2010. június 14., hétfő

Köszönni

Hogy számot vessen megannyi idegesítő, antiszociális szokásával, hősöm régi terve írni valamennyiről, mégpedig olyanformán, hogy az írás aktusával leleplezhesse, megérthesse és felszámolhassa őket.
 - Milyen gyönyörűen írsz! - élcelődik a hátam mögött Inga, megint beleolvasott a jegyzetekbe, és most távozik, van esze: nem gubbaszt a sötét lakásban, nem él úgy, mint egy vakond. ... A fenébe is: azért kuksolok itt, hogy róla írjak, erre ő élcelődik és távozik. 
Többek között azt is utálom ebben a papír- és írószer nélküli létben, hogy az ember nem tudja látványosan összegyűrni az elhibázott sorokat. Én gondolatban most ezt teszem - nagyon látványosan, noha hősöm már árkon-bokron túl van-, aztán újra nekiugrom a címben jelzett témának. 
Tehát.
Hogy leleplezhessem,  megérthessem, és - legalább részben- megváltoztathassam hősöm számtalan idegesítő, antiszociális szokását, elhatároztam, hogy lajstromot készítek K. Inga mizantróp-cselekedeteiről. Művem olyan akciók gyűjteményes leírása lenne, melyektől hősöm szenved, mégis újra és újra megcselekszi valamennyit.
Vagy pont nem.
K. Inga tudniillik, - és ezzel máris a gyűjtemény első darabjának írásába fogtam -, ha régi ismerőssel akad össze valahol, nos, igen gyakran... nem köszön. Modortalanságát azzal tompítja, hogy úgy tesz, mintha nem venne észre, vagy mintha nem ismerné föl az illetőt - ez utóbbi egyébként igen gyakran megesik vele, hősöm memóriájáról azonban majd egy másik alkalommal szeretnék hosszan értekezni. Érdemes.
A fenti, cseppet sem szívélyes, és hősöm népszerűségét - fejem rá!- igen nagy százalékban csökkentő szokásnak mindjárt két oka is van. Az első, hogy K. Ingának meggyőződése: rá úgysem emlékszik senki. Ő színtelen, szagtalan, láthatatlan volt az összes iskolában, intézményben, ahol valaha megfordult - és bár hősöm nem éppen magasan kvalifikált nő, az állandó költözködései miatt eddigi életének volt legalább tizenkét ilyenje. Mármint: intézménye.
Életünk során persze gyakran találkozunk olyanokkal is, akikről tudván tudjuk, hogy még ismernek minket, emlékeznek ránk, de K. Inga az ilyen ismerőseinek sem mindig köszön, mert - és ez lenne az ő második oka a nem-köszönésre - hősöm biztos benne, hogy bizonyos illetők őt már akkor sem szerették, minek hát most "amüzálni"?
Inga gyakran nem köszön. A vicc az egészben az, hogy a nem-köszönés után rettenetesen szenved. A belső koreográfia majdnem mindig ugyanaz: a tekintetek összeakadnak, na tessék, gondolja Inga, már megint nem köszöntem, no de - gondolja rögtön ezután- az a másik sem nyitotta ki a száját, naná,  mert meg sem ismer, vagy megismer, de (ugye, ugye?) ki nem álhatott, a  francba is... Ezek után hősöm lehordja magát mindenféle antiszociális szörnyetegnek, mert a lelke mélyén tudja, hogy nincs igaza: miért ne emlékezne rá, miért ne kedvelte volna őt az illető, és - ha történetesen mégsem emlékszik, mégsem kedvelte - azért az sem bűn, köszönni attól még lehet...
Inga érzi ilyenkor, hogy megint csatát vesztett, rögtön ezután pedig erősen megfogadja, hogy legközelebb másképp lesz, legközelebb majd átlépi önmagát, és nem lesz - mert halványan sejti, hogy erről is szó van itten - lusta, igen!, nem lesz lusta, ha csak néhány perc erejéig is, kapcsolatot teremteni, kivenni nyamvadt füleiből az enpluszegyedszerre is végighallgatott muzsikát, fütyülni a megtört lendületre, a gyomorszájon vágott vektorra, a letört fülű dinamikára, és elviselni, hogy ismét, újra és megint csak le kell szállni, meg kell próbálni mosolyogni, akkor is, ha nem emlékeznek rá, akkor is, ha nem szerették, akkor is, ha nem szeretett, vagy csak most, ebben a rohadt pillanatban képtelen szeretni. Meg kell próbálni köszönni és mosolyogni, gondolja hősöm a fogadalmak fogcsikorgató mezején, mosolyogni, hát hiszen sok ember tud ilyet kényszer, és fogcsikorgatás nélkül is, emberek, akikre aztán hősöm szeretettel és jó szívvel tud emlékezni... 

Nincsenek megjegyzések: