gyalogmadár volt valamennyi - az egyetlen Repülni Készülő kivételével. De őt sem látta fölszállni senki. Lalika gyakran meglátogatta őket, hogy leckéket adjon nekik: a Bogárnagyságúak illedelmesen végigálldogálták az óráit, aztán dolgukra indultak – gyalog.
Mindig Mindent Urat és Nem Túl Asszonyt bosszantotta ez a népség - de szólni, (furamód) mégsem szólt egyikük sem. Főleg, miután mindegyiknek akadt egy-egy kedvence: Mindig Minden Úrnak az Érdeklődve Figyelő, Nem Túl Asszonynak pedig a Néniváró, aki egész nap moccanatlanul állt a fa legalsó ágán, leste a "zsemlemorzsás" hölgyet, és jelzett a madaraknak, amikor az ennivaló megérkezett.


(A meséhez készült képek megtekinthetők Vesztl Fanninál!)

2011. február 21., hétfő

Társulás

Egymás hegyén-hátán: gyerünk!
Nyújork, Párizs s - főleg! - Róma!
Mától fogva úton leszünk:
verőfénybe', fagyba'-hóba'

hurcibáljuk művészetünk
keresztül a fél világon:
Nerviben napfürdőt veszünk,
Genovában ér az álom.

Dovertől majd fejtetőre
állva fogunk közlekedni;
Bariban meg panzerottit
fogunk két-pofára enni.

Elugrunk Linzbe is, persze!
De csak azért, hogy majd onnan
vágyakozzunk messze délre
- és vissza is menjünk, gyorsan!

Egy cirkuszi álommackó


1.
Egy cirkuszi álommackó
sose gondol medvetáncra.
M'ért gondolna, mikor épp egy
balerina a gazdája?!

Éjjel neki szok' mesélni
egy nappal kigondolt mesét -
és másnap a Balerina
táncán ámuldoznak: "De szép!"

(Aszondod, hogy összefüggést
mese s tánc közt te nem látol?
Minél szebb a medve-mese,
a lány annál szebben táncol!)




2.
"Egy cirkuszi álommackó
(rosszul hitted!) sosem alszik:
estig vár, hajnalig őriz.
Munkája azon alapszik,

hogy jelen van, hogy meghallgat, 
nem követel és elenged."
- pityereg a Balerina -
"Mindig jó tőle a kedved!"



A Bohóc

Hangosan épp vagy hangtalan,
de nevetnek rajt' szüntelen,
nem sejtik, ha rosszkedve van,
ha gyászol fényes ünnepen;
hogy csöndre vágyik, csöppre, ó!
Vagy lágy dallamra - taps helyett!
Egy csigaházra! Pláne jó
a vödör: könnyfürdőt vehet!

2011. február 20., vasárnap

Protokoll

"Szevasz, Kicsi!
Ezer éve...!
Gyere, adj egy
puszit gyorsan!"
Panni hátrál.
Picit rémült,
de a hangja
nagyon kedves;
nem kimérten
udvarias
(s ez helyretesz):
"Régen talál-
koztunk!" - mondja.
És: csakugyan!

2011. február 8., kedd

Vicc

Még soha senki nem látta sírni. Emil vagány srác. Megedzette az élet. Ha a piacon utánakap a Zöldség-Gyümölcsös Néni kutyája, szeme se rebben. Ha kezét emelve kiált rá a Halas Bácsi, hogy: „Nem takarodsz innen, fene a fajtádat?!” - Emil vállat von, és odébbáll. Megszokta, hogy vele nemigen barátkozik senki, hogy ő mindig mindenkit kihoz a sodrából. Ezért aztán nem is csinál ügyet a felé áramló szidalmakból, fenyegetőzésekből. Közönye viszont csak olaj a tűzre: Emilt szemtelennek tartják, és tiszteletlennek. Pedig csak egy csóró legyecske, aki egyik napról a másikra próbál megélni. Egy kis piaci légy.

Kora hajnalban a Halas Bácsi bódéjában kezd. Körbedongja a másnapos halakat, hiába hevernek a jégen: Emil egy pillanat alatt meg tudja különböztetni őket a frissektől, és boldogan lakomázik belőlük, a Halas Bácsi nem kis bosszúságára. (Manyika, ha halat vásárol, - Emilnek hála!-, mindig tudja melyik kupacból érdemes választania.)
Emil a délelőttjeit a Zöldség-Gyümölcsös Néni standján tölti: rohadófélben lévő karalábékon, sápadt retkeken delel, és mindenkinél korábban tudja, mikor indul erjedésnek a barack. (Manyika gyakran vesz a Zöldség-Gyümölcsös Nénitől olyan árut, amire Emil száll, mert Manyika gyümölcsből az érettebbet, zöldségből a fonnyadtabbat kedveli.)
A kora délutánok már szinte békések. A Virágos Lány csak ritkán próbálja meg Emilt elhajtani, egy-egy türelmetlen ciccentés kíséretében, Emil tehát ebéd után a Virágos Lány gerberáin, rózsáin, nárciszain szundikál. (Manyika rendszerint fonnyadt virággal tér haza a piacról, mert bármennyire tetszik is neki, nincs szíve épp azt választani, amin Emil sziesztázik.)
A délutáni pihenő után Emil csavarogni indul, sokszor késő éjszaka is távol marad - de másnap hajnalban, pontban nyitáskor mindig megjelenik a piacon újra.

Mondom: még soha, senki nem látta sírni.

Aztán egyszer mégis láthatták volna – de azon a bizonyos napon nem nézett Emilre senki.

Kivéve Manyikát.

- Mi van vele?
- Ide lesz a vöröshagyma? Száz a vége, ha nem kér mást - nézett Manyikára a Zöldség-Gyümölcsös Néni.
- Mi van a legyecskével? – kérdezte újra Manyika, és a nyomaték kedvéért mutatóujjával Emil felé bökött. Emil a Halas Bácsi bódéját támasztva zokogott. A Zöldség-Gyümölcsös Néni tekintete követte a Manyika ujja által jelzett irányt, átbámult a bódéhoz, pislogott kettőt, majd újra Manyikára nézett.
- Én nem látok semmiféle legyecskét. Oda mit adhatok?
Manyika, jobb híján, orrára biggyesztette az olvasószemüvegét, és enyhén előregörnyedve, szemét le nem véve Emilről, pár lépést tett a Halas Bácsi bódéja felé.
- Elveszített valamit, Manyika drága? - ugrott mellé a Halas Bácsi.
- Jaj, nem, kedves Ottó, csak ezt a kis legyet figyelem - Manyika újra suttogóra fogta – Maga szerint mi baja lehet?
A Halas Bácsi készségesen előrehajolt, hogy megnézze, ki miatt aggódik Manyika.
- Ejnye! Ennyit romlott volna a látásom tegnap óta? Manyika drága, én itt nem látok senkit.
Manyika olyan hirtelen állt föl, hogy egy pillanatra megszédült. Melyikük szemével lehet a baj?
- Bocsásson meg, kedvesem! - szólította meg a Virágos Lányt, miután picit csillapodott a szédülése.- Ha szépen megkérem, megteszi, hogy vet egy pillantást erre a kis légyre itt?
- Persze, szívesen - lépett a Halas Bácsi bódéjához a Virágos Lány - de hiába meresztgette segítőkészen a szemeit, ő sem látta Emilt.

Manyika hazaszédelgett; a vöröshagymát a Zöldség-Gyümölcsös Néni standján felejtette. Otthon dobogó szívvel hevert az ágyán: egy szemernyit sem aludt az éjszaka.

Másnap korán a piacon volt megint. A Halas Bácsi együtt reggelizett a Zöldség-Gyümölcsös Nénivel és a Virágos Lánnyal, szemlátomást igen vígan voltak. Emil is ott volt, már nem zokogott, dühödten keringett körülöttük; rászállt a Halas Bácsi orrára, a Zöldség-Gyümölcsös Néni szemüvegére, a Virágos Lány fülcimpájára - de mintha nem is létezett volna. Feltűnő volt viszont, hogy minél dühödtebben kering a többiek körül Emil - a másik három annál vidámabb. Manyikának valami azt súgta, nem a látásukkal van probléma...
- Jó napot! - lépett oda hozzájuk – Alighanem esni fog ma. Alacsonyan szállnak a legyecskék, nem igaz?
- Miféle legyecskék? - vonta fel szép szemöldökét a Virágos Lány.
- Mi ma még egy fia legyecskét sem láttunk errefelé! - állította mosolyogva a Halas Bácsi.
- Szerencsére egyet sem! - tódította a Zöldség-Gyümölcsös Néni.
Emil erre eszeveszett tempóban kezdett körözni körülöttük, de a másik háromra ez láthatóan semmilyen hatást nem tett. A Virágos Lány lebiggyesztette a száját, a Halas Bácsi ásított és nyújtózkodott, a Zöldség-Gyümölcsös Néni pedig a homlokát törölgette.
- Nos, akkor... Talán mégis marad a napsütéses idő. - Manyika gyorsan elköszönt és aznap nem vásárolt semmit a piacon.
Otthon szomorú szívvel hevert az ágyán, és megint nem aludt éjszaka. Gondolkodott.

Harmadnap Emilt a Halas Bácsi bódéjában találta, egy pontyon üldögélt, szemlátomást letett már arról, hogy felhívja magára a figyelmet. Piszkálgatta a halat, s bár a Halas Bácsi felől befalhatta volna akár a teljes aznapi készletet is, Emilnek nem volt kedve falatozni.
- Szép napot! - üdvözölte Manyika a Halas Bácsit – Jó reggelt! - integetett a Zöldség-Gyümölcsös Néninek – Szép időnk van! - mosolygott a Virágos Lányra. - Tudják, ma valami nagyon finomat szeretnék főzni! Az unokám jön hozzám ebédre!
- Szebbnél szebb halaim vannak, Manyika!
- Frissek a zöldségeim, aranyos!
- Tessék vinni virágot is a különleges ebédhez!
- Pompás lakoma lesz! - lelkesedett Manyika és válogatni kezdett.
Hosszan válogatott, miközben a szeme sarkából Emilt figyelte. Melyik halat vegye? Melyik zöldséget vigye? Milyen virágot válasszon? 
Emil csak ült.
Manyika egyre bizonytalanabbul válogatott.
Emil meg se mozdult.
Manyika egyre kedvetlenebbül válogatott.
Emil csak bámult maga elé.
Manyika szinte egyenként nézte végig a halakat.
Darabonként a krumplit.
Szirmonként a gerberát.
- Nagyon szép minden... - mondta végül.
- Akkor válasszon, Manyika drága!
- Tudja, kedves Ottó… Könnyebben menne, ha itt lenne a segédjük.
- A segédünk?- bámult a Virágos Lány.
- Nekünk nincs segédünk, Manyika! - mosolygott a Halas Bácsi.
- Hogy is lenne?! Sose volt! - így a Zöldség-Gyümölcsös Néni.
- Ezt szomorúan hallom. Pedig én azt hittem, magukhoz tartozik, az a kis légy, akitől olyan vidám volt minden vásárlás - Emil fölkapta a fejét. - Aki mindig meg tudta különböztetni a friss halat a kevésbé frisstől; mindig megmutatta, hogy két, egyformának látszó gyümölcs közül, melyik az érettebb; és akinek olyan kitűnő az ízlése, ha virágokról van szó.
Emil sápadtan próbált felállni a pontyról.
- Úgy tűnik, láthatatlanná vált - morfondírozott tovább Manyika - Két napja én magam még láttam, önök már nem, és, azt hiszem, tegnap is itt keringett még... Ma azonban már én sem látom. Nem. Azt hiszem, végleg eltűnt. Ej, egész elment a kedvem a vásárlástól, annyira hiányzik! No, minden jót kívánok!
Manyika elindult hazafelé.
A Halas Bácsi, a Zöldség-Gyümölcsös Néni és a Virágos Lány egy pillanatig döbbenten álltak.
Döbbenten állt Emil is.
- Manyika, várjon egy percre! - kiáltott utána a Halas Bácsi.
Manyika visszafordult.
- Hiszen... Itt van a legyecske! Itt áll, ponty a ponton... Akarom mondani: pont a pontyon.
Emil hatalmasra kerekedett szemekkel bámult a Halas Bácsira. Manyikának arcizma sem rándult.
- Biztos ebben, Ottó?
- Jaj, aranyos! - sietett a Halas Bácsi segítségére a Zöldség-Gyümölcsös Néni - Nem lehet láthatatlan, hisz csak mi tettünk úgy, mintha nem látnánk.
Manyika hallgatott.
- Viccből.
- Viccből, persze – kacsintott a Halas Bácsi.
- Nevelési célzattal! - emelte égnek a mutatóujját a Zöldség-Gyümölcsös Néni – Mert túl szemtelen volt.
- Pimasz, igen! – bólogatott a Virágos Lány.
- Nem lehetett megregulázni – így a Halas Bácsi.
Manyika lassan Emilre nézett.
Még soha nem látta sírni senki.
- Mit szólna hozzá, uram, ha egy ideig nem piaci légy lenne, hanem házi? - kérdezte Manyika.
Emil lassan bólintott, beleegyezése jeléül.
- Akkor, legelőször is, meghívom egy ebédre.
Manyika óvatosan tenyerére vette Emilt, és elindult hazafelé.
- De hisz... Még nem is tetszett venni semmit – szólt utána bátortalanul a Virágos Lány.
De Manyika nem válaszolt. Kisétált a piacról. Vitte Emilt.

2011. február 6., vasárnap

Krikusz és Petipa

Ma kaptam egy levelet, melyben értesítenek, hogy TÉVEDÉS TÖRTÉNT: mégis bejutott az Aranyvackor második fordulójába a Fanni rajzaival illusztrált mesém!
MÉGIS TOVÁBBJUTOTTUNK!!!