2010. augusztus 14., szombat

A Homlokon-csókoló Gyalogmadár nem tartja tiszteletben a sorrendet, avagy ismerd meg saját múzsádat!

- Egy pillanat! Egy pillanat!!! Itt most Márta meséjének kell következnie! - méltatlankodom, miközben megpróbálom átjavítani a bejegyzés címét.
- Na, és készen van már? - érdeklődik a Fura Alak: a bejegyzés címének begépelője. Teszi mindezt olyan ártatlan képpel, mintha nem tudná, hogy 1./ nincs kész a szóban forgó történet, 2./ ha kész is lenne, két másik még várat magára, és csak azután jöhetne ő, Barátom mesehőse. Akit - mint azt ma megtudtam -, valójában nem is mesehősnek küldött a Barát, hanem múzsának: piciny, erőt, hitet és ihletet adó tudomisénminek - aki, mint ilyen, nem is formálhat jogot arra, hogy...
- Három mesét már nem bírok végigvárni! - közli egyszerűen a Fura Alak - Retttttenetesen lassan írsz. Arról már nem is beszélek, hogy a történeteidnek nincs sok közük a mesékhez... Neeem, nem! Hallgatok! Lakat a számon - és hálát adok az égnek, ha alkalmanként eljutunk addig, hogy pontot tegyünk egy akármilyen történet végére. Éljen és hurrá! Jöhet a következő! Hátha az jobb lesz!
Nemcsak sportszerűtlen, szemtelen is! Itt biztos valami tévedés van: Barátom nem küldhetett nekem ilyen múzsát! Most már alaposabban szemügyre kell vennem. Madárforma, (azon belül is gázlómadár) - szárnyak nélkül. (Hm.) Hosszú csőre vége elformátlanodott, felpuhult: emberi száj - ilyet se láttam még! Színe hangulatától függően - tehát gyakorlatilag folyamatosan - változik, de ha akarja - és rendszerint akarja! -, képes teljesen beleolvadni a környezetébe. Minek következtében a frászt hozza arra, akit váratlanul megszólít. És valakit mindig megszólít. Esetleg (hosszú lábait használva) belepötyög más blogbejegyzésébe.
- Egyébként Hogya vagyok - nyújtja felém a jobb lábát.
- Hogyan?
- Nem Hogyan! Hogya. Homlokon-csókoló Gyalogmadár - rövidítve.
- Tehát múzsa-féle vagy, nem mesehős! - sodrom el a monitor elől. Kis híján eldől, de nem adja fel.
- A múzsának tisztelet jár! - lép megint a klaviatúrára.
- Ha valóban az - és ha ad némi ihletet!
- Igazi írónak adnék.
- Igazi írónak nem kell.
- De igen: annak kell csak igazán!
- Akkor mit lábatlankodsz nálam?
Erre bezzeg nem tud válaszolni. Legalábbis: nem kapásból.
- Ide küldtek - piszkál ki egy morzsát a klaviatúrából - Ez van. A múzsák sem flangálhatnak össze-vissza, amerre épp kedvük tartja...
- Szóval végérvényesen az enyém vagy! - vigyorodom el.
- Fenntartom magamnak a jogot, hogy akkor (és csak akkor!) puszilgassalak, amikor azt jónak látom - ugrik le (végre!) az asztalról - Az így keletkező írásművekért pedig semmiféle garanciát nem vállalhatok!
- Nem hiszek a füleimnek: itt lebzselsz nálam lassan egy hete, még nem csináltál gyakorlatilag semmit - és alkudozol?!
- Nem igaz, hogy nem csináltam! Súgtam. Diktáltam, mintegy. Igen: diktáltam - csak te nem hallottad meg! Mondjuk ilyen alkattal nem is csoda. Teljesen szétszórt vagy!
- És minek nevezzünk téged, aki mindent csinálsz: sugdolódzol, követelőzöl, alkudozol - ahelyett, ami az igazi feladatod lenne? A Barátom nem ezért ajándékozott nekem!
- Nem ajándékozott neked!
- Már hogy a viharba ne? Itt van feketén-fehéren - kutatok vadul a beérkező üzeneteim között - Tessék! "Küldök Neked egy Homlokoncsókoló gyalogmadarat." 
- Van ám ott még egy mondat! "Bár, talán már nincs is rá szükséged." Ez arra utal, hogy nem gondolta komolyan... Azt reméli, hogy visszaküldesz!
- Soha! Munkára!
- Sajnos ez nem így megy!
Nem tudja ezt nálam jobban senki! 
Hallgatunk.
Hogya ide-oda tipeg.
Most mégis, hogy vegyem rá ezt az alakot arra, ami a tényleges feladata?
- Lennél olyan kedves? - próbálkozom. A hangom ingerült.
- Aranyosan mondjad nekem!
- Hogya, légy szíves, segíts!
- Előbb megvacsorázom!
Egyszerre rettenetesen fáradtnak érzem magam.
- Nem tudsz te semmit. Csak jár az izéd... Csőr vagy száj vagy mi ez...!
Felfüggeszti az ide-oda tipegést. Rám néz. Riadtan pislog.
- Száj. Nem látod? Ki is van rúzsozva. 
Nevetnem kéne, mert ezt viccnek szánta. Nem nézek rá, de periférikusan látom, hogy csücsörít.
- Ööö... Nem baj, ne nézd meg.
Váratlanul felvihog:
- Ajándék múzsának ne nézd a rúzsát!
Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy felhívjam a Barátot...
- Na jó! - Hogya, mintha sejtené, hogy mire készülök, villámgyors és cuppanós csókot nyom a bal szemöldökömre. (Még célozni sem tud rendesen!)
Mindenesetre pontot tehetek egy újabb történet végére.
- Kééész! - így Hogya - Mit vacsorázunk?

4 megjegyzés:

Márta írta...

Amikor verset ír az ember,
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.
Amikor verset ír az ember
nem írni volna jó,
én nem tudom, hogy van ez a dolog az ihlettel,amikor még nagy író akartam lenni -??!!-,csak körmöltem és körmöltem kontrollálatlanul ,majd közel a harminchoz szerencsére mindent elégettem egy vaskályhában,szóval gyanítom, nehéz lehet könnyed és veretes mondatokat megszülni, cizellálni, miegyéb - DE: lépj egyet, ne tarts sorrendet (SEMMILYET!),és azt írd, amihez épp ingerenciád van!! A líra logika, de nem tudomány, nincs kényszer!Öleléseim Neked

Márta írta...

Itt most Márta meséjének kell következnie! - dehát hiszen nem KELL, semmi nem KELL

Badacsonyi Angéla írta...

Nem kell, persze, tudom én! Belső kényszer ez! :) És háromnegyedéig már meg is van, de - jaj! - egyáltalán nem mese. És egyelőre hiányzik belőle a pedáns bankigazgató (bár banki dolgozó már akadt) - és hát a legfontosabb: a pogácsa! :(

TFanni írta...

SziaParát!
Ezt olvastasd el kérlek Hogyával:
Hé, te Madár!
Mégis hogy képzeled ezt? Nem azért küldtelek Angiparáthoz, hogy szemtelenkedj és nagyképűsködj vele! Most már az ő Múzsája vagy, és ha homlokcsókot kér tőled, akkor tessék neki rendeset adni, a kellős közepére! Viselkedj rendesen, vagy összeráncolom a szemöldökömet!!!!

Ezt pedig Anginak üzenem: Hajrá, Parát, ne hagyd magad!!!