2010. szeptember 24., péntek

A megkerülhetetlen (1. feladat/ Varázsmese)

Élt egyszer egy öreg király, volt annak két leánya: Adél és Balda. A két lány, mint két tojás, olyan volt. Hanem amilyen szelíd, kedves és jól nevelt volt Adél, olyan megzabolázhatatlan és öntörvényű volt Balda.
Amikor a királylányok betöltötték tizenhetedik életévüket, az öreg király lovagi tornát hirdettetett, s a torna első, illetve második helyezettjének ígérte leányai kezét.
"De melyiküknek adom Adélt, és melyiküknek Baldát?" - suhant át az öreg királyon a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Eh, mindegy! Ezen majd ráérünk gondolkodni később is!"
Adél és Balda, bár nagyon különbözött a természetük, igen szerették egymást. Rögtön meg is beszélték: ők ugyan nem fognak marakodni az első helyezetten, inkább mindketten a szívük szerint választanak.
"De mi lesz, ha mindkettőnknek ugyanaz a lovag tetszik meg?" - suhant át Baldán a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Ugyan! Aki nekem tetszik, az Adélnak sose!"
S ebben bizony igaza volt: míg Adél szívét a győztes lovag, Aldó dobogtatta meg, addig Baldának a második helyezett, bizonyos Baldvin lovag tetszett.
"Lám! Milyen szépen elrendezi a dolgokat az élet!" - gondolta az öreg király.
Sajnos azonban úgy is esett, hogy míg Aldó Adélért epedett , addig Baldvin is Adélt vágyta volna feleségül venni.
"Csuda vigye!" - méltatlankodott magában az öreg király - "Milyen randa tréfát űz velünk az élet!"
- Édes fiam, nem értelek! - fordult fennhangon Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
- Azért, felséges királyom, mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Erre bizony elöntötte a pulykaméreg Baldát:
- Vigyen el az ördög, a választottaddal együtt, te rátarti pojáca! - kiáltotta, de azon nyomban meg is bánta, amit mondott. Csakhogy ekkor már nem volt visszaút: megjelent egy ördög, és szempillantás alatt magával ragadta Adélt és Baldvint. Vitte őket a feneketlen pokol legmélyére.
Az öreg király rettenetes haragra gerjedt: kitagadta féktelen természetű leányát és megparancsolta neki, hogy nyomban tűnjön el a palotából és többé ne kerüljön a szeme elé. Baldának sem kellett kétszer mondani: indult ő az elraboltak után rögtön, magától is.
Aldó is tüstént felkerekedett. Csak míg ő fehér paripáján vágtatott, Balda gyalogszerrel haladt. Ezért aztán - noha egy irányba tartottak -, elsőnek Aldó ért a sűrű, sötét erdőbe. Baktatott a lován, de hamarosan nem tudta, merre van az előre. Akkor megpillantott egy kis kunyhót, s oda bekopogtatott.
A kunyhóban egy vénséges-vén banya lakott: Kajándék, a megkerülhetetlen.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Aldó.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt szerelmemet, Adélt! Meg tudná mondani, merre induljak?
- Megmondom én, drága fiam, ha olyan bolond vagy, hogy mindenképpen oda akarsz jutni - de megvan az ára!
- Mi az ára, öreganyám?
- Szolgálj nekem három évig, s akkor útbaigazítalak.
Aldó ráállt a dologra, s ettől kezdve fúrt-faragott, barkácsolt és biztosítékot cserélt az öreg banyánál.
Néhány héttel a szolgálat megkezdése után Balda is elért az öreg boszorkány kunyhójához.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Balda.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt testvérnénémet, Adélt.
- Érdekes! - hökkent meg egy pillanatra a sokat látott vén boszorkány - Ez a legény is épp egy Adél nevűt akar megmenteni.
Balda ekkor vette észre Aldót.
- Tudom! - vágta ki aztán dacosan - Én is azért az Adélért indultam útnak.
- Állj meg, leány! Ugyanazért minek menne kettő? Eredj haza! Ráérsz akkor elindulni, hogyha ennek itt - bökött a banya Aldóra - nem sikerül.
Balda Aldóra pillantott. A lovag szemében gúnyos szikra villant, az volt ebben a szikrában: Már miért ne sikerülne?
- Bánom is én! - mondta Balda - Menjen a lovag Adélért, hogyha annyira akar. Hanem azért azt ne higgye, öreganyám, hogy most visszafordulok. Ha nem mehetek Adélért, megyek majd a Baldvin nevű lovagért. Na, nem mintha annyira megérdemelné! - tette hozzá égő arccal - Csak hát, mégis... miattam került a Pokolba.
S mert a továbbvezető utat a lány se tudta, az öreg boszorkány Baldát is fölfogadta három évre.
Keserves három év volt ez Baldának! Szívesebben fúrt-faragott, barkácsolt volna inkább, még talán biztosítékot is nagyobb kedvvel cserél, a sok sütés-főzés, mosás és mosogatás, portörlés és ablakpucolás helyett! De nem volt mit tenni: ha tovább akart menni, le kellett szolgálnia Kajándéknál a három esztendőt.
Néhány héttel a Balda szolgálatának letelte előtt Aldó továbbmehetett. S mert derekasan helytállt, Kajándék az útbaigazításon fölül még meg is jutalmazta:
- Elárulok neked egy varázsigét, amit, ha elmondasz, azzá válsz, ami lenni szeretnél. De jól vigyázz! Az átváltozás egyetlen napig tart, a varázsigét pedig csupán háromszor használhatod! Megértetted?
- Igen, öreganyám!
- Akkor jegyezd meg:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

Azzal a vénséges vén banya megmutatta Aldónak merre van az előre és búcsút intett neki.
Amikor Balda szolgálata is letelt, Kajándék tőle szokatlan kedvességgel fordult a lányhoz:
- Jól szolgáltál. Be kell vallanom: nagyon megkedveltelek. Adok neked annyi kincset, aranyat, amiből saját palotát építtethetsz ott, ahol csak kedved tartja. Egyetlen feltételem van csupán: ne folytasd az utadat! A testvérnénédet megmenti majd Aldó - minek tennéd kockára egy rátarti lovagért az életedet? Különben meg az is lehet, hogy már rég megmenekült. Te három év alatt eleget szelídültél nálam - most már minden ujjadra találhatsz legényt!
- Köszönöm a jóságát, öreganyám, de én mégis inkább továbbmennék arra, amerre három éve elindultam.
- Csinálj amit akarsz, te bolond, bánom is én! Szabad vagy, mehetsz!
De Balda nem mozdult.
- Na, mire vársz még? Tűnj a szemem elől!
- És a fizetség, öreganyám? Nem mutatja meg, merre kell továbbmennem?
- Az a fizetség, hogy épségben kikerülsz a kunyhómból! Takarodj, és ne kerülj többé a szemem elé!

Ott állt hát Balda a sűrű, sötét erdőben. Kajándék nem mutatta meg neki a továbbvezető utat: a háromévi szolgálat hiábavalónak bizonyult. "Ha legalább az orromig ellátnék! Esetleg kicsit tovább: a lábfejemig! Igen! Akkor megkereshetném Aldó lovának patanyomát: annak mentén bizonyosan eltalálnék a pokolba!"
Így töprengett magában Balda, amikor hirtelen nyolc szentjánosbogár termett körülötte. Énekeltek:

Ajándékozni kajánság,
kajánkodni tán ajándék.
Itt az utad a Pokolba: 
elvezet most a jó szándék.

Balda megértette, hogy Kajándék mégsem hagyta teljesen magára. A szentjánosbogarak fényénél megtalálta a patanyomokat és útnak indult.
Három nap, három éjjel vándorolt megállás nélkül, étlen-szomjan. Akkor elérkezett egy széles, szürke folyóhoz.
A folyó partján Aldó lova legelészett. (Balda azonnal fölismerte.) A folyón egy ladik ringatózott, rajta a révésszel. Vele átellenben Aldó ült - és a révész helyett evezett.
- Csak egyetlen napig kell dolgoznom helyette, s akkor a révész lovastul átszállít a túlpartra - magyarázta, amint megpillantotta Baldát.
- Valóban? És mióta tart ez az egyetlen nap? - kérdezte rosszat sejtve Balda.
- Azt nem tudnám megmondani... Errefelé, mindenesetre, igen későn sötétedik.
- Vagy soha! A fiatalember már megszolgálta a szállítást - fordult Balda a révészhez - Úgy illik, hogy útjára engedd a túlparton!
- Ha felváltod, továbbengedem - vigyorgott a ladikos.
Balda elsápadt. Elsápadt Aldó is. Ebből a szolgálatból, amíg egy újabb vándor nem érkezik, nem szabadul egykönnyen senki emberfia. Ám ekkor Baldának támadt egy ötlete.
- Mondd el a varázsverset és változz hárfává - súgta sebesen Aldó fülébe. Aldó egy pillanatot nem gondolkodott, egy fikarcnyit nem kételkedett:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

- mormolta villámgyorsan maga elé.
- Akkor, mielőtt átvenném a szolgálatot, még ez egyszer, utoljára, hadd zenéljek, hadd énekeljek egyet! - mondta Balda fennhangon a révésznek, akit olyan váratlanul ért Aldó átváltozása és Balda kérése, hogy csak egy suta bólintásra futotta tőle.
Balda a hárfa mellé lépett és pengetni kezdte, majd hozzáfogott énekelni. De az a dal olyan csodálatos, olyan szívszaggató volt, hogy a révész sírva fakadt, és hosszú perceken át csak zokogott, zokogott, zokogott.
Amikor a dal véget ért, kifújta az orrát, és átevezett a folyón - hárfástul, Baldástul. De még a túloldalon sem tudott megszólalni, mert olyan nagyon meg volt indulva, hogy attól félt, ha kinyitja a száját, újra elfogja a sírhatnék. Csak intett egyet Baldának, aki kiszállt a ladikból, majd nagy keservesen kiemelte onnan a hárfává vált Aldót is.
De nem kellett egy fél métert sem cipekednie: a partról, ahol álltak, már látszott is a pokol kapuja. 
- Most pedig idehallgass, Aldó! - pendített egyet Balda a hangszeren - Változz ördögfivá, és kapj a hónod alá, mintha a zsákmányod lennék! Így, meglásd, gond nélkül bejutunk majd a pokolba!
Aldó erre már pengte is:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem! 

Abban a szempillantásban ördögfivá változott, a hóna alá kapta Baldát, és beszáguldott vele a pokolba. (Balda igen hitelesen visongott és kapálózott, így a pokol kapuját őrző háromfejű kutya éppúgy nem fogott gyanút, ahogy az elkövetkező órákban egyetlen ördög, egyetlen boszorkánypalánta sem.)
- Ne nézz se jobbra, se balra! - súgta Balda Aldónak két visítás között - Egyetlen napod van, hogy megtaláld a testvérnénéméket. Utána (vigyázz!) visszaváltozol.
Aldó száguldott a poklon keresztül. Nem nézett se jobbra, se balra. Baldának viszont a visongások, sikolyok és rúgkapálások közepette módjában állt kicsit körbepillantania. Bizony alaposan elcsodálkozott azon, amit látott! Mert nem kénköves bűz, nem forróság, nem égő üstök, fortyogó testek látványa fogadta, mint azt korábban képzelte volt, nem egyszer. Nem! Körös körül teljesen hétköznapi helyszíneket és jeleneteket látott. A bűnös lelkek itt vagy azt kapták büntetésül, amit földi életükben a leginkább igyekeztek elkerülni, vagy azt, amivel másoknak, a leggyakrabban ártottak. Aki földi életében gyilkolt, idelent szüntelen rettegésben élt, anélkül, hogy a legkisebb fájdalmat okozta volna neki bárki is - mivel hogy sosem tudhatta, mi történik vele a következő pillanatban. Aki a riválisának ártott odafönt, az most úton-útfélen szem- és fültanúja kellett, hogy legyen a másik sikerének. A hazugoknak azt ígérték az ördögök, hogy egy nap kijutnak majd a pokolból, ha megtalálják a helyes utat. 
"Válogatott lelki kínok egy csöpp erőszak nélkül!" - álmélkodott Balda, és beleborzongott mindabba, amit látott.
Úgy fél napi sebes haladás után, az ördöggé változott Aldó elért a pokolnak ahhoz a részéhez, ahol az ilyen-olyan okok miatt fogvatartott személyek lézengtek. Nem volt azokban a szerencsétlenekben egy csepp érzelem, egy fia önálló gondolat sem, így aztán - noha nem voltak bezárva, nem voltak megkötözve -, eszükbe  sem jutott megszökni és hazafelé venni az irányt.
Már vészesen közeledett Aldó visszaváltozásának ideje, de Adélnak és Baldvinnak nyoma sem volt. Aztán az átváltozás előtti utolsó pillanatban Balda meglátta őket: Adél egy létra tetején állt és álmatagon fésülgette a haját, Baldvin pedig a létra körül nyargalászott egy fakarddal a kezében. Abban a pillanatban, ahogy hóna alatt Baldával melléjük ért, Aldó visszaváltozott. 
Az ügyeletes ördögök fel-felsejlő gyanúját ideig-óráig sikerült Aldónak és Baldának álmatag lődörgést színlelve elaltatni, ám a két valódi lődörgővel semmiféle kapcsolatot nem tudtak létesíteni. Végső kétségbeesésében Balda arra kérte Aldót, hogy változzon tükörré. Terve bevált, mert, amikor Adél és Baldvin lovag álmatagon belebámultak a tükörbe, hirtelen magukra eszméltek. Balda megkönnyebbült, de testvér-nénje és a lovag kérdéseire nem válaszolt, ehelyett a leghatározottabban a háta mögé parancsolta őket, és a tükörré változott Aldót maga előtt tartva elindult, hogy megkeresse a pokol kapuját.
Ismét jól számított, mert az ügyeletes ördögök és boszorkányok a tükörbe nézve néhány pillanatra elméláztak önmagukon - s ez elég volt ahhoz, hogy Balda kivezesse a pokolból Adélt és Baldvin lovagot.
A révész még mindig sírástól piros arccal üldögélt a ladikja mellett. Amikor meglátta Baldát, szó nélkül tessékelte csónakjába a lányt, testvérestül, lovagostul, tükröstül. Mire a túlpartra értek, Aldó is visszaváltozott. Nagyon furcsán nézett Baldára, (a lány a füle hegyéig belepirult), szólni azonban nem szólt semmit. Felsegítette paripájára Adélt - aztán elindultak, ahányan voltak, hazafelé.
Nem sokat beszéltek út közben. Adél és Baldvin meglehetősen kábák voltak még - ha egy-egy épkézláb gondolat ki is kívánkozott volna belőlük, azt az elfogódottság nem engedte meg nekik. Csak, míg Baldvin arca (és szíve!) Adél miatt lángolt, addig Adél Aldóért epekedett. 
Aldó azonban ügyet sem vetett Adélra. Igaz: senki másra sem. Konokul, már-már dühödten szegezte földre a tekintetét, úgy vezette fehér lován a mátkáját. 
Balda sem nézett se jobbra, se balra, mégis, riadtan kellett megállapítania, hogy minden idegszálával feszülten figyel. Csakhogy ez a figyelem nem a kába Baldvin lovag, hanem Aldó felé irányult.
Útjuk végéhez közeledve belevesztek a sűrű sötét erdőbe és rábukkantak Kajándék kunyhójára.
A boszorkány egy szempillantás alatt fölmérte a helyzetet. Elosztotta a házimunkát Adél és Baldvin lovag között, Aldónak megparancsolta, hogy viselje gondját a lovának, majd Baldához fordult.
- Na, te szerencsétlen! Megmondtam, ugye, hogy ne folytasd az utadat, mégsem hallgattál rám! A nagy bajból még nagyobbat csináltál - most aztán megeheted, amit főztél!
- Jaj, öreganyám! - suttogta Balda - Kérhetsz, amit akarsz: odaadom a fiatalságomat, a szépségemet, az erőmet! Elveheted az életemet is, ha tetszik - csak segíts rajtunk! Ha módodban áll, szépen kérlek, forgasd vissza az Idő kerekét a lovagi torna napjáig!
- Mi hasznod származna abból, te bolond! Az akkori eszeddel csak ugyanúgy cselekednél ismét, ahogy annak idején!
- Akkor forgasd vissza az Időt úgy, hogy a mostani eszemmel állhassak a lovagi torna napján! És aztán tégy velem, amit jónak látsz!
- Nincsen már veled mit tenni. Hamarosan rájössz te is! Nem törődtél bele a sorsodba akkor, amikor kellett volna - most aztán gyakorolhatod a beletörődést halálod napjáig!

A következő pillanatban fordult egyet visszafelé az Idő kereke, és ott álltak ismét mind a négyen az öreg király előtt. Az öreg király épp azon volt, hogy Aldóhoz adja Adélt, Baldvinhoz pedig Baldát. Ám Baldvin nem akarta Baldát feleségül venni.

- Édes fiam, nem értelek! - fordult az öreg király Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
Balda behunyt szemmel várta a jól ismert választ.
- Azért, felséges királyom - felelt Baldvin - mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Balda fellélegzett, kinyitotta a szemét, rámosolygott Baldvinra és azt mondta:
- Igazad van, Baldvin lovag! Úgyhogy eredj is utadra! Kísérjen a jószerencse!
- Persze könnyen meglehet... - bizonytalanodott el a lovag - ... hisz én sem vagyok tévedhetetlen... -, hogy az a fránya szóbeszéd, ugye... Mert sok rosszat pletykálnak a népek... Most viszont, hogy Balda királykisasszonyt közelebbről láthatom... Azt hiszem, hogy... Én tévedtem. Bocsánatát kérem!

Egy nappal testvér-nénje és Aldó lovag esküvője előtt, Balda királykisasszony a palota legfelső tornyában állt, és a messzeségbe bámult. A mélyből Baldvin szerenádjának hangjai szűrődtek föl; a palota kertjében nagy kacagások közepette Aldó kergetőzött Adéllal. Balda megpróbált mindebbe beletörődni.
Azzal nyugtatgatta magát, hogy így a legjobb, mindenkinek.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

nagyon várom a folytatást! :)

Márta írta...

én is!!!!!!!

takacsvera írta...

nincs remény?
nagyon keserű, de szép írás

Vesztl Fanni írta...

Hát ez elég szomorú...