2010. július 26., hétfő

Rutinmeló

"A két éves Tistir Ájfi herceg mellé keresünk dadát, méghozzá a LEGJOBBAT! A trónörökös eddig még soha, egyetlen percet sem töltött külön királyi anyjától - szeretnénk, ha ez az első alkalom, ifjú életének meghatározó eseménye, a lehető legzökkenőmentesebb lenne! Várjuk tapasztalattal, jó ajánlólevelekkel rendelkező ifjú dadák jelentkezését! Zeneileg képzettek, báb spec.koll. kreditpontokkal rendelkezők előnyben!"
Vitália belépett a palota kapuján. Gyakorlatilag akadály nélkül jutott el a trónteremig, és - noha legutolsónak regisztrált, minek köszönhetően legalább kétszázan voltak előtte -, elsőként jutott be.

Az eszközeit nemigen nevezhetnénk tisztességeseknek. No de mi mást is várunk egy ördögtől, aki ráadásul nő?
Vitáliának nem volt szakmai tapasztalata a dadaságban, és hangszeren sem játszott, a kottaolvasást mímelte,  (hallás alapján tanult dalokat); a bábról csak annyit tudott, amennyit egy magára valamit is adó ördög a vudu-babáról. Mégis felvették. Így van ez, ha valakinek úgy van ördöge, hogy az épp saját maga! 
A királyi anya nem fogott gyanút. Sőt! A körülményekhez képest a lehető legnyugodtabban lépett a távozás hímes mezejére, abban a biztos tudatban, hogy megtalálta fiacskája számára a tökéletes dadát.
Amint a királyi pár elhagyta a palotát, Ájfi zokogásban tört ki - Vitália pedig munkához látott. Hogy a pici fiú ne legyen az útjában, lenyomta egy rajzfilm elé; annak pedig, hogy a legényke sír, még örült is, mert így legalább hallhatta, ha a herceg elmászkált. Vitália a konyhába szaladt. Az egész művelet nem kívánt tőle nagy erőfeszítést: el kellett készítenie (1) egy különleges főzetet az éjféli vacsorához, (2) egy speciális olajat a vacsorát követő fürdetéshez, (3) egy ingecskét a fürdetést követő altatáshoz. Rutinmunka. De az eredmény! Persze a szertartást követő első héten még nem mutatkoznak a változás jelei. Onnantól kezdve is csak lassan, észrevétlenül. Gondok az altatás körül. Az etetés fokozódó kínkeservei. Egyre több konfliktus a játszótéren. Egyre több konfliktus otthon, a szülőkkel. Egyre több "nem", "akarom", "enyém". Egyre több "hagyjál", "menj innen", "buta vagy".
- Fogd meg a kezem!  
Vitália akkorát ugrott ijedtében, hogy majdnem kilöttyintette a félig kész fürdőolajat. Annyira belemerült a munkába, hogy föl sem tudta idézni, mióta nem hallja Ájfi zokogását. Már több, mint egy órája méricskél és pépesít és keverget...
- Fogd meg a kezem!  
Vitália keze ragadt és bűzlött; gyorsan leöblítette hát a mosogató fölött, a ruhájába törölte, és megragadta a sírástól piros orrú Tistir Ájfi pracliját.
- Már véget ért a mese? Gyere, nézhetsz valami mást! - a DVD-lejátszóhoz indult a kisfiúval, de Ájfi kihúzta kezét a kezéből és erőteljesen megrázta a fejét: csak úgy röpködtek szőke, göndör fürtjei. Arcán két makacs krokodilkönny fénylett, tekintetében elszántság.
- Nézd csak! - próbált Vitália újra kedvet csinálni a rajzfilmekhez - Vau Kutya kalandjai! Vagy inkább a Mókás Minimanókat szeretnéd?
Ájfi csak a fejét rázta. Vitália kezdte elveszíteni a türelmét. (Oké, rutinmunka az egész, nem ügy - de a kotyvalékok elkészítéséhez kell azért némi idő!) Ájfi szája vészesen görbült lefelé.
- Jó, jó, jóóó! Akkor játszunk! Akarod, hogy játsszunk valamit?
A szájacska abbahagyta a görbülést.
- Egél! - adta Vitália kezébe a kék, tátott szájú plüss-csúnyaságot Ájfi. Vitália reflexszerűen hajította a háta mögé a játékot. Ájfi felsírt, Vitália kapcsolt (nem otthon vagy, idióta, hanem az emberek között!), és gyorsan fölvette a földről az egelet. Mire észbe kapott, már egy komplett mesét adott elő a kék csúfsággal. Ájfi kacagva hempergett a földön (krokodilkönnyeknek nyoma se!); bizonyos mondatokat - mint például a "Nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát!", vagy azt, hogy "Mi ez a macskaszag!" -,  az egélnek harmincszor, negyvenszer is el kellett mondania.
Vitália dél körül ocsúdott a játékból, de nem térhetet vissza a főzeteihez: meg kellett etetnie Ájfit. A kisfiú ebéd alatt nagyon készséges volt - és az ebéd végére nagyon maszatos lett. Vitália megmosdatta, bepelenkázta a délutáni alváshoz, olvasott neki egy mesét, és vele együtt bóbiskolt el. 
Fél kettőkor riadt fel a gondolatra, hogy, ha most nem készíti el a fürdőolajat, meg a kajába keverendő főzetet, ha most nem szegi be Ájfi ingecskéjét a hajszálaival - akkor végérvényesen el fog csúszni az előkészületekkel. 
Nekilátott hát; jól is haladt - az ingecskéhez mégsem tudott hozzáfogni, mert Ájfi korán felébredt. Vitália az uzsonna után újabb gyámoltalan kísérletet tett, hogy megint rávegye a fiúcskát a rajzfilmnézésre, de Ájfi játszótérre szeretett volna menni, tehát húsz perc múlva már a palota kertjében baktattak: "Sétálunk, sétálunk, egy kis dombra lecsücsülünk, csüccs!". A "csüccs"-re mindannyiszor leguggoltak, a kis herceg nagy örömére, Vitália térdízületeinek nagy bánatára. Aztán Ájfi csúszdázott, majdnem háromnegyed órán keresztül hintázott, és több ízben löpült (mert Vitália röptette őt, oly módon, hogy megfogta mindkét kezét, és jó alaposan megpörgette). A kisfiú boldogan sikítozott - földet érés után pedig úgy tántorgott, mint egy részeg kacsa. Vitália az oldalát fogta nevettében.
Vacsora után ugrott össze újra a gyomra: gyorsan kell végeznie a biliztetéssel, fogmosással, fürdetéssel, az elalvás előtti mesével, ha el akar készülni a kis inggel...  De aztán elég hamar rájött, hogy az ördögökre épp úgy érvényes Murphy törvénykönyve, mint az emberekre: minél inkább szorít az idő, annál lassabb és körülményesebb a gyerek - akár ördögé, akár emberé! Mindenfajta noszogatás lassít a kölykön, mindenféle ingerültség csak újabb konfliktusokat szül, melyek tovább rontanak az amúgy is gyatra részidőn. Tistir Ájfi tíz órakor ágyban volt ugyan, de még mindig ébren: illatosan, pizsamában, tele hassal, bőgve-hüppögve követelte az anyukáját.
"Ha most abbahagyná, tizenegyig befejezném az inget, negyed tizenkettőig megterítenék, fél tizenkettőkor beraknám három percre mikróba a kaját, az háromnegyedre pont a kívánt hőmérsékletűre hűl majd. Közben megengedném a fürdővizet, bele az olajat. Ha minden klappol, tizenegy ötvenötkor a gyerek már papizhat is, méghozzá kint, a langymeleg erkélyen: pont rásüt majd a telihold! A kis kádat is az erkélyre fogom tenni. Teliholdban eszi a főztöm, teliholdban fürdik a fürdővizemben - teliholdban adom majd rá  beszegett kis inget is...Rutinmeló..."

Kakaskukorékolásra ébredt, riadtan: szíve a gyomrába ugrott, ő maga talpra. A lábai remegtek. Elszúrta. Elszúrta, a rohadt életbe!
Volt egy pont, amikor Ájfi ordítása ködbe veszett. De mikor? Pedig Vitália még emlékezett elalvás előtti legutolsó gondolatára is - hogy ilyen őrült bömbölésben biztos nem fog elaludni!
- Gyele Egélke! - érkezett egy hang a háta mögül. Vitália megfordult. Ájfi a csúf jószágot billegtette jobbra-balra. Az Egél Vitáliáig tipegett, és riadtan azt kérdezte tőle:
- Mi ez a macskaszag?

Tistil Ájfi életéből kimaradt a dackorszak. Ki a viharos kamaszkor. Az élet-közepi válság. Az öregkor tébolya. Kiegyensúlyozott, nyugodt lénye sok-sok embert bűvölt el - és még annál is többet hozott ki a sodrából. Szelíd és bölcs uralkodó lett belőle. Vitália, élete jelentősebb állomásai előtt, mindig meglátogatta Ájfit - vagy, ahogy felnőttkorában hívták: Ájt. (Szerencsés egybeesés, hogy a Purgatórium takarítói hétévente kapnak kimenőt!)
Kedvelte Ájt, felnőttként is - ha viszont Ájfira, a valaha volt pici fiúra gondolt... Ördöghöz méltatlan módon sajdult meg a szíve. Hogy mégse kezdjen könnyezni, cinikus gondolatokkal próbálta visszapofozni magát elfuserált hétköznapjaiba; elszívott egy cigit és ment vissza takarítani. Ami pedig félresiklott életét illette:
- Ez van, nem nagy ügy! Innen legalább nincs lejjebb! 
De azért időről-időre fölmerült benne a gondolat: most, hogy több évszázadra lőttek az előmenetelnek... Miért ne? Miért is ne szülhetne? Ideje, végül is, van... És hátha olyan lesz, mint... Hátha!

2010. július 22., csütörtök

Évforduló

Szeverina nem volt valami jó bőrben. És a kedve sem volt túl virágos. Főleg, ha arra gondolt, hogy régen mindig ezen a napon indult barátaival az évi rendes Édenkert Emléktúrára.
Egy ideje azonban, ha akart volna sem indulhatott volna: se emléktúrákra, se máshová. Évek óta egy terrárium lakójaként tengette a napjait. Noha öreg kígyóval ennél jobb ritkán történhet, (biztonságos otthon és vadászat nélkül is teljes ellátás), Szeverina mégsem értékelte mindezt. Egész nap ógott-mógott: semmi nem jó, már semmi nem a régi; a körülötte lévő állatok (egy kutya, egy macska, két papagáj és egy ütődött aranyhal) hülyék, az emberek hülyék, MINDENKI HÜLYE.
Aki értette permanens monológját (a macska és a két papagáj), úgy érezte, megbolondul tőle.
Pedig Szeverina máskülönben nagyon bölcs volt, és ha vidáman ébredt, egész álló nap ontotta magából a szép és tanulságos történeteket. Ezeken a ritka napokon a terrárium közelében keresett magának helyet a macska, elhallgattak a papagájok, és - bár Szeverina egyetlen szavát sem értette -, beballagott a szobába a kutya is, az ütődött aranyhal pedig lassított fickándozásán.
Ahogy Szeverina öregedett, úgy fogyott el a mesélő kedve; szemlátomást elhagyták őt a történetek, és már csak rossz napjai váltakoztak még rosszabbakkal - teljesen megkeserítve a papagájok életét, és az őrület legszélső határáig sodorva a túlérzékeny aranyhalat. (A macska és a kutya már régóta nagy ívben elkerülte a terráriumot.)
Az Édenkert Emléktúra évfordulóján Szeverina még a szokásosnál is kiállhatatlanabb volt. Aznap front lehetett, mert a háziak is összevesztek reggel; az asszony a bevásárlás végére sem higgadt le: csapkodta a kajával teli kosarat, szaggatta a papírzacskókat. A kipakolás kellős közepén annyira elborult, hogy tombolni kezdett, minek következtében zöldségek és gyümölcsök röpültek a szobába az amerikai konyhából. A kutya és a macska sosem látott egyetértésben iszkolt a kertbe, a papagájok riadtan pislogtak, és - ez alkalommal -, még Szeverinába is belefagyott a monológ.
Az alma ekkor pottyanhatott a terráriumba. Szeverina nem vette észre azonnal: az asszony percekig, senkit és semmit nem kímélve tört-zúzott, nem lehetett másra figyelni. Később is csak azért nézett az alma irányába, mert úgy érezte, valami mozog a terrárium túloldalán. (Szeverina érzékszervei az itt eltöltött évek során nagyon sokat tompultak.)
A hernyó először azt sem tudta hol van, vaksin pislogott körbe. Aztán, amikor végre rájött - akkor sem jött rá:
- A fraaancbaaa! Végig az ellenkező irányba haladtam! - mondta és fordult volna vissza, az almamag irányába, de Szeverina ekkorra már az alma mellett volt.
- Fiatalember, egy pillanatra, ha kérhetem... - kezdte a házsártos öregasszonyok legarrogánsabb stílusában.
A zöld hernyó meglepetten, de készségesen fordult vissza.
- Csók! ... Hű, mekkora... Bocs! ... Tessék... izé.. Tessék parancsolni!
Az udvarias hang megtörte Szeverina kezdeti lendületét, és egy fokkal halkabban - de még így is kellőképpen éles, karcos és kioktató hangon - folytatta:
- Úgy látom, eltévedt. Nagyon szívesen segítek, ha tudok.
- Nem, kösz... Köszönöm, nagyon kedves tetszik lenni! Már vágom az irányt!
- Parancsol?
- Most lőttem be, merre van az előre.
- Á, úgy! - Szünet. - Ez egy alma, ha nem tévedek...
A zöld hernyó körülnézett.
- Ja, ez? Nem tom, hogy hívják. Ebben élek, mióta az eszemet tudom.
- Egy alma - morfondírozott Szeverina - És épp az Édenkert Emléktúra évfordulóján! Érdekes!
A zöld hernyó értetlenül bámult Szeverinára.
- Látom, fiatalember, nem igazán érti, miről beszélek!
Ami azt illeti: a zöld hernyó már az "alma" szónál elvesztette a fonalat. Mit tudta ő, minek hívják azt, ami számára születési hely, otthon és táplálék. Egy egyszemélyes univerzum. Élt benne, használta - és pont. Nem gyötörték végső kérdések. Abban a pillanatban - az alma magjáig vezető utat nem számítva -, semmire nem tudott gondolni. Általában sem gondolkodott, kérdéseket sose tett föl, se magának, se másnak. Még azt sem firtatta, hogy ki ez a hosszú, öreg hölgy.
- Ha nem siet nagyon, szívesen elmesélek magának egy történetet! - ajánlotta Szeverina, akiben villámgyorsan megfogalmazódott a gondolat: a váratlan alma és a váratlan vendég, túra nélkül is lehetőséget nyithat számára, hogy tisztességes emléknapot tartson. A zöld hernyó szívesen útra kelt volna az almamag irányába - de mert udvarias fiú volt, úgy gondolta, marad, amíg Szeverina szeretné.

Aznap délután Szeverina maga köré mesélte az Édenkertet. A zöld hernyó egy kukkot sem értett az egész sztoriból: emberek voltak benne; s mivel nem tudta, mik azok, Szeverina a háziakra bökött, (azokból is pont kétféle volt, mint Szeverina történetében; furcsa lények, olyan szorosan álltak egymás mellett, hogy a zöld hernyó azt hitte, nem is két alakot lát, hanem csak egyet)... mindegy. A sztoriban szerepelt egy harmadik valaki is, akit Szeverina nem tudott a zöld hernyónak megmutatni, pedig - Szeverina határozottan állította -, ő is jelen volt; aztán az öreg hölgy az almáról mesélt (ezt a zöld hernyó már "vágta" - és történetesen egyet tudott érteni az emberekkel, amiért megkóstolták)... A folytatásba viszont már belealudt.
Rajta kívül azonban mindenki más figyelt Szeverinára. A csatatérré változott lakásban most a terrárium mellett hevert a kutya és a macska. A papagájok úgy helyezkedtek el a kalitkájukban, hogy a lehető legközelebb lehessenek Szeverinához. A bolond hal, akváriumában, gyakorlatilag egy helyben lebegett.
Kint a kertben a háziak üldögéltek. Amikor a zöld hernyó fél óra múlva fölrezzent, első pillantása rájuk esett. Néhány másodpercig azt hitte, hogy az Édenkertet látja, benne az emberpárral. Ha lettek volna fogalmai, azt gondolta volna, hogy amit lát: szép. Fogalmak nélkül csak érezte.

2010. július 21., szerda

Boszorkánylepke

Azt mondta, hogy még soha, senkitől nem kért bocsánatot.
Kedves, jó humorú hölgy volt különben, annyira átlagos külsővel, hogy szorosabb ismeretség vagy a vele való rendszeres találkozás nélkül egyszerűen nem is lehetett emlékezni rá. Én magam, - elmondása szerint -, körülbelül fél évvel a beköltözése után konstatáltam, hogy a lépcsőházunkban lakik, addig (állítja ő) minden egyes alkalommal amolyan kit-tetszik-keresni fejjel köszöntem neki, ha találkoztunk. Szó ami szó, pocsék egy arcmemóriám van, neki pedig annyira jellegtelen hetvenes néni külleme, hogy ezt el is tudom képzelni magunkról. Mindenesetre egyetlen vele való találkozásra sem emlékszem a tényleges megismerkedésünket megelőző időkből.
Igaz, a permanens, szürke masszán kívül semmi más sem dereng életemnek abból az időszakából.

Azért csöngettem be hozzá, mert a fürdőszobájától ázott a lakásom. Legalábbis, akkor ezt hittem. Mire kiderült, hogy a mellette lévő lakás vizesblokkja okozta a galibát - mi már, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Ő hogy, hogy nem, mindent tudott rólam, (a vesémbe látott) - amit mégsem, azt én magam meséltem el neki, rövid időn belül, úgy, mintha csak egy korombeli barátnőmnek mesélnék. Akkoriban épp rútul otthagyott engem valaki - akiért pedig rútul otthagytam korábban valaki mást. Örültem tehát, hogy van kinek mesélnem a nyomoromról; a barátaim már betéve tudták az egész sztorit, s ahogy egy ideje én nem tudtam nekik, úgy ők sem tudtak nekem újat mondani boldogtalan históriámmal kapcsolatban. Belefáradtak az életembe.
Új barátnőmnek azonban egyelőre minden új volt. Rengeteget faggatott, belőlem pedig ömlött a szó, annyira nem beszéltem még ki magamból a dolgot. Közben nem tűnt föl, hogy ő sosem mesél magáról. Két találkozásunk között ugyan kavargott bennem néhány kérdés vele kapcsolatban (érdekelt volna például, hogy miért nincsen családja; hogy mivel foglalkozott a nyugdíj előtt; honnan költözött ide, és miért van most teljesen egyedül...), de aztán a legközelebbi alkalommal, megint nem kérdeztem tőle semmit.

Egyedül élt, ám valami megmagyarázhatatlan okból mindig az volt az érzésem, hogy tele van a lakása.
Nem volt az a tipikus nyugdíjas néni. Az ebédjét például vagy a kínaitól, vagy a Pasta d'Italia-ból hozatta. A lakása nénietlen mód poros volt, az ablaküvegeken gyakorlatilag nem lehetett átlátni, annyira mocskosak voltak - ennek ellenére mindig olyan finom, friss szappanszag lengte be a lakást, hogy tisztaságmániámat feledve, gondolkodás nélkül ültem le nála és jólesően kortyolgattam kétes tisztaságú bögréiből az ízesített vizet. Mert ő azt szerette.

Egy alkalommal döbbenten vettem észre, hogy a kék sötétítőfüggönyön lévő, fekete alapon fehér pöttyös szárnyú pillangó nem odacsíptetett dísz, hanem élő állat.
- Boszorkánylepke - közölte, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne: (1) hogy szobadíszeink megelevenednek; (2) hogy nekem háttal állva is tudja, mit bámulok.
- Én azt hittem...
- Nagyjából félszáz éves - folytatta zavartalanul.
- Ilyen sokáig él? - néztem rá döbbenten. Nagyon komolyan nézett vissza rám, de aztán csak kipukkadt belőle a nevetés:
- Nem voltál túl penge biológiából, igaz?
Éreztem, hogy elvörösödöm, mint mindig, ha nyilvánvaló ostobaság, amit kérdezek. (Egyébként valóban nem voltam penge biológiából. Abból sem.) (Közben átvillant az agyamon, hogy miért használ egy hetvenéves nő olyan jelzőket, mint a penge?)
- Nem voltál - nem baj! Hol is tartottunk?
- Tök mindegy - mondtam, és elbőgtem magam. - Meséljen a félszáz éves lepkéjéről! - kértem, miközben taknyom-nyálam egybefolyt.
Picit hallgatott.
Aztán magáról kezdett mesélni.

Aznap álmomban összekeveredtek a történeteink. Egy kicsit mi magunk is: képtelen voltam megállapítani, hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Iszonyatos alhasi görcsökre ébredtem hajnali háromkor - aztán fél liternyi forró teától reméltem a jobbulást. Fél öt körül tényleg jobban is lettem, és újra elaludtam.

Álmomban egy fiatal pár veszekedett. A pasas pillangókat hajtogatott papírból, rengeteget - olyan indulattal, mintha csomagolna. Rá akarta venni a nőt, hogy az kérjen tőle bocsánatot; a nő a férfi nagyravágyásáról beszélt... Emlékszem, még álmomban is elképedtem azon, mennyire semmi közöm az egész sztorihoz, miközben (álmomban is tudván tudtam) ez a két ember az én agyamban gyötri egymást, tehát, - ha valakinek -, nekem értenem kellene a történetüket. A veszekedés vége az lett, hogy a férfi átkozódni kezdett; valami olyasmit mondott, hogy, ha a nő most nem kér tőle bocsánatot, akkor ne tudjon, soha többé, senkitől. A nő erre nagyon halkan annyit felelt, hogy átkozódni ő is tud, és amit most kívánni fog, az csak akkor forduljon visszájára, ha ő egyszer majd bocsánatot tud kérni a férfitől. Emlékszem, lenyűgözött, milyen csavarosan adja a férfi tudtára, hogy most egy végérvényes kívánság következik. Vártam a folytatást, de a nő többé nem szólalt meg, nem derült ki, mi az átok; felállt és elment. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, a papír pillangók megelevenedtek,  fölszálltak és belepték a pasast.
Aztán váltott a kép, és én új barátnőm lakásában üldögéltem, egyedül. Valaki sírt, de nem tudtam, honnan jön a hang. Az ablakhoz léptem, hogy elhúzzam a kék sötétítőt - közben beleakadt a kezem a pillangóba. Nem igazi pillangó volt, csak egy csipesszel fölerősített dísz. Levettem és megkérdeztem (tiszta agyrém!) a csipesztől, hogy meddig akar még haragudni a barátnőmre? És még  valami olyasmit is mondtam, hogy a barátnőm rajtam keresztül kéri a bocsánatát.

2010. július 20., kedd

Emánuel és Fülöp

A kerti törpét Emánuelnek hívták - a Manó becenevet a leghatározottabban kikérte magának. A  Lappantyú utcai kertben évente megrendezésre kerülő önfegyelmi versenyt két évtizede mindig ő nyerte. (Kerti törpe ugyanis csak olyan törpéből lehet, akinek átlagon felüli az önfegyelme: tilos mozdulni esőben, hóban, tikkasztó hőségben; a kerti törpe nem tüsszenthet, ha az orrára száll egy légy; nem kuncoghat, akkor sem, ha rosszindulatú vakondokok csiklandozzák a talpát, és nem bámulhat pillangók után!) Emánuelt a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező kerti törpék között tartották számon a Lappantyú utcában (pontosabban: a Lappantyú utca nyolcadik házának kertjében, mindjárt az erdő mellett), amire rettenetesen büszke is volt - bár ez sem látszott rajta. Egyáltalán:
húsz éve
soha
senki
nem látta
mozdulni,
lélegezni,
pislogni
egy icipicit sem!
Még az önfegyelmi verseny díjátadóinak idejére sem volt hajlandó kilépni szoborszerű állapotából!
A Lappantyú utcai kert törpéi őszintén csodálták Emánuelt - de csöppet sem szerették, mert az abszolút bajnok annyira az önfegyelmi versenynek szentelte életét, hogy már olyankor sem mozdult meg, amikor egy átlagos kerti törpe azonnal és gondolkodás nélkül rohant volna. Vészhelyzet esetén, tudniillik, egy kerti törpének kutya kötelessége segíteni. És vészhelyzet gyakran adódik egy kertben. Mikor pocsolyába pottyannak az elővigyázatlan katicák, például. Ilyenkor egy magára valamit is adó kerti törpe azonnal akcióba lendül. Amikor senki nem néz oda, sitty-sutty, kimenti a pocsolyából a pórul járt katicát, aztán gyorsan visszaáll a helyére.
Nem így Emánuel! A környékén balesetet szenvedett katicákat húsz éve mindig más menti meg helyette.
- Önző vagy, Emánuel, nagyon önző! - sóhajt ilyenkor a kert legöregebb törpéje, de Emánuel ekkor sem válaszol, és a bűntudat legkisebb jelét sem mutatja. Csak áll, rendületlenül.

Fülöp, a bagolyfióka, a Lappantyú utca melletti erdőben látta meg a holdvilágot; itt élt, amióta az eszét tudta; történetünk kezdetén már kisuhudás volt - azaz: uhu óvodás. Ahogy a legtöbb gyerek általában, ő is nagyon utált aludni. S mert az uhuk nappal alszanak, Fülöp a nappalt utálta úgy, ahogy sok embergyerek az éjszakát. Egyébként a nappali fény annyira bántotta a szemét a legszürkébb, legborúsabb időben is, hogy semmihez se tudott fogni az álmatlanság hosszú órái alatt - csak kuporgott vaksin az anyja mellett, és türelmetlenül várta az alkonyt.
Aztán anyukája, egy éjszakai élelemszerző körútja során, talált az erdőben egy napszemüveget. Fülöp elkérte tőle, a csőrére illesztette, és meglepődve tapasztalta, hogy a sötét még sötétebbnek látszik a lencséken keresztül.
A következő álmatlan nappal újabb felfedezést hozott: Fülöp rájött, hogy a napszemüveg lehetővé teszi számára a nyitott szemmel történő közlekedést, a legverőfényesebb időben is. Rendkívül boldog lett, mert ez azt jelentette, hogy többé nem kell végigszenvednie az álmatlanság hosszú óráit: a napszemüvegnek hála,  fölfedezhet egy, az uhuk számára eleddig ismeretlen világot! Ettől kezdve, amíg anyukája aludt, ő nagy (és egyre nagyobb) sétákat tett, napszemüveggel a csőrén. Kezdetben csak az erdőben, a családi odú közelében csatangolt, néhány hét elteltével azonban már a Lappantyú utcába is kimerészkedett.

Így esett, hogy egy reggel betévedt az utca nyolcadik házának tágas, törpékkel teli kertjébe. A kerítéshez legközelebb épp Emánuel állt. Fülöp közvetlenül előtte landolt, és először nagyon megijedt, mert még nem találkozott kerti törpével. (Emánuel, egyébként, nagyjából akkora lehetett, mint ő.)
- Szia! - lehelte Fülöp bizonytalanul. A törpe fizimiskája azt súgta, hogy "csókolom"-mal kellett volna köszönnie - ám a törpe magassága teljesen összezavarta.
Minthogy Emánuel nem felelt és nem mozdult, Fülöp, úgy fél perc elteltével, vette magának a bátorságot, és óvatosan körbejárta a törpét. Emánuelnek szeme sem rebbent.
- Fülöp vagyok! - próbálkozott a kis bagoly, most már sokkal hangosabban. - Itt lakom az erdőben.
Emánuel nem mozdult.
- Nem szeretek aludni - folytatta zavartalanul Fülöp - De anyukámtól kaptam ezt a jó kis napszemüveget, amivel nappal is tudok nézni... Akarod, hogy megmutassam, hogy ugye milyen gyönyörű? - azzal egy pillanatra levette csőréről.
Emánuel rá se hederített a madárkára, aki vaksin és csupa jószándékkal addig nyújtogatta felé a napszemüveget, míg végül az lepottyant, és egy buckán megpattanva landolt a földön - pár méterre Fülöptől.
- Ó, jaj! - mondta Fülöp, bal szárnyát a szeme elé kapva - Segítenél egy kicsit? Napszemüveg nélkül egyáltalán nem látok! Összeszorítja a szememet a fény!
Emánuel meg se rezdült. Fülöp picit előrehajolt, jobb szárnyával a talajt sepregette, de persze nem akadt kezébe a napszemüveg. Egyre türelmetlenebb és kétségbeesettebb lett.
- Szemüveg nélkül nem fogok hazatalálni! - Már majdnem sírt. - Bocsánat! Légy szíves! Egy picikét fogd meg a kezem! - nyújtogatta jobb szárnyát Emánuel felé, aztán, minthogy válasz továbbra sem érkezett, egyre riadtabb és céltalanabb forgolódásba kezdett, össze-vissza kaszálva a jobb szárnyával.
Végül elkaszálta az önfegyelmi verseny húsz éve mozdulatlan bajnokát is.
Emánuel földre zuhant, pocákosságában is szálfa egyenesen.
A Lappantyú utcai kert törpéi, - akik eddig élénk szemmozgásokkal követték az eseményeket, de (mivel közvetlen életveszély esete nem forgott fenn) nem avatkoztak közbe -, most kerti törpei minőségüket semmibe véve kezdtek egyszerre ugrálni, hadonászni és kiabálni, olyasmiket, hogy:
- Láttátok! Megmozdult! MEGMOZDULT!!!
Emánuel ezt hallva gondolkodás nélkül pattant fel, és kezdett magából kikelve ordítani és toporzékolni.
- Én nem mozdultam meg, nem mozdultam meg, nem mozdultam meg! - üvöltötte ellilult fejjel, torkaszakadtából... Aztán elhallgatott, mert rádöbbent, hogy, ha az előbb nem is, most már valóban mozog - és, sajnos, teljesen önállóan.
Tehetetlen mérgében rátaposott a napszemüvegre, aztán elkapta a Fülöp korábban hasztalanul kínálgatott jobb szárnyát, és nagy dérrel-dúrral visszarángatta a Lappantyú utca melletti erdőbe, egészen a családi odúig.

Mit mondhatnék? Jó barátok lettek. Persze nem azonnal! Időbe telt, amíg meg tudtak bocsátani egymásnak: Emánuel Fülöpnek, amiért végérvényesen búcsút kellett vennie az önfegyelmi verseny elveszíthetetlennek hitt bajnoki címétől - Fülöp pedig Emánuelnek, amiért összetaposta a napszemüvegét.
Emánuel rövid időn belül a legfegyelmezetlenebb törpe lett a Lappantyú utcai kertben. A Kerti Törpe Bizottság (KTB) több alkalommal tárgyalta visszafokozását egyszerű törpévé, ám a dologból soha nem lett semmi - mert Emánuel, mióta nem volt bajnok, nagy népszerűségre tett szert. Nem csupán azért, mert egy átlagos kerti törpét könnyebb szeretni, mint egy bajnoki címétől megfoszthatatlan idolt... Hogy mást ne említsek: elsőként ugrott, ha pocsolyába esett egy katicabogár.
Nyári éjjeleken, amikor a Lappantyú utca 8-ban nyugovóra tértek a háziak, Emánuel hanyatt feküdt a fűben, és a csillagokat bámulta. Ilyenkor rendszerint társasága is akadt Fülöp személyében, aki két vadászgyakorlat között látogatta meg a kerti törpét. Fülöp egyébként rendszeres éjszakai vadászatainak köszönhetően, egy ideje nem szenvedett álmatlanságban, így nem szorult többé napszemüvegre sem. Rebesgetik, hogy rövidesen kitűnő vadász lesz belőle.
A nagy uhudai bajnokságot mindenesetre már megnyerte.

2010. július 19., hétfő

2010. július 10., szombat

2010. július 8., csütörtök

Volt egy nő. Kivasalt két inget.
Repülni tanított négy pintyet.
Azt mondta: - Na, nyomás,
sok lusta nyavalyás!
- s hessentett. Persze ez tök mindegy.
Élt egy poéta, a Kis Erik.
Kedvence mi volt? A limerik.
- Ez a rím nagyon gáz!
- szólt. - Sajnos, nem jön más!
- feleltem - És ez is kimerít.

Jövő

Lesz egy nő, nem tudni, hogy ki lesz.
Sokat ad, és majd sokat kivesz
anyjából, apjából.
(Így megy ez, nagyjából.)
Lesz egy nő. Nem tudni, hogy ki lesz..

Jelen

Van egy nő, nem tudni, ki lehet.
Megcsinál mindent, mindenkinek.
Készít ő taligát,
fából vaskarikát,
ha kéred - de közben kinevet.

Múlt

Volt egy nő, nem tudni, hogy ki volt.
Megcsinált akármit, bárki szólt.
Ha mást vágyott tenni,
de rászóltak: - Enni! -
evett míg a fülein kifolyt.
Volt egy nő, egyre csak rettegett,
félt metrón, repülőn, lehetett
minden ártalmatlan.
- Most jön a Váratlan! -
mondta - A Szörnyű! A Rettenet!

2010. július 7., szerda

Esti skype

- Csabiangi, csöndesen, mert alszanak a babák! - üvölti.

2010. július 5., hétfő

Volt egy nő, fütyült az Egészre.
Nem nézett híreket - tévét se.
- Oldják meg nélkülem,
kapják be a fülem!
- mondta. És még ő volt megsértve.

Asszocicák - kutyamelegben

1. Érkörtvélyes
- Szép név. ... Kérsz egy almát?

2.
Konyhakert
- Nézd! Kapor!
- Tök jó!

2010. július 1., csütörtök

Circus Mechanicus

Egy direktor ritkán pihen:
titokban, s gyorsan - hát hiszen
a Cirkuszért van ő!

- Cirkuszol itt, ha kell, ha nem
egész nap minden emberem!
Olyankor jön Jenő!

Most direkt jó, hogy nincs dolog!
A régi gramofon forog,
a víz elandalít.

A szaklap friss, a koktél hűs,
a keresztrejtvény hét betűs,
vízsszintes szava hogy:

Nem nélkülözi senki ezt,
mert nem lehet dolgozni feszt!
Kijött! A PIHENÉS!