2010. április 22., csütörtök

"Együtt lenni jó"

Oktalan nagy levegőt vett, és hozzáfogott, hogy a Tizenhatodik Hét Negyedik Napjának délutánját is végigbőgje. ("Is" - írom, mert ugyanennek a hétnek Harmadik Napján a délután hasonló sorsra jutott.) (Oktalan délután-végigbőgés tekintetében precízen kidolgozott technikával rendelkezik.) (Az Élet - ahogy nem érdemes című könyve külön fejezetet szentel a Végigbőgött Délutánoknak. Alapozás címszó alatt így ír a jól felépített letargiáról: "Vesd rá magad a legelső, legparányibb kínálkozó konfliktushelyzetre! Boncold ízeire, az így kapott részelemeket külön-külön fújd fel: ha elég ügyes vagy, életed legalább három vonatkozásban csődöt jelez majd. Három Végigbőgött Délután garantált!")
Oktávia sajnálta a Végigbőgött Délutánokra fordított időt. Oktalan idejét is. Belibbent az ajtón, és lehuppant az ágy szélére, a telefonját zokogva babráló Oktalan mellé. (Oktalan a Végigbőgött Délutánokon üzeneteket, olykor neveket törölgetett ki előszeretettel a telefonjából - ilyenkor azt is hajlamos volt figyelmen kívül hagyni, hogy a kitörölt telefonszámokat fejből tudja.)
- Mi van? - kérdezte Oktávia.
Oktalan bőgött egy sort, aztán felemelte jobb keze hüvelykujját.
- Először is...
- Azt tudom - vágott közbe Oktávia - Erről már számtalanszor beszéltünk. Te vagy a hülye. Tovább!
Oktalan könnyei egy pillanatra elapadtak. Döbbenten bámult Oktáviára, aztán gyorsan nagy levegőt vett, - egy pazar bőgéshez elengedhetetlen a jó légzéstechnika, miközben tilos megtörni a zokogás lendületét!-, és tovább ontotta könnyeit, ezzel egy időben jobb kezének mutatóujja lendült az ég felé.
- Ezenkívül...
- Lerágott csont. Azt hittem, ezen már réges rég túl vagy!
Oktalanon a türelmetlenség jelei kezdtek mutatkozni, de nem azért dédelgette második napja a kínjait, hogy egy okvetetlenkedő csak úgy, ripsz-ropsz véget vessen a délutánnak, mielőtt az megkaphatná a jól megérdemelt Végigbőgött nevet. A hüvelyk- és a mutatóujjhoz fölzárkózott a középsőujj is.
- De, ami a legvacakabb...
- Ugyan, kislány! - így Oktávia - Vedd úgy, hogy már el is múlt!
- Hát így nem lehet! - fakadt ki Oktalan, és dühödten kifújta az orrát.
- Nem is érdemes! - mosolygott mindenttudóan Oktávia, felállt az ágyról és az ajtó felé libbent. (A libbenés szokása volt őneki.)
- Majdnem teljesen tönkretetted az Önsajnálati Napot! - dohogott Oktalan, a zsebkendőt gyűrögetve.
Oktávia megtorpant libbentében.
- Hogyhogy "majdnem"?
Oktalan jelentőségteljesen felemelte jobb kezének gyűrűsujját.
- Mert a Pályázaton se jutottam be a Huszonnégybe - közölte síri hangon.
Oktávia láthatóan megkönnyebbült.
- Ó, hiszen jó előre tudtuk, hogy ez lesz!
- Hogy még a Huszonnégybe se kerülök be? Nem!
- Jaj, dehogynem!
- Nem és nem!
- Na várj, bebizonyítom! Mondd csak el nekem ezt a te mesédet a saját szavaiddal!
- Ugyan, nem vagyok már hat éves! - méltatlankodott Oktalan.
- Nem, a fenét nem - dünnyögte Oktávia, de hangosan csak ennyit mondott: - Gyerünk!
Oktalan fújt egyet.
- Hát...Van egy ilyen... piaci légy... akit azért választottam hősömül, mert a légység... szóval... hogy mindenhonnan elkergetik... meg, hogy gyakorlatilag... guberál... az jónak tűnt a megadott témához... a szegénységhez is, meg a kirekesztettséghez is. De aztán az is eszembe jutott, hogy egy légy, aki így él, eleve kirekesztetten... az megszokta már ezt az életformát. Annak nem az a kirekesztés, ha elkergetik, hanem, hogy ha nem veszik észre... Ez... szerintem elég jó alapötlet.
- Elég - hagyta rá Oktávia - És aztán?
- Aztán... semmi. Három ember a piacról... nem veszi észre. Így rekesztik ki. Egy vevő meg: igen. Ő észreveszi a legyet. És a végén... hát... hazaviszi.
- Aha - így Oktávia.
Csönd.
- És mi lesz a másik hárommal? Akik kirekesztették a legyet? Mi lesz a léggyel?
- Ja! Hát az nem derül ki a meséből. Ez egy ilyen... Nyitott végű mese. Tudod: fejezze be az olvasó!
- Aha - mondta újra Oktávia.
Hallgattak.
- Mi is a mottója ennek a pályázatnak?
Drámai csönd. Aztán, hirtelen... Mintha belecsíptek volna Oktalanba: ugrott egy nagyot.
- A fenébe!
- Bizony, a fenébe! - mosolygott Oktávia - Sűrű pácban hagytad jó alapötletű, de zavaros kis meséd összes szereplőjét.
- Jaj, a fenébe!
- Tudod, mi a házi feladat! - Oktávia ezzel (aznapra) végleg kilibbent az ajtón.
Oktalan maszatos képpel, bambán bámulta jobb keze négy ujját. 
Végül a kisujj is felzárkózott a többiekhez, lassan.
(Kulminált az Önsajnálati Nap, amikor nyilvánvalóvá vált: Oktalanunk még egy tisztességes Önsajnálati Napot sem képes összekalapálni.)

Nincsenek megjegyzések: