2010. december 24., péntek

Körmöczi György meg akarja tanítani Ottokárt a karácsonyi csodára

- Itt van két apróhirdetés - tett le egy női magazint és egy napilapot Ottokár elé az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak.

A magazin társkereső rovatának piros tollal bekarikázott hirdetése így szólt:
"Keresem azt a korban hozzám illő, hatvan körüli urat, aki utazásaihoz szeretne egy szellemes, művelt hölgyet társaságnak „80 nap alatt a Föld körül”- jeligére.
A napilap "Úr keres Hölgyet" részében ez a hirdetés volt megjelölve:
„Szívesen megismerkednék korban hozzám illő, hatvanas hölggyel, aki üdítő jelenlétével megszínesítené szürke hétköznapjaimat. „A 80-as troli vonalán” – jeligére.
- Ottokár - mondta a kis puttónak ünnepélyes arccal az angyal -, én ma megtanítalak téged a karácsonyi csodára!
Ottokár várakozásteljesen nézett Körmöczi Györgyre, aki lassan, kényelmesen elnyomta cigarettáját, aztán  néhány másodpercig a hamuba rajzolgatott a csikkel.
- A csoda, Ottokár, karácsony környékén gyakorlatilag a legkedvezőtlenebb körülmények között is előidézhető. Én azonban - figyelembe véve, hogy még gyakornok vagy -, most szánt szándékkal olyan ügyet kerestem, ahol az optimálisnál is optimálisabb a helyzet. - György az újságok felé bökött. - Egyszerűen elkerülhetetlen a két ember (a szó legnemesebb értelmében vett) találkozása. 
Ottokár feszülten figyelt
- A két apróhirdetést - folytatta György -, nagyjából egy időben, úgy három hónappal ezelőtt adták föl.
És nem ez az egyetlen egybeesés: a szóban forgó hölgy és úr ugyanannak a háznak ugyanazon emeletén lakik.
- Ismerik is egymást? – ámult el a puttócska, és az alufóliát, amibe Körmöczi az imént hamuzott, készségesen összecsomagolta.
Körmöczi György bólintott.
- Nem sejtik még, hogy épp a szomszédban él az, akit keresnek!
- De hát… ők nem egymást keresik! – ráncolta homlokát a puttócska.
- Ó, dehogynem! Csak még nem tudnak róla! Majd mindjárt meglátod! Te nézz körül a hölgynél, én meglátogatom az urat. Egy óra múlva találkozunk a panel tetején!

Az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, és gyakornoka, az Ottokár névre hallgató puttó, egy óra múlva találkozott a panel tetején.
- Elképesztő dolgokra derült fény! – György keze, ha enyhén is, de remegett. – Alfonz úr nyugalmazott bankigazgató...- Itt György röpke hatásszünetet tartott. - Agglegény, máskülönben. Merő passzióból él a panel nyolcadik emeletén! Ide vágyott! Mert ez olyan életszagú! Ott élhetne, ahol csak akarna, annyit utazhatna, amennyit csak akarna - ő mégis itt érzi jól magát! Nem őrület? - György összedörzsölte remegő kezeit. - Alakul a csoda, Ottokár!
A puttócska ráncolta a homlokát.
- Franciska zongoratanárnő, vénkisasszony: itt él, amióta csak az eszét tudja, és (amióta csak az eszét tudja) nagyon szeretne elköltözni innen... – suttogta, és nem mert Györgyre nézni, mert arra gondolt, hogy ez a két ember bizonyosan nem egymást keresi.
- Amikor Alfonz úr fiatalabb volt - folytatta György töretlen lelkesedéssel -, a fél világot beutazta. Rengeteg mindent látott, ami nagy szerencse, ha arra gondolok, hogy olvasni egyáltalán nem szeret. Mostanára elunta a nagy jövés-menést: hétköznapi életre vágyik - de biztos szívesen útra kelne, ha lenne valaki, aki kalauzolná... Mesélne neki sok idegen városról, hogy ne csak nézzen: lásson is!
Ottokár arca felragyogott.
- Franciska ugyan soha nem járt Budapesten kívül, de könyvekből úgy ismeri a világot, mintha bejárta volna!
Körmöczi György szíve nagyot ugrott. 
- Látod, Ottokár! Erről beszéltem. Minden adva van. Képzeld csak el, ahogy Alfonz és Franciska utazgatnak, mindenfelé a nagyvilágban: Franciskából, bármerre járjanak is, dől az információ, akár egy idegenvezetőből – de olyan színesen és érdekesen, hogy Alfonz úr is kedvet kap a könyvekhez: minden este felolvas majd néhány verset Franciskának, aki halkan zongorázik, miközben...
Ottokár ragyogó arcán váratlanul újra megjelent néhány aggodalmas ráncocska.
- Sajnos az a helyzet… - mondta lassan, gondterhelten –, hogy Franciska… dohányzik.
- Ó, ez nem probléma! – legyintett Körmöczi megkönnyebbülten. – Alfonz úr szivarozik.
Ottokár nagyot sóhajtott. Úgy érezte, túl vannak a nehezén. 
- Már csak néhány apróság maradt hátra: kisállatok. Franciskának van egy kutyája.
- Alfonz úrnak ezzel szemben… - György elhallgatott, és Alfonz úr macskájára gondolt. Három hosszú másodperc telt el. Aztán:
- Nem probléma: összeszoknak!
- Franciska rendkívül… szétszórt.
- Ó, Alfonz úr mellett majd alkalma lesz megtanulni, mi a rend! - heherészett György.
- Minden összehangolható - bólintott a kis puttó, aki betéve tudta az elméletet -, ha két ember átéli a csodát, és (a szó legnemesebb értelmében!) találkozik.
György nagyon büszke volt a gyakornokára.
- Olyankor semmi nem jelenthet többé problémát! 
- Még a vallási vagy politikai különbségek sem, igaz Gyuri bácsi?
Körmöczi elsápadt. 
Körmöczi felszisszent. 
Aztán Ottokáron volt a sor, hogy elsápadjon. Hogy felszisszenjen. Homlokán újra feltűntek a ráncok.
Hallgattak
- Nem érdekes! - szólt végül kissé rekedten, de töretlen bizakodással az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak. - Annál nagyobb csoda lesz! Mert holnap - meglátod! - csodát teszünk, Ottokár!

