2010. június 2., szerda

1. K. Inga kedvenc prózái

... és akkor K. Inga nagyon megörült a könyvnek: szempontrendszerek, feladatok, a könyv végén még üzleti tanácsok is! Úgy megtanul írni az Olvasd El És Író Leszel!-ből, mint a pinty, a sicc, a szél...!
De már az első feladat problémát okozott neki.
Ez pedig a következő volt... lett volna:
"Válassza ki kedvenc prózai művét, majd fogalmazza meg, miért okoz örömet az olvasása!"
Namármost.
K Inga több könyvet tett le életében, mint amennyit kézbe vett.
Ezenkívül.
Amit mégis végigolvasott, arra a legritkább esetben emlékszik. (Kivétel ez alól az a tucatnyinál nem több könyv, vagy könyvrész, amit életében tucatnyinál többször elolvasott.) (Különben feltételezem: az Olvasd El És Író Leszel! épp az ilyen és ehhez hasonló olvasmányélményekkel való munkálkodásra buzdítana - K. Inga mindenesetre most szája sarkát rágicsálja. Láthatóan kétségbeesett.)
- Mi bajod? - kérdezem a barátság legmelegebb hangján.
- Ilyen hangon inkább ne tegyél föl kérdéseket, jó? - így ő.
De, még mielőtt egymásnak eshetnénk, rögtön ki is fakad.
- Fogalmam sincs, melyik a kedvencem! Egyszer ez, máskor az... Az sem mindegy, mikor kerül a kezembe... Különben is kihullik minden a fejemből, mihelyt leteszem. Bennem csak érzetek maradnak egy könyv után. Ha elég erősek és kellemesek, évekkel később újra elolvasom az érzeteket generáló művet. Aztán megint elfelejtem. Megmarad egy-egy mondat. Egy-egy jelenet. De ennyi. A fenébe is!
Szájszél-rágicsálás.
- Ezért rohadt dolog, például, Ver S. Endrével beszélgetni. Irtó ciki, amikor azt kérdezi: Olvastad? (Egyébként, ha azt kérdezi: Láttad? - hasonló a helyzet. A filmekre sem emlékszem soha...)
Szóval azt kérdezi: Olvastad? Az esetek 98%-ában: naná, hogy nem! Nem olvastam. A maradék két százalékra pedig - a rohadt életbe! -, nem emlékszem! És nem lobogtathatom az érzeteimet, ott, ahol valaki (jelen esetben Ver S. Endre), tényekről beszélgetne, mondatokat, jeleneteket idéz...
Vérző szájszél.
Csönd.
- Valami csak van - jegyzem meg, hosszas hallgatás után. Bátortalan kísérlet, hogy visszakanyarodjunk a kiinduló ponthoz, ahonnan (valahogy) mindig-mindig elkanyarodunk. Csoda, ha ezzel a szétszórtsággal K. Inga képtelen a figyelemre - és utóbb valóban nem emlékszik semmire?
- Valami csak van - jegyzem meg tehát.
- Hát... ja - így a leendő Írónő. És tudom, hogy Lázár Ervin mesékre gondol. Tóth Kriszta Vonalkódjára. Rakovszky Zsuzsára. Ferrante-ra, Mora-ra. Brunella Gasperini-re. Alessandro Baricco-ra, bármennyire is fumigálja őt K. Inga másik barátja, Tren Dezső. És persze az Utas és holdvilágra - ennek utolsó mondata, egyébként, rendszeres időközönként eszébe jut.
Első és utolsó mondatok gyakran jutnak különben elfuserált hősöm eszébe. Az utóbbi hetekben, hónapokban fenti mellett például ez is: "Egyszer mindenki eltéved."
Nekem meg az jut eszembe, hogy egyszer mindenkinek elege lesz, úgyhogy most itt is hagyom K. Ingát, magára. Nem érek én rá ilyen hülyeségekre!
De, mire idáig jutok a gondolatmenetben, K. Inga már előrelapozott a könyvben.
- Szerintem én ezt a feladatot most átugrom. - Helyben vagyunk! - Különben sincs sehol leírva, hogy ne lehetne össze-vissza haladni... Nézzük a karakter építést! Ez izgalmas lesz!
Lapozgat, bogarászik, elmélyül.
Csönd. Lopakodnék ki... el... Gyerünk, ez a legmegfelelőbb pillanat!
Az ajtóig sem érek, mikor felüvölt:
- Na neeem! Én fiktív alakot nem tudok!
Most mindjárt megfojtom. De nem, mégsem: lelépek, dógomvan, hagyjon élni!!!
- Megvan! 
A hangja különös. Ránézek.
Rámnéz. Tekintetében van valami, amitől szépen, lassan kinyílik a bicska a zsebemben:
- Te leszel a hősöm!
Szó nélkül fordulok ki az ajtón.
A fenébe is!

Ilyen érzése lehet a nagyinak, amikor a befőtt elteszi.

Nincsenek megjegyzések: