2011. január 28., péntek

Fészekhagyó, ellenszélben

Manapság a Szél azt csinál, amit akar. Fütyül a szabályokra. Ha úgy tetszik neki, nyáron is járhat olyan táncot, hogy az emberek kénytelenek miatta pulóverbe bújni és sálat kanyarítani a nyakukba. Máskor viszont január kellős közepén is képes felülni egy háztetőre és onnan bámulni napokon át, amint az emberek könnyű kis felöltőben, kardigánban sétálgatnak az ál-tavaszban. A Szél: szabad. A maga ura.
- Ma sem dolgozol? - kérdezte Asztrild és vágyakozva bámult le a parkra.
A Szél rántott egyet a vállán.
- Mintha tudnád, mi fán terem a munka...
- Tudom! - mondta büszkén Asztrild.
- Jaj, ugyan már! Éppen te, akinek semmi dolga a világon? Akinek egy szalmaszálat sem kell keresztbe tennie, hogy megkapja a napi betevő magocskáját, vizecskéjét? Ne nevettess!
- Én megdolgozom azért a magocskáért és vizecskéért! - mondta önérzetesen Asztrild.
- Valóban? Mégis mivel?
- Szép vagyok - mondta egyszerűen Asztrild.
A Szél megvetően fújt egyet, messzire röpítve ezzel Gyula bácsi kalapját.
- Gusztus dolga. Mindenesetre: ez a legcsekélyebb erőfeszítésedbe sem kerül. Egyszer röppennél ki a kalitkádból! Egyszer élnél a szabad ég alatt, lennél a magad ura! Majd megtudnád!

A Szél másnap ismét útra kelt - de szavait Asztrild nem bírta kiverni a fejéből. 
Sok-sok héttel később, egy verőfényes vasárnap reggelen, amikor a Kislány a kalitkát takarította, Asztrild az asztalra röppent. Onnan a széktámlára. Majd át, az ablakpárkányra. Az erkélykorlátra. Mire a Kislány mozdulni bírt volna...
Szabad vagyok! A magam ura! - gondolta Asztrild.
A szomszédos platánon landolt.
- Mit csinálsz? - borzolta gúnyosan tollait a Szél.
- Új életet kezdek: dolgozni fogok! - mondta elszántan Asztrild.
A Szél vállat vont és felült a háztetőre.
Asztrild hozzáfogott fészket építeni. Serényen és meglepően ügyesen dolgozott. A Kislány könnyes szemmel nézte az erkélyről, de nem szólt Anyának Asztrild szökéséről. Kitakarította a kalitkát, ám a magocskát és a vizecskét nem a szokott helyükre készítette be: aznap az erkélyen terített Asztrildnak.
Asztrild kora délutánig meg nem állt, s utána is csak egyetlen egy alkalommal röppent az erkélyre, falatozni. A Szél gúnyosan cöcögött:
- Hazajárunk uzsonnázni? 
Asztrild nem felelt, és bár eszébe jutott, hogy a legkülönfélébb madarak röppennek rendszeresen a Kislány erkélyére élelemért - többé nem ment haza. 

A fészek másnapra elkészült. Asztrild jogos büszkeséggel üldögélt benne - a park madarai ennek ellenére gúnyosan nevetgéltek a háta mögött.
- Minek ez neki? Hiszen még párja sincs! – búgta némi szánalommal a hangjában a Gerle.
- Csodálkozol? - csóválta fejét a Rigó.
- Ugyan, kinek is kellene szegény! – tódított részvéttel a Veréb. És rögtön el is pirult.
Bár valamennyien folyamatosan figyelték, egyikőjük sem állt szóba Asztrilddal, sem aznap, sem máskor. Sőt! A Rigó a leghatározottabban Asztrild értésére adta, hogy nem tűri meg őt a közelében - különösen, ha a napi betevő magocskáról, vizecskéről van szó.
Asztrildot mindez azonban cseppet sem keserítette el.
- Előfordul az ilyesmi, ha a madár a maga ura… – gondolta.
A Kislány az erkélyen álldogálva naphosszat kereste a lombok között Asztrild ismerős színeit: merre koppan sötétkék csőre, merre billeg rubint piros farktolla, hol villan narancsszínű szeme.
- Hiányzol neki – mondta Asztrildnak a Szél.
- Ő is hiányzik nekem – mondta csendesen Asztrild - De most már tudom, mi fán terem a munka! És több szalmaszálat is keresztbe teszek, hogy meglegyen a napi betevő magocskám és vizecském!

Ám ahogy teltek-múltak a hetek, Asztrildban lassan elfáradt az új élete fölött érzett büszkeség, és egyre jobban bántotta, hogy nem állnak vele szóba a többiek. Legszívesebben a Verébbel barátkozott volna, de az vagy a rokonaival ugrált vagy a Gerle társaságában időzött – soha, sehova nem ment egyedül, így Asztrild nem merte megszólítani.
A Kislányhoz a Szél csípős megjegyzései miatt nem mert visszamenni -  meg különben sem tudta, hogy gazdája hogy fogadná, s vajon visszaengedné-e a platánra, hogy ismét a maga ura lehessen. A szeme sarkából azért gyakran figyelte az erkélyt, az erkélyajtót s mögötte a függöny libbenéseit. Ilyenkor mindig rettenetesen összeszorult a szíve, de aztán igyekezett arra gondolni, hogy miért van itt, és ezzel, ha csak rövid időre is, de sikerült magát megvigasztalnia.
Egy nap, amikor már nem is várta, társasága akadt: reggeli sétájából hazaérve egy tojást talált a fészkében. A park madarai összevihogtak:
- Nna, családja már van! - bólogatott kárörvendően a Rigó.
- Ezt aztán jól kikapta! Mikor járt itt a Kakukk? - kérdezte némi részvéttel a Gerle.
- Legalább nem lesz annyira egyedül! – mondta halkan a Veréb. És elpirult.
Asztrild ettől kezdve megint vidámabban járt-kelt az öreg platánon, noha beszélgetni továbbra is csak a Széllel tudott, aki annál is inkább ráért, mivel – Asztrilddal ellentétben -, egyáltalán nem dolgozott. (Az idei Igazi Tavasz nyarakat megszégyenítően száraz volt és perzselő.)
- Tudod, nagyon hálás vagyok neked – mondta egy nap Asztrild a Szélnek, akire lassan kezdett úgy tekinteni, mint barátjára – Felnyitottad a szemem. Megmutattad, hogyan lehet hasznosan élni. Hasznosan - és szabadon.
- A szabadság – sóhajtott a Szél, és Gyula bácsi kalapja messzire röpült – Hát én aztán tényleg és igazán tudom, mit jelent!

Ám tizennégy rekkenő nap után a Szélnek lelkiismeret furdalása támadt – vagy csak megunta a hosszúra nyúlt henyélést: mindenesetre úgy döntött, hogy egyetlen éjszaka alatt bepótolja mindazt, amit két héten át elmulasztott. Amikor munkához látott, Gyula bácsi a moziból sétált éppen haza: kalapja úgy elröpült, hogy azt hitte, soha többé nem kerül elő. Kabátja lobogott. Összehúzta magán és sietősre fogta lépteit. A tetőről cserepek röpültek. Az erkélyekről száradó ruhák emelkedtek a magasba és frissen kiültetett virágok hullottak alá. Recsegve-ropogva hajladozott az öreg platán.
- Mit művelsz? – kérdezte riadtan a Szelet Asztrild és a kakukktojáshoz lapult – Tönkreteszed a lakásomat!
- Pardon, pardon! Kedvem támadt dolgozni egy kicsit – mondta a Szél és egyetlen másodperc alatt háromszor körberohanta a parkot – Igazán nem várhatod el tőlem, hogy minden száraz gallyra kiterjedjen a figyelmem!
- De hát… Ez itt az otthonom. És én… Azt hittem barátok vagyunk!
- Persze, hogy azok vagyunk! – mondta bosszúsan a Szél – De most dolgozom, ilyenkor képtelen vagyok kivételt tenni bárkivel is. Ez van, öregfiú. 
Asztrildon soha nem tapasztalt rémület lett úrrá: anélkül, hogy tudatában lett volna, mit csinál, a levegőbe emelkedett. A Kislány erkélyéig akart eljutni, de mert a Szél teljes erőbedobással dolgozott, Asztrild szárnycsapásaiból így csak annyira futotta, hogy hosszú másodpercekig egy helyben lebegjen a fészek fölött. Végül visszazuhant, egyenesen a kakukktojásra. A zuhanás viszont némiképp magához térítette:
- Akárhogy is: ezt itt nem hagyhatom sorsára! – gondolta elszántan Asztrild. De ezzel ki is fogyott a gondolatokból és ötletekből. A Szél úgy tépte, cibálta az öreg platánt, hogy a nagy gonddal épített fészek szabályosan szertefoszlott.
- Végünk! – gondolta Asztrild és a tojással együtt zuhanni kezdett. Ezzel egy időben ért a fa alá Gyula bácsi; végre sikerült elcsípnie a kalapját, de még mielőtt a fejébe húzhatta volna, egy tarka madár és egy furcsa tojás landolt a sokat próbált tökfödőben.

- Viharosnak ígérkezik az idei nyár - mondta Gyula bácsi a Kislánynak, miközben segített leszerelni az ajtót a kalitkáról, aminek belsejében Asztrild a kakukktojás körül sertepertélt, s noha akármikor megtehette volna, szemlátomást esze ágában nem volt kiröpülni többé a parkba, az öreg platánra.
- Érthetetlen! – mondta a Szél a Verébnek, aki az erkélykorlátról vágyakozva nézett befelé, a Kislány szobájába – Amikor pedig már a maga ura volt!
A Verébnek nem volt kedve beszélgetni. Arra gondolt, hogy Asztrild most is a maga ura. És a szélvihar utáni teljes napot az erkélykorláton le-föl ugrálva töltötte. Egyedül.
- Csak nem akarsz bemenni mellé a kalitkába? – gúnyolódott vele délután a platán megtépázott lombjai közül a Rigó.
- Ugyan már! Nem bolondultam meg! – tiltakozott a Veréb.
És elpirult. 

1 megjegyzés:

Kovács írta...

Tetszik ez nekem!!! Olyan, mint egy reggeli citromos tea. Bulcsú komától. ((: