2010. szeptember 20., hétfő

Mesék Kevinnek - 1. A toll

A toll maga volt a gyönyörűség: színjátszott, csillogott-villogott, tündökölt. De még ennél is többet tudott, hisz évfolyamtársamtól, Patikus Antóniától kaptam, akiről pedig világéletemben azt hittem, hogy ki nem állhat engem. És hát  valljuk be! -, én sem igen kedveltem őt. Szabó Anditól tudtam, hogy hazug és kétszínű, így aztán - noha  két szónál többet soha nem beszéltem vele -, én magam is ezt terjesztettem Antóniáról.
Most meg itt ez a toll, amit olyan kedvesen adott ide, hogy nem is lehetett visszautasítani. Ideadta és már ment is, én meg csak ácsorogtam görnyedten a nagy zavartól - mert furcsa érzés ajándékot (ráadásul ilyen szépet!) kapni olyasvalakitől, akit nem kedvelünk, és akiről ezidáig azt hittük, hogy utál minket.
Aztán, túl a nagy zavaron, elöntött a boldogság. Nem is tudom, mikor örültem ajándéknak ennyire! (Talán csak a zöld bársonyba kötött emlékkönyvnek, amit a tizedik szülinapomra kaptam, és aminek sarkában egy kézzel hímzett rózsa volt rézkarikában...) Honnan tudta ez az Antónia, hogy szeretek írni? Levelet, naplót, házi feladatot... Bármit! Mindegy is most: futás haza! Ki kell próbálnom ezt a csodát!
Csütörtök volt, és a pénteki napra egy halom házi feladatot kellett írni: matek példák tömkelegét megoldani, és kitölteni egy történelem tesztet. Hazaértem, hozzáláttam, ment is minden, mint a karikacsapás! Ilyen csoda tollal meg aztán különösen!
A suliban rendszerint az én házi feladataim alapján ellenőrizték az eredményeket a tanárok, mert én sosem hibáztam.
Soha!
Ezért is döbbentem meg annyira a másnapi matekórán, amikor kiderült, hogy egyetlen eredményem se jó. Nóra néni, a matektanár is csodálkozott, egy darabig némán és látható aggódalommal fürkészett, aztán azt kérdezte, nem érzem-e rosszul magam. Az osztályban csönd volt, a többiek is furán bámultak, én meg csendben izzadtam és vörösödtem, mint mindig, ha a figyelem középpontjába kerülök. Végül Nóra néni felajánlotta, hogy - ha jónak látom -, nyugodtan menjek haza pihenni.
Nem láttam jónak.
Csak történelem óra után, amikor kiderült, hogy a házi tesztben sem klappol egyetlen évszám sem. Ella néni ugyanazzal a tekintettel vizslatott, mint két órával korábban Nóra néni, és ő is azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, ha gondolom. Ezúttal kapkodva szedtem össze a holmimat, és (izzadtan és vörösen) elhagytam az osztálytermet.
Anyám riadt pislogással nézte végig meglehetősen drámai hazaérkezésemet. Kicsit később azonban már nevetve vigasztalt:
- Az a nem-normális, hogy minden dolgozatod meg házi feladatod hibátlan - mondta.
Ez a gondolat - no meg anyám vidám kedve -, valamelyest megnyugtatott. Jólesett a váratlanul rám zuhant szabadság is, amit csak fokozott, hogy anyám egyáltalán nem engedett a könyvhöz ülni. (Egy fél óra láblógatás után ugyanis tanuláshoz akartam volna látni.)
Ha egy csöpp időm van, Hajninak írok leveleket. Ő a legjobb barátnőm. Harmadikig egy suliba, egy osztályba jártunk. Akkor én a családommal másik kerületbe költöztem. Azóta nem láttam, de mindent tudok róla, és ő is mindent tud rólam, mert soha nem lehetünk annyira fáradtak, hogy ne írjunk egymásnak legalább két levelet hetente. Most is neki akartam kiönteni a szívemet, körmöltem hát egy bánatos levelet a két félresikerült házi feladatról.
Vasárnap kora délután aztán újra elővettem a könyveimet, füzeteimet. Irodalomból házi dolgozatot kellett írnom: jellemrajzot valamelyik osztálytársamról. Jucit választottam, mert őt szerettem a legjobban az osztályból, róla tehát csupa szépet és jót írhattam - és, szerintem, jó dolgokat sokkal könnyebb leírni, mint rosszakat. A Patikus Antóniától kapott gyönyörű toll csak úgy siklott a papíron: egy-kettőre elkészültem. Alig vártam, hogy Éva néni hétfőn felolvassa a dolgozatomat az osztály előtt.
De Éva néni - aki azon túl, hogy irodalmat tanított nekünk, az osztályfőnökünk is volt -, a várva várt órán váratlan javaslattal állt elő:
- Szeretném, ha az olvasná föl a fogalmazásotokat, akiről írtatok!
Szerettem Éva néni ötleteit! Ezt meg annál is inkább, mert Juci remekül olvas. És hát - minek szerénykedni? -, klassz lett a fogalmazásom is. Minden adott volt, hogy elkápráztassuk a többieket - és persze Éva nénit.
De már a jellemrajz első mondata után döbbent csönd lett az osztályban. Juci egy pillanatra elakadt, arcán vörös foltok jelentek meg - én megszólalni nem tudtam -, aztán, furcsán vékony hangon, folytatta. Éva néni az első bekezdés végéig hagyta őt olvasni.
- Az irodalomórát most osztályfőnöki váltja föl - mondta rekedten, miután leültette Jucit. Közben leírhatatlan pillantást vetett rám
Dadogva kászálódtam ki a padból:
- Éva néni, ez nem az én fogalmazásom! Én nem ezt írtam Juciról! Juci - fordultam könnyes szemű barátnőmhoz - Ugye nem hiszed, hogy...
De a dolgozatot az orrom alá dugták, és látnom kellett: a jellemrajz számomra ismeretlen, gonosz mondatai az én betűimből álltak össze, a papíron az én jellegzetesen girbegurba írásom tekergett.
Aznap osztályfőnöki figyelmeztetőt kaptam, amiért "öncélú gonoszkodásommal megbántottam egy társamat".
Én, a kitűnő tanuló, hetek alatt magatartás-zavaros sereghajtóvá váltam, néhány hónap elteltével pedig már a családom sem csodálkozott a sok hazaszállított elégtelen osztályzaton, intőn és figyelmeztetőn. A régi barátaim messze elkerültek, a többiekkel én nem akartam barátkozni. Hajni is egyre ritkábban, egyre szűkszavúbban írt: végül teljesen magamra maradtam.
Egyetlen örömöm a naplóírás volt. Patikus Antónia tolla siklott a papíron - és én minden egyes bejegyzésem után úgy éreztem magam, mintha egy jóbarátnak öntöttem volna ki a lelkem. De ahogy szaporodtak a nézeteltéréseim a körülöttem lévőkkel, úgy váltak egyre keserűbbé a leírt élményeim, mígnem azt vettem észre, hogy már csak rosszat vagyok képes írni másokról.
Egy délután olyan szörnyűséges dolgokat vetettem papírra anyámról, a családomról, a (volt) barátaimról, hogy éjszaka felriadtam a gondolatra: ki kell tépnem a naplómból azt a lapot, mielőtt valaki elolvassa! Hajnali három óra volt, de kikászálódtam az ágyból, és előkotortam a füzetet az írósztalfiókom mélyéről. Fellapoztam az utolsó bejegyzést és kitéptem. Mielőtt fecnikre szaggattam volna, átfutottam, amit írtam.
Nem hittem a szememnek! (Csipkedtem magam, hogy biztos lehessek benne: ébren vagyok, ez nem valami furcsa álom folytatása.)
Gyönyörű, megható gondolatok tekeregtek a tulajdon írásommal azokról, akiket szeretek!
Újra kinyitottam a naplót, hogy visszaolvassam az utóbbi hetek bejegyzéseit. Kedves, derűs helyzetjelentések: szeretet és életöröm áradt minden szóból. Mintha valaki más életét jegyeztem volna le!
Úgy tűnt, valamiféle gonosz varázslat játszik velem. Elrejtette a szándékaimat, módosította a leírt érzéseimet, gondolataimat. Az utóbbi hónapokban mindent az ellentétébe fordított...
És akkor villámcsapásként hasított belém a felismerés: a toll!!! A Patikus Antóniától kapott gyönyörű tollam! Mindent, mindent azzal írok, mióta nekem ajándékozta: matek házit, töri tesztet, a leveleket, dolgozatot, naplót... Mindent!
- Lehetséges volna? - kérdeztem félhangosan, tolltartómban kotorászva. Aztán nekiálltam csacskán egyszerű mondatokat írni Patikus Antónia ajándékával. Olyanokat, hogy:
Reggel esett az eső.
A tea forró.
A keksz édes.
Hajni haja szőke.
Szeretek kirándulni.
Aztán átolvastam a mondatokat - de csak azokat olvashattam vissza, amiket leírtam. Mégsem ült el bennem a gyanú.
Kimentem a konyhába. Tejet melegítettem. Kakaót csináltam. Elkortyolgattam.
Aztán visszamentem a szobámba, az íróasztalomhoz léptem, hogy rendet csináljak, összeszedjem a fecniket. Pillantásom a próba mondatokat kereste.
És megtalálta.
Csacskán egyszerű mondatok voltak - épp csak nem azok, amiket húsz perccel ezelőtt leírtam:
Este tiszta volt az ég.
A tea hideg.
A keksz keserű.
Hajni haja barna.
Utálok kirándulni.

Másnap visszaadtam a tollat Patikus Antóniának. Annyit mondtam neki:
- Köszönöm.
Erre ő azt felelte:
- Szívesen.
Azóta csak saját tollal írok.
Hamarosan kijavítottam a jegyeimet - bár osztályelső többé nem lettem soha. Kibékültem a régi barátokkal - de igazi barátom nem lett annyi, mint annak előtte volt.
Az egyetlen, akinek elmeséltem (pontosabban: megírtam) a toll történetét: Hajni. Mindenki más - beleértve anyámat és a tanáraimat -, kamaszkorom hullámvölgyeként emlegette azt a néhány hónapot, amíg rosszul tanultam és úton-útfélen megbántottam mindenkit.