2010. augusztus 9., hétfő

Jövő tavasz

- Itthon dolgozik ma, Bulcsú úr? 
Bodó B. Bulcsú, nyugalmazott postai alkalmazott csak mordult egyet - és vette a kalapját. Etelka nem is próbálta leplezni a csalódottságát.
- De hát ma kedd van! - hangja kissé megremegett.
- Mentem - mondta a postahivatalnok, és becsukta maga mögött lakásának ajtaját. Egyre halkuló füttyszó jelezte, hogy távolodik otthonától - s hogy ezt jókedvűen teszi.
Etelka tudta, hogy az új postáskisasszony miatt van minden. És a pokolba kívánta a jeles hölgyet. Ezredjére is.
Mi az ördögért kellett idejönnie ennek? - sopánkodott Etelka Bulcsú úr néhány hete vásárolt kaktuszát bámulva. - Amikor olyan remekül megvoltunk! Rendszer volt az életünkben. Állandóság. A menetrendre mérget lehetett volna venni!
Etelka felvillanyozódott:
- Hétfő - postahivatali nap; kedd - az otthon végezhető postai munkák napja; szerda - hivatali kávé - és unokanap; csütörtök - szerelés és barkácsolás; péntek - takarítás és kártyaparti az öregurakkal. A napok pontos órarend, az események percre pontos koreográfia szerint! Mindig ugyanúgy, u-gyan-úgyMert Bulcsú úr olyan! Ezért sem értem, mi történik most vele. Amikor nyugdíjba ment, akkor sem engedett a gyeplőn. Sőt! Fölülmúlta a tulajdon fénykorát - amikor még ő volt a postahivatalban a zsinórmérték! 
A kaktusz hallgatott. 
- Egy hónapja még a legutolsó cérnaszálnak is megvolt a pontos helye itt! Egy asszony mellett sem lehetett volna különb ez a lakás!  A könyvek, akár egy könyvtárban: betűrend, azon belül pedig nagyság és szín szerint. Az unokák fotói: életkor szerint. Kiolvasott újságok: témák és dátum szerint. A fürdőszoba polcán minden a használat sorrendjében. A frigóban az ételek lejárati idő szerint. Hulladék: szelektíve gyűjtve - természetesen! Rend és rendszer! Nehéz elhinni, ha ma körbenézünk itt!


- Először a hétfői napok mentek tönkre. Megjelent ez a bizonyos hölgyike, és Bulcsú úr egyre később jött haza a postáról. Amikor legutóbb fiókzárásig maradt - na, akkor már tudtam, hogy nagy a baj!
A kaktusz elbóbiskolt, de Etelka nem vette észre.
- Aztán tönkrement a kedd - folytatta rendületlenül - Mert Bulcsú úr hétfőn nem hozta haza a pöcsételni-, szortírozni valót, hogy kedden is bemehessen a postahivatalba, és ott csinálhasson meg mindent. Egy darabig - én kis naiv! -  azt hittem, hogy éppen ezért a szerdák megmaradnak nekem, hogy szerdán biztos nem fog bemenni. De bement. Nem volt rá oka, mégis bement. Bemegy minden áldott nap. 
A kaktusz felrezzent.
- Múlt héten még az unokákkal (az unokákkal!!!) való találkozót is lemondta, hogy tovább maradhasson a postahivatalban! Hetek óta nem barkácsol; a kártyát és az öregurakat unja; ha itthon van, mogorvább mint valaha. Rettenetesen megváltozott!


A kaktusz hallgatott. Fölöslegesnek gondolta megjegyezni, hogy az elmúlt hetekben nem csak Bulcsú úr változott sokat: Etelka se volt már azonos pár héttel ezelőtti önmagával. A korábban rendezett, gondosan visszametszegetett Etelka megnyúlt. A kaktusz végigasszisztálta, ahogy pár hét leforgása alatt a kredenc tetejétől eljutott a bejárati ajtó fölötti szellőzőablakig, félkörben, a gázcső mentén futva be Bulcsú úr meglehetősen hosszú konyháját. Szép teljesítmény volt tőle ez a táv, főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy a nyugalmazott postai alkalmazott már Etelkát sem gondozta rendszeresen: az öntözése péntekenként, a kártyaparti előtt lett volna esedékes, az utóbbi időben viszont Bulcsú úr teljesen elfelejtkezett a pletyka locsolásáról. (Etelka egy alkalommal, a szomjhalál szélén direkt nem szólt Bulcsú úrnak, mert kíváncsi volt, mikor jut eszébe, hogy gondoskodnia kéne kedvenc és egyetlen futónövényéről. Nos: Etelka akkor két hétig nem látott vizet!)


A kaktusz azt is észrevette, hogy a körgang élete volt hosszú hetek óta az első dolog, amely valamelyest feldobta a kis pletykát. Mivel Bulcsú úr nyáron éjjel-nappal nyitva hagyta a felső ablakokat, Etelka akadály nélkül tudott kilógni. Innen szinte mindent látott - és hallotta a házban zajló összes beszélgetést.


Radákné aznap az új postáskisasszonyról fecsegett a házmesternek. Etelka majd' tíz centit nőtt kurta negyedóra alatt - annyira nem akart lemaradni egyetlen szóról sem. A javát hallotta is - de nem lelte benne örömét, mert a Radákné áradozott az új postáskisasszonyról. A Radákné! Aki mindig mindenkit lehord mindennek!
- Ennek a fele sem tréfa! - mondta Etelka a kaktusznak.


- Képzelje, Bulcsú úr! Ma az új barátnőjéről beszélgettek a házban! - ütött meg könnyed, társalgó hangot a vacsoránál Etelka. Bulcsú úr szája előtt megállt a kanál. Szemét lehunyta. Így maradt, mozdulatlanul.
- Radáknénak..., megvan a véleménye a kisasszonyról. Én ugyan nem ismerem a szóban forgó hölgyet, de... Kedves Bulcsú úr! Régi barátságunkra való tekintettel feljogosítva érzem magam arra, hogy neheztelésemet és aggodalmamat fejezzem ki az utóbbi hetekben zajló sajnálatos események kapcsán. Mivel azonban emelkedett szellem vagyok, a neheztelést félreteszem. Marad az aggodalom. Mert aggódom önért, Bulcsú úr! Hát mi lesz így magával? Mi lesz így velünk? 
Bodó B. Bulcsú sóhajtott egy rettenetesen mélyet. Aztán leküldte az első kanál levest. 
Hallgattak.
- Igazán ne vegye szemrehányásnak, aranyos Bulcsú úr, de azt is meg kell állapítanom: maga az utóbbi időben egyáltalán nem áll velem szóba.
Egy darabig csönd volt megint.
- Bulcsú úr, akkor csak annyit mondok: vagy ő - vagy én!
Csönd. Az előzőnél is hosszabb. Csak Bulcsú úr kanala koccant rendszeres időközönként a tányér alján.
- Mégis ki a csuda ez a nő? - Etelka rikácsolt. Bulcsú úr letette a kanalat - Honnan a francból került ide? Ki hívta? Mit akar? Hogy jön ahhoz, hogy földúlja mások életét? Egy tisztességes nő az ő korában vagy nagymama - vagy halott. Mit akar tőlünk? Mit?
Bulcsú úr két kezébe fogta a fejét, könyökét megtámasztotta az asztalon, szemét szorosan lehunyva tartotta. 
- Mit akar tőlünk? - kérdezte Etelka néhány perc múlva ismét, halkan, rekedten.
- Meglátjuk - mondta Bulcsú úr nagy sokára. Kinyitotta a szemét, felállt és elment telefonálni.


Másnap reggel Bulcsú úr nem tudott kimenni a lakása ajtaján. A futónövény keresztül-kasul benőtte a bejárati ajtót - alig lehetett kilátni tőle a gangra. Kapaszkodónak az ajtókeretbe vert szögeket, illetve két kovácsoltvas fali virágtartót használt. Az egész ház a csodájára járt. 
Leszedni a sokat emlegetett, de korábban még sosem látott postáskisasszony szedte le, kiszabadítva Bulcsú urat a tulajdon lakásából. És attól a naptól kezdve mindennap feljött - kicsivel mindig hosszabb időre. Etelka, aki a veszekedés után hosszú hetekig nem szólalt meg, mert annyira szégyellte magát, kénytelen volt elismerni, hogy a hölgy nagyon kedves. Ugyanakkor nap nap után végighallgathatta, hogy Radáknénak miért tetszik az új postáskisasszony egyre kevésbé.


Amikor őszre fordult az idő, Bulcsú úr és a kedves hölgy "bevonta" a tébolyultan tekergő Etelkát a gangról, hogy bezárhassák a bejárati ajtó fölött az ablakokat.
- Majd szépen visszametszegetlek! - mosolygott a postáskisasszony a pletykára.
- I-igen. Már én is szerettem volna javasolni, hogy tegeződjünk - mondta Etelka.
- Meglátod: jövő tavaszra olyan frizurád lesz, hogy csuda! 
- Engem már nem érdekel a frizura!
A postáskisasszony eligazgatta a pletyka hajtásait. 
- Neked adom - mondta váratlanul, szenvedéllyel Etelka - Legyetek boldogok! Semmi nem lesz már olyan, mint régen - de, ha ő boldog, az nekem elég!
A kedves hölgynek arcizma sem rezzent. Etelka arra gondolt: milyen elegáns ez így. Elrendezték a dolgot egymás közt, és mehet minden tovább, a maga útján. 
- Akarsz telelni a kaktusz mellett, kicsi növény? - kérdezte a postáskisasszony a pletykát, és már tette is a sarokban álló láda tetejére, a kék rádió mellé.
Etelka felvillanyozódott.
- Persze: miért ne? Nagyon jókat szoktunk beszélgetni.

2 megjegyzés:

Kata írta...

Jaj, nekem ez a kedvencem. Esetleg lehet még folytatása? Nagyon együtt tudok érezni Etelkával... :)

Badacsonyi Angéla írta...

Lesz, Kata! Visszahozom Etelkát. Még nem tudom, mikor és hogyan - de hamarosan!
(Az is lehet, hogy összeházasítom a kaktusszal. Mindenkinek joga van a boldogsághoz.)
:)