2010. július 22., csütörtök

Évforduló

Szeverina nem volt valami jó bőrben. És a kedve sem volt túl virágos. Főleg, ha arra gondolt, hogy régen mindig ezen a napon indult barátaival az évi rendes Édenkert Emléktúrára.
Egy ideje azonban, ha akart volna sem indulhatott volna: se emléktúrákra, se máshová. Évek óta egy terrárium lakójaként tengette a napjait. Noha öreg kígyóval ennél jobb ritkán történhet, (biztonságos otthon és vadászat nélkül is teljes ellátás), Szeverina mégsem értékelte mindezt. Egész nap ógott-mógott: semmi nem jó, már semmi nem a régi; a körülötte lévő állatok (egy kutya, egy macska, két papagáj és egy ütődött aranyhal) hülyék, az emberek hülyék, MINDENKI HÜLYE.
Aki értette permanens monológját (a macska és a két papagáj), úgy érezte, megbolondul tőle.
Pedig Szeverina máskülönben nagyon bölcs volt, és ha vidáman ébredt, egész álló nap ontotta magából a szép és tanulságos történeteket. Ezeken a ritka napokon a terrárium közelében keresett magának helyet a macska, elhallgattak a papagájok, és - bár Szeverina egyetlen szavát sem értette -, beballagott a szobába a kutya is, az ütődött aranyhal pedig lassított fickándozásán.
Ahogy Szeverina öregedett, úgy fogyott el a mesélő kedve; szemlátomást elhagyták őt a történetek, és már csak rossz napjai váltakoztak még rosszabbakkal - teljesen megkeserítve a papagájok életét, és az őrület legszélső határáig sodorva a túlérzékeny aranyhalat. (A macska és a kutya már régóta nagy ívben elkerülte a terráriumot.)
Az Édenkert Emléktúra évfordulóján Szeverina még a szokásosnál is kiállhatatlanabb volt. Aznap front lehetett, mert a háziak is összevesztek reggel; az asszony a bevásárlás végére sem higgadt le: csapkodta a kajával teli kosarat, szaggatta a papírzacskókat. A kipakolás kellős közepén annyira elborult, hogy tombolni kezdett, minek következtében zöldségek és gyümölcsök röpültek a szobába az amerikai konyhából. A kutya és a macska sosem látott egyetértésben iszkolt a kertbe, a papagájok riadtan pislogtak, és - ez alkalommal -, még Szeverinába is belefagyott a monológ.
Az alma ekkor pottyanhatott a terráriumba. Szeverina nem vette észre azonnal: az asszony percekig, senkit és semmit nem kímélve tört-zúzott, nem lehetett másra figyelni. Később is csak azért nézett az alma irányába, mert úgy érezte, valami mozog a terrárium túloldalán. (Szeverina érzékszervei az itt eltöltött évek során nagyon sokat tompultak.)
A hernyó először azt sem tudta hol van, vaksin pislogott körbe. Aztán, amikor végre rájött - akkor sem jött rá:
- A fraaancbaaa! Végig az ellenkező irányba haladtam! - mondta és fordult volna vissza, az almamag irányába, de Szeverina ekkorra már az alma mellett volt.
- Fiatalember, egy pillanatra, ha kérhetem... - kezdte a házsártos öregasszonyok legarrogánsabb stílusában.
A zöld hernyó meglepetten, de készségesen fordult vissza.
- Csók! ... Hű, mekkora... Bocs! ... Tessék... izé.. Tessék parancsolni!
Az udvarias hang megtörte Szeverina kezdeti lendületét, és egy fokkal halkabban - de még így is kellőképpen éles, karcos és kioktató hangon - folytatta:
- Úgy látom, eltévedt. Nagyon szívesen segítek, ha tudok.
- Nem, kösz... Köszönöm, nagyon kedves tetszik lenni! Már vágom az irányt!
- Parancsol?
- Most lőttem be, merre van az előre.
- Á, úgy! - Szünet. - Ez egy alma, ha nem tévedek...
A zöld hernyó körülnézett.
- Ja, ez? Nem tom, hogy hívják. Ebben élek, mióta az eszemet tudom.
- Egy alma - morfondírozott Szeverina - És épp az Édenkert Emléktúra évfordulóján! Érdekes!
A zöld hernyó értetlenül bámult Szeverinára.
- Látom, fiatalember, nem igazán érti, miről beszélek!
Ami azt illeti: a zöld hernyó már az "alma" szónál elvesztette a fonalat. Mit tudta ő, minek hívják azt, ami számára születési hely, otthon és táplálék. Egy egyszemélyes univerzum. Élt benne, használta - és pont. Nem gyötörték végső kérdések. Abban a pillanatban - az alma magjáig vezető utat nem számítva -, semmire nem tudott gondolni. Általában sem gondolkodott, kérdéseket sose tett föl, se magának, se másnak. Még azt sem firtatta, hogy ki ez a hosszú, öreg hölgy.
- Ha nem siet nagyon, szívesen elmesélek magának egy történetet! - ajánlotta Szeverina, akiben villámgyorsan megfogalmazódott a gondolat: a váratlan alma és a váratlan vendég, túra nélkül is lehetőséget nyithat számára, hogy tisztességes emléknapot tartson. A zöld hernyó szívesen útra kelt volna az almamag irányába - de mert udvarias fiú volt, úgy gondolta, marad, amíg Szeverina szeretné.

Aznap délután Szeverina maga köré mesélte az Édenkertet. A zöld hernyó egy kukkot sem értett az egész sztoriból: emberek voltak benne; s mivel nem tudta, mik azok, Szeverina a háziakra bökött, (azokból is pont kétféle volt, mint Szeverina történetében; furcsa lények, olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a zöld hernyó azt hitte, nem is két alakot lát, hanem csak egyet)... mindegy. A sztoriban szerepelt egy harmadik valaki is, akit Szeverina nem tudott a zöld hernyónak megmutatni, pedig - Szeverina határozottan állította -, ő is jelen volt; aztán az öreg hölgy az almáról mesélt (ezt a zöld hernyó már "vágta" - és történetesen egyet tudott érteni az emberekkel, amiért megkóstolták)... A folytatásba viszont már belealudt.
Rajta kívül azonban mindenki más figyelt Szeverinára. A csatatérré változott lakásban most a terrárium mellett hevert a kutya és a macska. A papagájok úgy helyezkedtek el a kalitkájukban, hogy a lehető legközelebb lehessenek Szeverinához. A bolond hal, akváriumában, gyakorlatilag egy helyben lebegett.
Kint a kertben a háziak üldögéltek. Amikor a zöld hernyó fél óra múlva fölrezzent, első pillantása rájuk esett. Néhány másodpercig azt hitte, hogy az Édenkertet látja, benne az emberpárral. Ha lettek volna fogalmai, azt gondolta volna, hogy amit lát: szép. Fogalmak nélkül csak érezte.

Nincsenek megjegyzések: