2010. július 21., szerda

Boszorkánylepke

Azt mondta, hogy még soha, senkitől nem kért bocsánatot.
Kedves, jó humorú hölgy volt különben, annyira átlagos külsővel, hogy szorosabb ismeretség vagy a vele való rendszeres találkozás nélkül egyszerűen nem is lehetett emlékezni rá. Én magam, - elmondása szerint -, körülbelül fél évvel a beköltözése után konstatáltam, hogy a lépcsőházunkban lakik, addig (állítja ő) minden egyes alkalommal amolyan kit-tetszik-keresni fejjel köszöntem neki, ha találkoztunk. Szó ami szó, pocsék egy arcmemóriám van, neki pedig annyira jellegtelen hetvenes néni külleme, hogy ezt el is tudom képzelni magunkról. Mindenesetre egyetlen vele való találkozásra sem emlékszem a tényleges megismerkedésünket megelőző időkből.
Igaz, a permanens, szürke masszán kívül semmi más sem dereng életemnek abból az időszakából.

Azért csöngettem be hozzá, mert a fürdőszobájától ázott a lakásom. Legalábbis, akkor ezt hittem. Mire kiderült, hogy a mellette lévő lakás vizesblokkja okozta a galibát - mi már, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Ő hogy, hogy nem, mindent tudott rólam, (a vesémbe látott) - amit mégsem, azt én magam meséltem el neki, rövid időn belül, úgy, mintha csak egy korombeli barátnőmnek mesélnék. Akkoriban épp rútul otthagyott engem valaki - akiért pedig rútul otthagytam korábban valaki mást. Örültem tehát, hogy van kinek mesélnem a nyomoromról; a barátaim már betéve tudták az egész sztorit, s ahogy egy ideje én nem tudtam nekik, úgy ők sem tudtak nekem újat mondani boldogtalan históriámmal kapcsolatban. Belefáradtak az életembe.
Új barátnőmnek azonban egyelőre minden új volt. Rengeteget faggatott, belőlem pedig ömlött a szó, annyira nem beszéltem még ki magamból a dolgot. Közben nem tűnt föl, hogy ő sosem mesél magáról. Két találkozásunk között ugyan kavargott bennem néhány kérdés vele kapcsolatban (érdekelt volna például, hogy miért nincsen családja; hogy mivel foglalkozott a nyugdíj előtt; honnan költözött ide, és miért van most teljesen egyedül...), de aztán a legközelebbi alkalommal, megint nem kérdeztem tőle semmit.

Egyedül élt, ám valami megmagyarázhatatlan okból mindig az volt az érzésem, hogy tele van a lakása.
Nem volt az a tipikus nyugdíjas néni. Az ebédjét például vagy a kínaitól, vagy a Pasta d'Italia-ból hozatta. A lakása nénietlen mód poros volt, az ablaküvegeken gyakorlatilag nem lehetett átlátni, annyira mocskosak voltak - ennek ellenére mindig olyan finom, friss szappanszag lengte be a lakást, hogy tisztaságmániámat feledve, gondolkodás nélkül ültem le nála és jólesően kortyolgattam kétes tisztaságú bögréiből az ízesített vizet. Mert ő azt szerette.

Egy alkalommal döbbenten vettem észre, hogy a kék sötétítőfüggönyön lévő, fekete alapon fehér pöttyös szárnyú pillangó nem odacsíptetett dísz, hanem élő állat.
- Boszorkánylepke - közölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: (1) hogy szobadíszeink megelevenednek; (2) hogy nekem háttal állva is tudja, mit bámulok.
- Én azt hittem...
- Nagyjából félszáz éves - folytatta zavartalanul.
- Ilyen sokáig él? - néztem rá döbbenten. Nagyon komolyan nézett vissza rám, de aztán csak kipukkadt belőle a nevetés:
- Nem voltál túl penge biológiából, igaz?
Éreztem, hogy elvörösödöm, mint mindig, ha nyilvánvaló ostobaság, amit kérdezek. (Egyébként valóban nem voltam penge biológiából. Abból sem.) (Közben átvillant az agyamon, hogy miért használ egy hetvenéves nő olyan jelzőket, mint a penge?)
- Nem voltál - nem baj! Hol is tartottunk?
- Tök mindegy - mondtam, és elbőgtem magam. - Meséljen a félszáz éves lepkéjéről! - kértem, miközben taknyom-nyálam egybefolyt.
Picit hallgatott.
Aztán magáról kezdett mesélni.

Aznap álmomban összekeveredtek a történeteink. Egy kicsit mi magunk is: képtelen voltam megállapítani, hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Iszonyatos alhasi görcsökre ébredtem hajnali háromkor - aztán fél liternyi forró teától reméltem a jobbulást. Fél öt körül tényleg jobban is lettem, és újra elaludtam.

Álmomban egy fiatal pár veszekedett. A pasas pillangókat hajtogatott papírból, rengeteget - olyan indulattal, mintha csomagolna. Rá akarta venni a nőt, hogy az kérjen tőle bocsánatot; a nő a férfi nagyravágyásáról beszélt... Emlékszem, még álmomban is elképedtem azon, mennyire semmi közöm az egész sztorihoz, miközben (álmomban is tudván tudtam) ez a két ember az én agyamban gyötri egymást, tehát, - ha valakinek -, nekem értenem kellene a történetüket. A veszekedés vége az lett, hogy a férfi átkozódni kezdett; valami olyasmit mondott, hogy, ha a nő most nem kér tőle bocsánatot, akkor ne tudjon, soha többé, senkitől. A nő erre nagyon halkan annyit felelt, hogy átkozódni ő is tud, és amit most kívánni fog, az csak akkor forduljon visszájára, ha ő egyszer majd bocsánatot tud kérni a férfitől. Emlékszem, lenyűgözött, milyen csavarosan adja a férfi tudtára, hogy most egy végérvényes kívánság következik. Vártam a folytatást, de a nő többé nem szólalt meg, nem derült ki, mi az átok; felállt és elment. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a papír pillangók megelevenedtek,  fölszálltak és belepték a pasast.
Aztán váltott a kép, és én új barátnőm lakásában üldögéltem, egyedül. Valaki sírt, de nem tudtam, honnan jön a hang. Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a kék sötétítőt - közben beleakadt a kezem a pillangóba. Nem igazi pillangó volt, csak egy csipesszel fölerősített dísz. Levettem és megkérdeztem (tiszta agyrém!) a csipesztől, hogy meddig akar még haragudni a barátnőmre? És még  valami olyasmit is mondtam, hogy a barátnőm rajtam keresztül kéri a bocsánatát.

Nincsenek megjegyzések: