2010. szeptember 27., hétfő

érdeklődési kör (settore di interesse)

io, le stelle, tetti, finestre,
libri, sogni, mente, il cuore,
angeli, gente, demoni perche'
vanno,  rivengono fuori e sempre

2010. szeptember 25., szombat

Segítsetek gondolkodni!

Barátok, Olvasók, Látogatók!
Olyan mesén (vagy meséken) töprengek, amiben van átváltozás
Javaslatokat szeretnék Tőletek: ki vagy mi változzon át? És: kivé, mivé?
Az ötletekért cserébe megígérem, hogy az összes mese-verziót megmutatom majd itt, a Burattinátán.
Kérlek hát Titeket, hogy ha bármi (a legképtelenebb ötlet akár!) eszetekbe jut, hozzászólás formájában - vagy a badacsang@gmail.com címre, küldjétek el nekem!
Előre is köszönöm!

2010. szeptember 24., péntek

A megkerülhetetlen (1. feladat/ Varázsmese)

Élt egyszer egy öreg király, volt annak két leánya: Adél és Balda. A két lány, mint két tojás, olyan volt. Hanem amilyen szelíd, kedves és jól nevelt volt Adél, olyan megzabolázhatatlan és öntörvényű volt Balda.
Amikor a királylányok betöltötték tizenhetedik életévüket, az öreg király lovagi tornát hirdettetett, s a torna első, illetve második helyezettjének ígérte leányai kezét.
"De melyiküknek adom Adélt, és melyiküknek Baldát?" - suhant át az öreg királyon a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Eh, mindegy! Ezen majd ráérünk gondolkodni később is!"
Adél és Balda, bár nagyon különbözött a természetük, igen szerették egymást. Rögtön meg is beszélték: ők ugyan nem fognak marakodni az első helyezetten, inkább mindketten a szívük szerint választanak.
"De mi lesz, ha mindkettőnknek ugyanaz a lovag tetszik meg?" - suhant át Baldán a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Ugyan! Aki nekem tetszik, az Adélnak sose!"
S ebben bizony igaza volt: míg Adél szívét a győztes lovag, Aldó dobogtatta meg, addig Baldának a második helyezett, bizonyos Baldvin lovag tetszett.
"Lám! Milyen szépen elrendezi a dolgokat az élet!" - gondolta az öreg király.
Sajnos azonban úgy is esett, hogy míg Aldó Adélért epedett , addig Baldvin is Adélt vágyta volna feleségül venni.
"Csuda vigye!" - méltatlankodott magában az öreg király - "Milyen randa tréfát űz velünk az élet!"
- Édes fiam, nem értelek! - fordult fennhangon Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
- Azért, felséges királyom, mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Erre bizony elöntötte a pulykaméreg Baldát:
- Vigyen el az ördög, a választottaddal együtt, te rátarti pojáca! - kiáltotta, de azon nyomban meg is bánta, amit mondott. Csakhogy ekkor már nem volt visszaút: megjelent egy ördög, és szempillantás alatt magával ragadta Adélt és Baldvint. Vitte őket a feneketlen pokol legmélyére.
Az öreg király rettenetes haragra gerjedt: kitagadta féktelen természetű leányát és megparancsolta neki, hogy nyomban tűnjön el a palotából és többé ne kerüljön a szeme elé. Baldának sem kellett kétszer mondani: indult ő az elraboltak után rögtön, magától is.
Aldó is tüstént felkerekedett. Csak míg ő fehér paripáján vágtatott, Balda gyalogszerrel haladt. Ezért aztán - noha egy irányba tartottak -, elsőnek Aldó ért a sűrű, sötét erdőbe. Baktatott a lován, de hamarosan nem tudta, merre van az előre. Akkor megpillantott egy kis kunyhót, s oda bekopogtatott.
A kunyhóban egy vénséges-vén banya lakott: Kajándék, a megkerülhetetlen.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Aldó.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt szerelmemet, Adélt! Meg tudná mondani, merre induljak?
- Megmondom én, drága fiam, ha olyan bolond vagy, hogy mindenképpen oda akarsz jutni - de megvan az ára!
- Mi az ára, öreganyám?
- Szolgálj nekem három évig, s akkor útbaigazítalak.
Aldó ráállt a dologra, s ettől kezdve fúrt-faragott, barkácsolt és biztosítékot cserélt az öreg banyánál.
Néhány héttel a szolgálat megkezdése után Balda is elért az öreg boszorkány kunyhójához.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Balda.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt testvérnénémet, Adélt.
- Érdekes! - hökkent meg egy pillanatra a sokat látott vén boszorkány - Ez a legény is épp egy Adél nevűt akar megmenteni.
Balda ekkor vette észre Aldót.
- Tudom! - vágta ki aztán dacosan - Én is azért az Adélért indultam útnak.
- Állj meg, leány! Ugyanazért minek menne kettő? Eredj haza! Ráérsz akkor elindulni, hogyha ennek itt - bökött a banya Aldóra - nem sikerül.
Balda Aldóra pillantott. A lovag szemében gúnyos szikra villant, az volt ebben a szikrában: Már miért ne sikerülne?
- Bánom is én! - mondta Balda - Menjen a lovag Adélért, hogyha annyira akar. Hanem azért azt ne higgye, öreganyám, hogy most visszafordulok. Ha nem mehetek Adélért, megyek majd a Baldvin nevű lovagért. Na, nem mintha annyira megérdemelné! - tette hozzá égő arccal - Csak hát, mégis... miattam került a Pokolba.
S mert a továbbvezető utat a lány se tudta, az öreg boszorkány Baldát is fölfogadta három évre.
Keserves három év volt ez Baldának! Szívesebben fúrt-faragott, barkácsolt volna inkább, még talán biztosítékot is nagyobb kedvvel cserél, a sok sütés-főzés, mosás és mosogatás, portörlés és ablakpucolás helyett! De nem volt mit tenni: ha tovább akart menni, le kellett szolgálnia Kajándéknál a három esztendőt.
Néhány héttel a Balda szolgálatának letelte előtt Aldó továbbmehetett. S mert derekasan helytállt, Kajándék az útbaigazításon fölül még meg is jutalmazta:
- Elárulok neked egy varázsigét, amit, ha elmondasz, azzá válsz, ami lenni szeretnél. De jól vigyázz! Az átváltozás egyetlen napig tart, a varázsigét pedig csupán háromszor használhatod! Megértetted?
- Igen, öreganyám!
- Akkor jegyezd meg:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

Azzal a vénséges vén banya megmutatta Aldónak merre van az előre és búcsút intett neki.
Amikor Balda szolgálata is letelt, Kajándék tőle szokatlan kedvességgel fordult a lányhoz:
- Jól szolgáltál. Be kell vallanom: nagyon megkedveltelek. Adok neked annyi kincset, aranyat, amiből saját palotát építtethetsz ott, ahol csak kedved tartja. Egyetlen feltételem van csupán: ne folytasd az utadat! A testvérnénédet megmenti majd Aldó - minek tennéd kockára egy rátarti lovagért az életedet? Különben meg az is lehet, hogy már rég megmenekült. Te három év alatt eleget szelídültél nálam - most már minden ujjadra találhatsz legényt!
- Köszönöm a jóságát, öreganyám, de én mégis inkább továbbmennék arra, amerre három éve elindultam.
- Csinálj amit akarsz, te bolond, bánom is én! Szabad vagy, mehetsz!
De Balda nem mozdult.
- Na, mire vársz még? Tűnj a szemem elől!
- És a fizetség, öreganyám? Nem mutatja meg, merre kell továbbmennem?
- Az a fizetség, hogy épségben kikerülsz a kunyhómból! Takarodj, és ne kerülj többé a szemem elé!

Ott állt hát Balda a sűrű, sötét erdőben. Kajándék nem mutatta meg neki a továbbvezető utat: a háromévi szolgálat hiábavalónak bizonyult. "Ha legalább az orromig ellátnék! Esetleg kicsit tovább: a lábfejemig! Igen! Akkor megkereshetném Aldó lovának patanyomát: annak mentén bizonyosan eltalálnék a pokolba!"
Így töprengett magában Balda, amikor hirtelen nyolc szentjánosbogár termett körülötte. Énekeltek:

Ajándékozni kajánság,
kajánkodni tán ajándék.
Itt az utad a Pokolba: 
elvezet most a jó szándék.

Balda megértette, hogy Kajándék mégsem hagyta teljesen magára. A szentjánosbogarak fényénél megtalálta a patanyomokat és útnak indult.
Három nap, három éjjel vándorolt megállás nélkül, étlen-szomjan. Akkor elérkezett egy széles, szürke folyóhoz.
A folyó partján Aldó lova legelészett. (Balda azonnal fölismerte.) A folyón egy ladik ringatózott, rajta a révésszel. Vele átellenben Aldó ült - és a révész helyett evezett.
- Csak egyetlen napig kell dolgoznom helyette, s akkor a révész lovastul átszállít a túlpartra - magyarázta, amint megpillantotta Baldát.
- Valóban? És mióta tart ez az egyetlen nap? - kérdezte rosszat sejtve Balda.
- Azt nem tudnám megmondani... Errefelé, mindenesetre, igen későn sötétedik.
- Vagy soha! A fiatalember már megszolgálta a szállítást - fordult Balda a révészhez - Úgy illik, hogy útjára engedd a túlparton!
- Ha felváltod, továbbengedem - vigyorgott a ladikos.
Balda elsápadt. Elsápadt Aldó is. Ebből a szolgálatból, amíg egy újabb vándor nem érkezik, nem szabadul egykönnyen senki emberfia. Ám ekkor Baldának támadt egy ötlete.
- Mondd el a varázsverset és változz hárfává - súgta sebesen Aldó fülébe. Aldó egy pillanatot nem gondolkodott, egy fikarcnyit nem kételkedett:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

- mormolta villámgyorsan maga elé.
- Akkor, mielőtt átvenném a szolgálatot, még ez egyszer, utoljára, hadd zenéljek, hadd énekeljek egyet! - mondta Balda fennhangon a révésznek, akit olyan váratlanul ért Aldó átváltozása és Balda kérése, hogy csak egy suta bólintásra futotta tőle.
Balda a hárfa mellé lépett és pengetni kezdte, majd hozzáfogott énekelni. De az a dal olyan csodálatos, olyan szívszaggató volt, hogy a révész sírva fakadt, és hosszú perceken át csak zokogott, zokogott, zokogott.
Amikor a dal véget ért, kifújta az orrát, és átevezett a folyón - hárfástul, Baldástul. De még a túloldalon sem tudott megszólalni, mert olyan nagyon meg volt indulva, hogy attól félt, ha kinyitja a száját, újra elfogja a sírhatnék. Csak intett egyet Baldának, aki kiszállt a ladikból, majd nagy keservesen kiemelte onnan a hárfává vált Aldót is.
De nem kellett egy fél métert sem cipekednie: a partról, ahol álltak, már látszott is a pokol kapuja. 
- Most pedig idehallgass, Aldó! - pendített egyet Balda a hangszeren - Változz ördögfivá, és kapj a hónod alá, mintha a zsákmányod lennék! Így, meglásd, gond nélkül bejutunk majd a pokolba!
Aldó erre már pengte is:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem! 

Abban a szempillantásban ördögfivá változott, a hóna alá kapta Baldát, és beszáguldott vele a pokolba. (Balda igen hitelesen visongott és kapálózott, így a pokol kapuját őrző háromfejű kutya éppúgy nem fogott gyanút, ahogy az elkövetkező órákban egyetlen ördög, egyetlen boszorkánypalánta sem.)
- Ne nézz se jobbra, se balra! - súgta Balda Aldónak két visítás között - Egyetlen napod van, hogy megtaláld a testvérnénéméket. Utána (vigyázz!) visszaváltozol.
Aldó száguldott a poklon keresztül. Nem nézett se jobbra, se balra. Baldának viszont a visongások, sikolyok és rúgkapálások közepette módjában állt kicsit körbepillantania. Bizony alaposan elcsodálkozott azon, amit látott! Mert nem kénköves bűz, nem forróság, nem égő üstök, fortyogó testek látványa fogadta, mint azt korábban képzelte volt, nem egyszer. Nem! Körös körül teljesen hétköznapi helyszíneket és jeleneteket látott. A bűnös lelkek itt vagy azt kapták büntetésül, amit földi életükben a leginkább igyekeztek elkerülni, vagy azt, amivel másoknak, a leggyakrabban ártottak. Aki földi életében gyilkolt, idelent szüntelen rettegésben élt, anélkül, hogy a legkisebb fájdalmat okozta volna neki bárki is - mivel hogy sosem tudhatta, mi történik vele a következő pillanatban. Aki a riválisának ártott odafönt, az most úton-útfélen szem- és fültanúja kellett, hogy legyen a másik sikerének. A hazugoknak azt ígérték az ördögök, hogy egy nap kijutnak majd a pokolból, ha megtalálják a helyes utat. 
"Válogatott lelki kínok egy csöpp erőszak nélkül!" - álmélkodott Balda, és beleborzongott mindabba, amit látott.
Úgy fél napi sebes haladás után, az ördöggé változott Aldó elért a pokolnak ahhoz a részéhez, ahol az ilyen-olyan okok miatt fogvatartott személyek lézengtek. Nem volt azokban a szerencsétlenekben egy csepp érzelem, egy fia önálló gondolat sem, így aztán - noha nem voltak bezárva, nem voltak megkötözve -, eszükbe  sem jutott megszökni és hazafelé venni az irányt.
Már vészesen közeledett Aldó visszaváltozásának ideje, de Adélnak és Baldvinnak nyoma sem volt. Aztán az átváltozás előtti utolsó pillanatban Balda meglátta őket: Adél egy létra tetején állt és álmatagon fésülgette a haját, Baldvin pedig a létra körül nyargalászott egy fakarddal a kezében. Abban a pillanatban, ahogy hóna alatt Baldával melléjük ért, Aldó visszaváltozott. 
Az ügyeletes ördögök fel-felsejlő gyanúját ideig-óráig sikerült Aldónak és Baldának álmatag lődörgést színlelve elaltatni, ám a két valódi lődörgővel semmiféle kapcsolatot nem tudtak létesíteni. Végső kétségbeesésében Balda arra kérte Aldót, hogy változzon tükörré. Terve bevált, mert, amikor Adél és Baldvin lovag álmatagon belebámultak a tükörbe, hirtelen magukra eszméltek. Balda megkönnyebbült, de testvér-nénje és a lovag kérdéseire nem válaszolt, ehelyett a leghatározottabban a háta mögé parancsolta őket, és a tükörré változott Aldót maga előtt tartva elindult, hogy megkeresse a pokol kapuját.
Ismét jól számított, mert az ügyeletes ördögök és boszorkányok a tükörbe nézve néhány pillanatra elméláztak önmagukon - s ez elég volt ahhoz, hogy Balda kivezesse a pokolból Adélt és Baldvin lovagot.
A révész még mindig sírástól piros arccal üldögélt a ladikja mellett. Amikor meglátta Baldát, szó nélkül tessékelte csónakjába a lányt, testvérestül, lovagostul, tükröstül. Mire a túlpartra értek, Aldó is visszaváltozott. Nagyon furcsán nézett Baldára, (a lány a füle hegyéig belepirult), szólni azonban nem szólt semmit. Felsegítette paripájára Adélt - aztán elindultak, ahányan voltak, hazafelé.
Nem sokat beszéltek út közben. Adél és Baldvin meglehetősen kábák voltak még - ha egy-egy épkézláb gondolat ki is kívánkozott volna belőlük, azt az elfogódottság nem engedte meg nekik. Csak, míg Baldvin arca (és szíve!) Adél miatt lángolt, addig Adél Aldóért epekedett. 
Aldó azonban ügyet sem vetett Adélra. Igaz: senki másra sem. Konokul, már-már dühödten szegezte földre a tekintetét, úgy vezette fehér lován a mátkáját. 
Balda sem nézett se jobbra, se balra, mégis, riadtan kellett megállapítania, hogy minden idegszálával feszülten figyel. Csakhogy ez a figyelem nem a kába Baldvin lovag, hanem Aldó felé irányult.
Útjuk végéhez közeledve belevesztek a sűrű sötét erdőbe és rábukkantak Kajándék kunyhójára.
A boszorkány egy szempillantás alatt fölmérte a helyzetet. Elosztotta a házimunkát Adél és Baldvin lovag között, Aldónak megparancsolta, hogy viselje gondját a lovának, majd Baldához fordult.
- Na, te szerencsétlen! Megmondtam, ugye, hogy ne folytasd az utadat, mégsem hallgattál rám! A nagy bajból még nagyobbat csináltál - most aztán megeheted, amit főztél!
- Jaj, öreganyám! - suttogta Balda - Kérhetsz, amit akarsz: odaadom a fiatalságomat, a szépségemet, az erőmet! Elveheted az életemet is, ha tetszik - csak segíts rajtunk! Ha módodban áll, szépen kérlek, forgasd vissza az Idő kerekét a lovagi torna napjáig!
- Mi hasznod származna abból, te bolond! Az akkori eszeddel csak ugyanúgy cselekednél ismét, ahogy annak idején!
- Akkor forgasd vissza az Időt úgy, hogy a mostani eszemmel állhassak a lovagi torna napján! És aztán tégy velem, amit jónak látsz!
- Nincsen már veled mit tenni. Hamarosan rájössz te is! Nem törődtél bele a sorsodba akkor, amikor kellett volna - most aztán gyakorolhatod a beletörődést halálod napjáig!

A következő pillanatban fordult egyet visszafelé az Idő kereke, és ott álltak ismét mind a négyen az öreg király előtt. Az öreg király épp azon volt, hogy Aldóhoz adja Adélt, Baldvinhoz pedig Baldát. Ám Baldvin nem akarta Baldát feleségül venni.

- Édes fiam, nem értelek! - fordult az öreg király Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
Balda behunyt szemmel várta a jól ismert választ.
- Azért, felséges királyom - felelt Baldvin - mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Balda fellélegzett, kinyitotta a szemét, rámosolygott Baldvinra és azt mondta:
- Igazad van, Baldvin lovag! Úgyhogy eredj is utadra! Kísérjen a jószerencse!
- Persze könnyen meglehet... - bizonytalanodott el a lovag - ... hisz én sem vagyok tévedhetetlen... -, hogy az a fránya szóbeszéd, ugye... Mert sok rosszat pletykálnak a népek... Most viszont, hogy Balda királykisasszonyt közelebbről láthatom... Azt hiszem, hogy... Én tévedtem. Bocsánatát kérem!

Egy nappal testvér-nénje és Aldó lovag esküvője előtt, Balda királykisasszony a palota legfelső tornyában állt, és a messzeségbe bámult. A mélyből Baldvin szerenádjának hangjai szűrődtek föl; a palota kertjében nagy kacagások közepette Aldó kergetőzött Adéllal. Balda megpróbált mindebbe beletörődni.
Azzal nyugtatgatta magát, hogy így a legjobb, mindenkinek.

2010. szeptember 20., hétfő

Mesék Kevinnek - 1. A toll

A toll maga volt a gyönyörűség: színjátszott, csillogott-villogott, tündökölt. De még ennél is többet tudott, hisz évfolyamtársamtól, Patikus Antóniától kaptam, akiről pedig világéletemben azt hittem, hogy ki nem állhat engem. És hát  valljuk be! -, én sem igen kedveltem őt. Szabó Anditól tudtam, hogy hazug és kétszínű, így aztán - noha  két szónál többet soha nem beszéltem vele -, én magam is ezt terjesztettem Antóniáról.
Most meg itt ez a toll, amit olyan kedvesen adott ide, hogy nem is lehetett visszautasítani. Ideadta és már ment is, én meg csak ácsorogtam görnyedten a nagy zavartól - mert furcsa érzés ajándékot (ráadásul ilyen szépet!) kapni olyasvalakitől, akit nem kedvelünk, és akiről ezidáig azt hittük, hogy utál minket.
Aztán, túl a nagy zavaron, elöntött a boldogság. Nem is tudom, mikor örültem ajándéknak ennyire! (Talán csak a zöld bársonyba kötött emlékkönyvnek, amit a tizedik szülinapomra kaptam, és aminek sarkában egy kézzel hímzett rózsa volt rézkarikában...) Honnan tudta ez az Antónia, hogy szeretek írni? Levelet, naplót, házi feladatot... Bármit! Mindegy is most: futás haza! Ki kell próbálnom ezt a csodát!
Csütörtök volt, és a pénteki napra egy halom házi feladatot kellett írni: matek példák tömkelegét megoldani, és kitölteni egy történelem tesztet. Hazaértem, hozzáláttam, ment is minden, mint a karikacsapás! Ilyen csoda tollal meg aztán különösen!
A suliban rendszerint az én házi feladataim alapján ellenőrizték az eredményeket a tanárok, mert én sosem hibáztam.
Soha!
Ezért is döbbentem meg annyira a másnapi matekórán, amikor kiderült, hogy egyetlen eredményem se jó. Nóra néni, a matektanár is csodálkozott, egy darabig némán és látható aggódalommal fürkészett, aztán azt kérdezte, nem érzem-e rosszul magam. Az osztályban csönd volt, a többiek is furán bámultak, én meg csendben izzadtam és vörösödtem, mint mindig, ha a figyelem középpontjába kerülök. Végül Nóra néni felajánlotta, hogy - ha jónak látom -, nyugodtan menjek haza pihenni.
Nem láttam jónak.
Csak történelem óra után, amikor kiderült, hogy a házi tesztben sem klappol egyetlen évszám sem. Ella néni ugyanazzal a tekintettel vizslatott, mint két órával korábban Nóra néni, és ő is azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, ha gondolom. Ezúttal kapkodva szedtem össze a holmimat, és (izzadtan és vörösen) elhagytam az osztálytermet.
Anyám riadt pislogással nézte végig meglehetősen drámai hazaérkezésemet. Kicsit később azonban már nevetve vigasztalt:
- Az a nem-normális, hogy minden dolgozatod meg házi feladatod hibátlan - mondta.
Ez a gondolat - no meg anyám vidám kedve -, valamelyest megnyugtatott. Jólesett a váratlanul rám zuhant szabadság is, amit csak fokozott, hogy anyám egyáltalán nem engedett a könyvhöz ülni. (Egy fél óra láblógatás után ugyanis tanuláshoz akartam volna látni.)
Ha egy csöpp időm van, Hajninak írok leveleket. Ő a legjobb barátnőm. Harmadikig egy suliba, egy osztályba jártunk. Akkor én a családommal másik kerületbe költöztem. Azóta nem láttam, de mindent tudok róla, és ő is mindent tud rólam, mert soha nem lehetünk annyira fáradtak, hogy ne írjunk egymásnak legalább két levelet hetente. Most is neki akartam kiönteni a szívemet, körmöltem hát egy bánatos levelet a két félresikerült házi feladatról.
Vasárnap kora délután aztán újra elővettem a könyveimet, füzeteimet. Irodalomból házi dolgozatot kellett írnom: jellemrajzot valamelyik osztálytársamról. Jucit választottam, mert őt szerettem a legjobban az osztályból, róla tehát csupa szépet és jót írhattam - és, szerintem, jó dolgokat sokkal könnyebb leírni, mint rosszakat. A Patikus Antóniától kapott gyönyörű toll csak úgy siklott a papíron: egy-kettőre elkészültem. Alig vártam, hogy Éva néni hétfőn felolvassa a dolgozatomat az osztály előtt.
De Éva néni - aki azon túl, hogy irodalmat tanított nekünk, az osztályfőnökünk is volt -, a várva várt órán váratlan javaslattal állt elő:
- Szeretném, ha az olvasná föl a fogalmazásotokat, akiről írtatok!
Szerettem Éva néni ötleteit! Ezt meg annál is inkább, mert Juci remekül olvas. És hát - minek szerénykedni? -, klassz lett a fogalmazásom is. Minden adott volt, hogy elkápráztassuk a többieket - és persze Éva nénit.
De már a jellemrajz első mondata után döbbent csönd lett az osztályban. Juci egy pillanatra elakadt, arcán vörös foltok jelentek meg - én megszólalni nem tudtam -, aztán, furcsán vékony hangon, folytatta. Éva néni az első bekezdés végéig hagyta őt olvasni.
- Az irodalomórát most osztályfőnöki váltja föl - mondta rekedten, miután leültette Jucit. Közben leírhatatlan pillantást vetett rám
Dadogva kászálódtam ki a padból:
- Éva néni, ez nem az én fogalmazásom! Én nem ezt írtam Juciról! Juci - fordultam könnyes szemű barátnőmhoz - Ugye nem hiszed, hogy...
De a dolgozatot az orrom alá dugták, és látnom kellett: a jellemrajz számomra ismeretlen, gonosz mondatai az én betűimből álltak össze, a papíron az én jellegzetesen girbegurba írásom tekergett.
Aznap osztályfőnöki figyelmeztetőt kaptam, amiért "öncélú gonoszkodásommal megbántottam egy társamat".
Én, a kitűnő tanuló, hetek alatt magatartás-zavaros sereghajtóvá váltam, néhány hónap elteltével pedig már a családom sem csodálkozott a sok hazaszállított elégtelen osztályzaton, intőn és figyelmeztetőn. A régi barátaim messze elkerültek, a többiekkel én nem akartam barátkozni. Hajni is egyre ritkábban, egyre szűkszavúbban írt: végül teljesen magamra maradtam.
Egyetlen örömöm a naplóírás volt. Patikus Antónia tolla siklott a papíron - és én minden egyes bejegyzésem után úgy éreztem magam, mintha egy jóbarátnak öntöttem volna ki a lelkem. De ahogy szaporodtak a nézeteltéréseim a körülöttem lévőkkel, úgy váltak egyre keserűbbé a leírt élményeim, mígnem azt vettem észre, hogy már csak rosszat vagyok képes írni másokról.
Egy délután olyan szörnyűséges dolgokat vetettem papírra anyámról, a családomról, a (volt) barátaimról, hogy éjszaka felriadtam a gondolatra: ki kell tépnem a naplómból azt a lapot, mielőtt valaki elolvassa! Hajnali három óra volt, de kikászálódtam az ágyból, és előkotortam a füzetet az írósztalfiókom mélyéről. Fellapoztam az utolsó bejegyzést és kitéptem. Mielőtt fecnikre szaggattam volna, átfutottam, amit írtam.
Nem hittem a szememnek! (Csipkedtem magam, hogy biztos lehessek benne: ébren vagyok, ez nem valami furcsa álom folytatása.)
Gyönyörű, megható gondolatok tekeregtek a tulajdon írásommal azokról, akiket szeretek!
Újra kinyitottam a naplót, hogy visszaolvassam az utóbbi hetek bejegyzéseit. Kedves, derűs helyzetjelentések: szeretet és életöröm áradt minden szóból. Mintha valaki más életét jegyeztem volna le!
Úgy tűnt, valamiféle gonosz varázslat játszik velem. Elrejtette a szándékaimat, módosította a leírt érzéseimet, gondolataimat. Az utóbbi hónapokban mindent az ellentétébe fordított...
És akkor villámcsapásként hasított belém a felismerés: a toll!!! A Patikus Antóniától kapott gyönyörű tollam! Mindent, mindent azzal írok, mióta nekem ajándékozta: matek házit, töri tesztet, a leveleket, dolgozatot, naplót... Mindent!
- Lehetséges volna? - kérdeztem félhangosan, tolltartómban kotorászva. Aztán nekiálltam csacskán egyszerű mondatokat írni Patikus Antónia ajándékával. Olyanokat, hogy:
Reggel esett az eső.
A tea forró.
A keksz édes.
Hajni haja szőke.
Szeretek kirándulni.
Aztán átolvastam a mondatokat - de csak azokat olvashattam vissza, amiket leírtam. Mégsem ült el bennem a gyanú.
Kimentem a konyhába. Tejet melegítettem. Kakaót csináltam. Elkortyolgattam.
Aztán visszamentem a szobámba, az íróasztalomhoz léptem, hogy rendet csináljak, összeszedjem a fecniket. Pillantásom a próba mondatokat kereste.
És megtalálta.
Csacskán egyszerű mondatok voltak - épp csak nem azok, amiket húsz perccel ezelőtt leírtam:
Este tiszta volt az ég.
A tea hideg.
A keksz keserű.
Hajni haja barna.
Utálok kirándulni.

Másnap visszaadtam a tollat Patikus Antóniának. Annyit mondtam neki:
- Köszönöm.
Erre ő azt felelte:
- Szívesen.
Azóta csak saját tollal írok.
Hamarosan kijavítottam a jegyeimet - bár osztályelső többé nem lettem soha. Kibékültem a régi barátokkal - de igazi barátom nem lett annyi, mint annak előtte volt.
Az egyetlen, akinek elmeséltem (pontosabban: megírtam) a toll történetét: Hajni. Mindenki más - beleértve anyámat és a tanáraimat -, kamaszkorom hullámvölgyeként emlegette azt a néhány hónapot, amíg rosszul tanultam és úton-útfélen megbántottam mindenkit.

2010. szeptember 18., szombat

bontás

combok
mellek
szárnyak
hát

belső
ségek
zúza
máj

csirke
ne gondolj
bele

2010. szeptember 17., péntek

egy csomag pelenka
bármi
lehet jól rajta szán-
kázni
lehet bőrönd benne
rumos
csoki no meg belgi-
umos

2010. szeptember 4., szombat

változatok relációkra

1.
viszony
rend
szer
telen

2.
viszonyaim = n x (rend x telen)
telen = 0
viszonyaim = ???

3.
Mert kettesben sem egyszerű,
hogyha egyikünk szertelen.
Ha a személyek száma nő,
viselkedésem helytelen-

ül ott, hol fennáll: nincs helyem;
ahol kivál' ó sok legény...
Hát falnak szürkülten leslek
máz listás sok nem-én. (Nem ér!)