2010. augusztus 14., szombat

A Homlokon-csókoló Gyalogmadár nem tartja tiszteletben a sorrendet, avagy ismerd meg saját múzsádat!

- Egy pillanat! Egy pillanat!!! Itt most Márta meséjének kell következnie! - méltatlankodom, miközben megpróbálom átjavítani a bejegyzés címét.
- Na, és készen van már? - érdeklődik a Fura Alak: a bejegyzés címének begépelője. Teszi mindezt olyan ártatlan képpel, mintha nem tudná, hogy 1./ nincs kész a szóban forgó történet, 2./ ha kész is lenne, két másik még várat magára, és csak azután jöhetne ő, Barátom mesehőse. Akit - mint azt ma megtudtam -, valójában nem is mesehősnek küldött a Barát, hanem múzsának: piciny, erőt, hitet és ihletet adó tudomisénminek - aki, mint ilyen, nem is formálhat jogot arra, hogy...
- Három mesét már nem bírok végigvárni! - közli egyszerűen a Fura Alak - Retttttenetesen lassan írsz. Arról már nem is beszélek, hogy a történeteidnek nincs sok közük a mesékhez... Neeem, nem! Hallgatok! Lakat a számon - és hálát adok az égnek, ha alkalmanként eljutunk addig, hogy pontot tegyünk egy akármilyen történet végére. Éljen és hurrá! Jöhet a következő! Hátha az jobb lesz!
Nemcsak sportszerűtlen, szemtelen is! Itt biztos valami tévedés van: Barátom nem küldhetett nekem ilyen múzsát! Most már alaposabban szemügyre kell vennem. Madárforma, (azon belül is gázlómadár) - szárnyak nélkül. (Hm.) Hosszú csőre vége elformátlanodott, felpuhult: emberi száj - ilyet se láttam még! Színe hangulatától függően - tehát gyakorlatilag folyamatosan - változik, de ha akarja - és rendszerint akarja! -, képes teljesen beleolvadni a környezetébe. Minek következtében a frászt hozza arra, akit váratlanul megszólít. És valakit mindig megszólít. Esetleg (hosszú lábait használva) belepötyög más blogbejegyzésébe.
- Egyébként Hogya vagyok - nyújtja felém a jobb lábát.
- Hogyan?
- Nem Hogyan! Hogya. Homlokon-csókoló Gyalogmadár - rövidítve.
- Tehát múzsa-féle vagy, nem mesehős! - sodrom el a monitor elől. Kis híján eldől, de nem adja fel.
- A múzsának tisztelet jár! - lép megint a klaviatúrára.
- Ha valóban az - és ha ad némi ihletet!
- Igazi írónak adnék.
- Igazi írónak nem kell.
- De igen: annak kell csak igazán!
- Akkor mit lábatlankodsz nálam?
Erre bezzeg nem tud válaszolni. Legalábbis: nem kapásból.
- Ide küldtek - piszkál ki egy morzsát a klaviatúrából - Ez van. A múzsák sem flangálhatnak össze-vissza, amerre épp kedvük tartja...
- Szóval végérvényesen az enyém vagy! - vigyorodom el.
- Fenntartom magamnak a jogot, hogy akkor (és csak akkor!) puszilgassalak, amikor azt jónak látom - ugrik le (végre!) az asztalról - Az így keletkező írásművekért pedig semmiféle garanciát nem vállalhatok!
- Nem hiszek a füleimnek: itt lebzselsz nálam lassan egy hete, még nem csináltál gyakorlatilag semmit - és alkudozol?!
- Nem igaz, hogy nem csináltam! Súgtam. Diktáltam, mintegy. Igen: diktáltam - csak te nem hallottad meg! Mondjuk ilyen alkattal nem is csoda. Teljesen szétszórt vagy!
- És minek nevezzünk téged, aki mindent csinálsz: sugdolódzol, követelőzöl, alkudozol - ahelyett, ami az igazi feladatod lenne? A Barátom nem ezért ajándékozott nekem!
- Nem ajándékozott neked!
- Már hogy a viharba ne? Itt van feketén-fehéren - kutatok vadul a beérkező üzeneteim között - Tessék! "Küldök Neked egy Homlokoncsókoló gyalogmadarat." 
- Van ám ott még egy mondat! "Bár, talán már nincs is rá szükséged." Ez arra utal, hogy nem gondolta komolyan... Azt reméli, hogy visszaküldesz!
- Soha! Munkára!
- Sajnos ez nem így megy!
Nem tudja ezt nálam jobban senki! 
Hallgatunk.
Hogya ide-oda tipeg.
Most mégis, hogy vegyem rá ezt az alakot arra, ami a tényleges feladata?
- Lennél olyan kedves? - próbálkozom. A hangom ingerült.
- Aranyosan mondjad nekem!
- Hogya, légy szíves, segíts!
- Előbb megvacsorázom!
Egyszerre rettenetesen fáradtnak érzem magam.
- Nem tudsz te semmit. Csak jár az izéd... Csőr vagy száj vagy mi ez...!
Felfüggeszti az ide-oda tipegést. Rám néz. Riadtan pislog.
- Száj. Nem látod? Ki is van rúzsozva. 
Nevetnem kéne, mert ezt viccnek szánta. Nem nézek rá, de periférikusan látom, hogy csücsörít.
- Ööö... Nem baj, ne nézd meg.
Váratlanul felvihog:
- Ajándék múzsának ne nézd a rúzsát!
Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy felhívjam a Barátot...
- Na jó! - Hogya, mintha sejtené, hogy mire készülök, villámgyors és cuppanós csókot nyom a bal szemöldökömre. (Még célozni sem tud rendesen!)
Mindenesetre pontot tehetek egy újabb történet végére.
- Kééész! - így Hogya - Mit vacsorázunk?

2010. augusztus 9., hétfő

Jövő tavasz

- Itthon dolgozik ma, Bulcsú úr? 
Bodó B. Bulcsú, nyugalmazott postai alkalmazott csak mordult egyet - és vette a kalapját. Etelka nem is próbálta leplezni a csalódottságát.
- De hát ma kedd van! - hangja kissé megremegett.
- Mentem - mondta a postahivatalnok, és becsukta maga mögött lakásának ajtaját. Egyre halkuló füttyszó jelezte, hogy távolodik otthonától - s hogy ezt jókedvűen teszi.
Etelka tudta, hogy az új postáskisasszony miatt van minden. És a pokolba kívánta a jeles hölgyet. Ezredjére is.
Mi az ördögért kellett idejönnie ennek? - sopánkodott Etelka Bulcsú úr néhány hete vásárolt kaktuszát bámulva. - Amikor olyan remekül megvoltunk! Rendszer volt az életünkben. Állandóság. A menetrendre mérget lehetett volna venni!
Etelka felvillanyozódott:
- Hétfő - postahivatali nap; kedd - az otthon végezhető postai munkák napja; szerda - hivatali kávé - és unokanap; csütörtök - szerelés és barkácsolás; péntek - takarítás és kártyaparti az öregurakkal. A napok pontos órarend, az események percre pontos koreográfia szerint! Mindig ugyanúgy, u-gyan-úgyMert Bulcsú úr olyan! Ezért sem értem, mi történik most vele. Amikor nyugdíjba ment, akkor sem engedett a gyeplőn. Sőt! Fölülmúlta a tulajdon fénykorát - amikor még ő volt a postahivatalban a zsinórmérték! 
A kaktusz hallgatott. 
- Egy hónapja még a legutolsó cérnaszálnak is megvolt a pontos helye itt! Egy asszony mellett sem lehetett volna különb ez a lakás!  A könyvek, akár egy könyvtárban: betűrend, azon belül pedig nagyság és szín szerint. Az unokák fotói: életkor szerint. Kiolvasott újságok: témák és dátum szerint. A fürdőszoba polcán minden a használat sorrendjében. A frigóban az ételek lejárati idő szerint. Hulladék: szelektíve gyűjtve - természetesen! Rend és rendszer! Nehéz elhinni, ha ma körbenézünk itt!


- Először a hétfői napok mentek tönkre. Megjelent ez a bizonyos hölgyike, és Bulcsú úr egyre később jött haza a postáról. Amikor legutóbb fiókzárásig maradt - na, akkor már tudtam, hogy nagy a baj!
A kaktusz elbóbiskolt, de Etelka nem vette észre.
- Aztán tönkrement a kedd - folytatta rendületlenül - Mert Bulcsú úr hétfőn nem hozta haza a pöcsételni-, szortírozni valót, hogy kedden is bemehessen a postahivatalba, és ott csinálhasson meg mindent. Egy darabig - én kis naiv! -  azt hittem, hogy éppen ezért a szerdák megmaradnak nekem, hogy szerdán biztos nem fog bemenni. De bement. Nem volt rá oka, mégis bement. Bemegy minden áldott nap. 
A kaktusz felrezzent.
- Múlt héten még az unokákkal (az unokákkal!!!) való találkozót is lemondta, hogy tovább maradhasson a postahivatalban! Hetek óta nem barkácsol; a kártyát és az öregurakat unja; ha itthon van, mogorvább mint valaha. Rettenetesen megváltozott!


A kaktusz hallgatott. Fölöslegesnek gondolta megjegyezni, hogy az elmúlt hetekben nem csak Bulcsú úr változott sokat: Etelka se volt már azonos pár héttel ezelőtti önmagával. A korábban rendezett, gondosan visszametszegetett Etelka megnyúlt. A kaktusz végigasszisztálta, ahogy pár hét leforgása alatt a kredenc tetejétől eljutott a bejárati ajtó fölötti szellőzőablakig, félkörben, a gázcső mentén futva be Bulcsú úr meglehetősen hosszú konyháját. Szép teljesítmény volt tőle ez a táv, főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy a nyugalmazott postai alkalmazott már Etelkát sem gondozta rendszeresen: az öntözése péntekenként, a kártyaparti előtt lett volna esedékes, az utóbbi időben viszont Bulcsú úr teljesen elfelejtkezett a pletyka locsolásáról. (Etelka egy alkalommal, a szomjhalál szélén direkt nem szólt Bulcsú úrnak, mert kíváncsi volt, mikor jut eszébe, hogy gondoskodnia kéne kedvenc és egyetlen futónövényéről. Nos: Etelka akkor két hétig nem látott vizet!)


A kaktusz azt is észrevette, hogy a körgang élete volt hosszú hetek óta az első dolog, amely valamelyest feldobta a kis pletykát. Mivel Bulcsú úr nyáron éjjel-nappal nyitva hagyta a felső ablakokat, Etelka akadály nélkül tudott kilógni. Innen szinte mindent látott - és hallotta a házban zajló összes beszélgetést.


Radákné aznap az új postáskisasszonyról fecsegett a házmesternek. Etelka majd' tíz centit nőtt kurta negyedóra alatt - annyira nem akart lemaradni egyetlen szóról sem. A javát hallotta is - de nem lelte benne örömét, mert a Radákné áradozott az új postáskisasszonyról. A Radákné! Aki mindig mindenkit lehord mindennek!
- Ennek a fele sem tréfa! - mondta Etelka a kaktusznak.


- Képzelje, Bulcsú úr! Ma az új barátnőjéről beszélgettek a házban! - ütött meg könnyed, társalgó hangot a vacsoránál Etelka. Bulcsú úr szája előtt megállt a kanál. Szemét lehunyta. Így maradt, mozdulatlanul.
- Radáknénak..., megvan a véleménye a kisasszonyról. Én ugyan nem ismerem a szóban forgó hölgyet, de... Kedves Bulcsú úr! Régi barátságunkra való tekintettel feljogosítva érzem magam arra, hogy neheztelésemet és aggodalmamat fejezzem ki az utóbbi hetekben zajló sajnálatos események kapcsán. Mivel azonban emelkedett szellem vagyok, a neheztelést félreteszem. Marad az aggodalom. Mert aggódom önért, Bulcsú úr! Hát mi lesz így magával? Mi lesz így velünk? 
Bodó B. Bulcsú sóhajtott egy rettenetesen mélyet. Aztán leküldte az első kanál levest. 
Hallgattak.
- Igazán ne vegye szemrehányásnak, aranyos Bulcsú úr, de azt is meg kell állapítanom: maga az utóbbi időben egyáltalán nem áll velem szóba.
Egy darabig csönd volt megint.
- Bulcsú úr, akkor csak annyit mondok: vagy ő - vagy én!
Csönd. Az előzőnél is hosszabb. Csak Bulcsú úr kanala koccant rendszeres időközönként a tányér alján.
- Mégis ki a csuda ez a nő? - Etelka rikácsolt. Bulcsú úr letette a kanalat - Honnan a francból került ide? Ki hívta? Mit akar? Hogy jön ahhoz, hogy földúlja mások életét? Egy tisztességes nő az ő korában vagy nagymama - vagy halott. Mit akar tőlünk? Mit?
Bulcsú úr két kezébe fogta a fejét, könyökét megtámasztotta az asztalon, szemét szorosan lehunyva tartotta. 
- Mit akar tőlünk? - kérdezte Etelka néhány perc múlva ismét, halkan, rekedten.
- Meglátjuk - mondta Bulcsú úr nagy sokára. Kinyitotta a szemét, felállt és elment telefonálni.


Másnap reggel Bulcsú úr nem tudott kimenni a lakása ajtaján. A futónövény keresztül-kasul benőtte a bejárati ajtót - alig lehetett kilátni tőle a gangra. Kapaszkodónak az ajtókeretbe vert szögeket, illetve két kovácsoltvas fali virágtartót használt. Az egész ház a csodájára járt. 
Leszedni a sokat emlegetett, de korábban még sosem látott postáskisasszony szedte le, kiszabadítva Bulcsú urat a tulajdon lakásából. És attól a naptól kezdve mindennap feljött - kicsivel mindig hosszabb időre. Etelka, aki a veszekedés után hosszú hetekig nem szólalt meg, mert annyira szégyellte magát, kénytelen volt elismerni, hogy a hölgy nagyon kedves. Ugyanakkor nap nap után végighallgathatta, hogy Radáknénak miért tetszik az új postáskisasszony egyre kevésbé.


Amikor őszre fordult az idő, Bulcsú úr és a kedves hölgy "bevonta" a tébolyultan tekergő Etelkát a gangról, hogy bezárhassák a bejárati ajtó fölött az ablakokat.
- Majd szépen visszametszegetlek! - mosolygott a postáskisasszony a pletykára.
- I-igen. Már én is szerettem volna javasolni, hogy tegeződjünk - mondta Etelka.
- Meglátod: jövő tavaszra olyan frizurád lesz, hogy csuda! 
- Engem már nem érdekel a frizura!
A postáskisasszony eligazgatta a pletyka hajtásait. 
- Neked adom - mondta váratlanul, szenvedéllyel Etelka - Legyetek boldogok! Semmi nem lesz már olyan, mint régen - de, ha ő boldog, az nekem elég!
A kedves hölgynek arcizma sem rezzent. Etelka arra gondolt: milyen elegáns ez így. Elrendezték a dolgot egymás közt, és mehet minden tovább, a maga útján. 
- Akarsz telelni a kaktusz mellett, kicsi növény? - kérdezte a postáskisasszony a pletykát, és már tette is a sarokban álló láda tetejére, a kék rádió mellé.
Etelka felvillanyozódott.
- Persze: miért ne? Nagyon jókat szoktunk beszélgetni.

2010. augusztus 2., hétfő

Krikusz és Petipa

Ez a mese most (jól átírva, átalakítva) pályázatra megy. Pályázat után, megújulva visszatér.
Addig megtekintésre ajánlom a mese két kiinduló karakterét, Vesztl Fanni két madarát.

FELHÍVÁS!

Legújabb heppem a meseírás-tréning. Lényege, hogy hasraütés-szerűen összeírt mesei és nem mesei karakterekkel, emberekkel, állatokkal töltök meg egy borítékot, egy másikat meg ezen szereplők tulajdonságaival - aztán sorsolok, és nekilátok.
Négy mese után kissé megtört a tréningező lendülete, gondolhatjátok! S bár még tele az összes sorsolós boríték, most Tőletek várok ötleteket, remélve, hogy így majd nem fogok nem-írni, megúszni, halogatni... Tudjátok!
Ezért hát, akinek kedve van, kérem írjon ide, a hozzászólásokba nekem:
- két szereplőt;
- szereplőként egy-egy pozitív és egy-egy negatív tulajdonságot!
És nem ígérek semmit. De köszönöm, előre is!