Alfonz úr december huszonnegyedik napjának délutánján épp a pogácsának valót keverte be (mert mennyei pogácsákat tudott sütni ám!), Chopin-t hallgatott, és az embereken morfondírozott, meg az ünnepeket megelőző, mérhetetlen feszültségen, amikor már senki nem visel el senkit. Az is eszébe jutott, hogy a szeretet ellentéte talán nem is a gyűlölet, mert abban van valami személyes; az embernek köze van ahhoz, akit vagy amit gyűlöl; ha viszont utálkozunk, nem csupán nem viseljük utálatunk tárgyát: meg sem próbálunk együtt lenni vele, egészen rövid ideig sem. Ilyenformán a szeretet ellentéte (Alfonz úr szerint): az utálat!... 
A bankigazgató épp itt tartott a gondolatmenetében, amikor szokatlan hangokra lett figyelmes. Kinézett a bejárati ajtón: a lábtörlőjén lévő gyanús foltot a szomszéd kisasszony kutyája kaparta veszettül.  "Na! Ezt a kutyát például" - gondolta Alfonz úr -,"szívből utálom!"
Szólni azonban egy szót sem szólt, csak felvont szemöldökkel bámult a kutya gazdájára.
Franciska, - mert ő volt az eb tulajdonosa -, szenvtelenül állta a tekintetét. Cérnakesztyűs kezében cigarettát tartott, füstjét Alfonz úr képébe fújta - aztán, anélkül, hogy bármi is elhangzott volna, bevonult a lakásába.
Alfonz úr a kutyák és gazdáik hasonlóságára gondolt, és csak az Ünnep akadályozta meg abban, hogy megfogalmazza magában: utálja ezt a nőt is. A kutyája miatt; azért, mert rendszeresen Alfonz úr postaládájába dobálja a szórólapokat; azért, mert az ember képébe fújja a füstöt; azért, mert, bár ritkán szól, de olyankor biztos, hogy van egy gonosz kis megjegyzése... Undorral lépett keresztül a lábtörlőn (majd az ünnepek után kidobja) és magára zárta lakásának ajtaját. 
Körmöczi György ott maradt a folyosón Ottokárral, aki - a jó ég tudja, honnan -, egy kis Unicumot varázsolt elő, és Györgynek nyújtotta. Az angyal fölhajtotta az italt, aztán intett Ottokárnak: "Akció indul!" A puttó haladéktalanul Franciska után röppent, György pedig - keresztül sétálva a csukott bejárati ajtón -, Alfonz úr után ballagott.

Negyed órával később Alfonz úr épp berakta a sütőbe a pogácsa-kezdeményeket (ünnepi hangulatnak már nyoma sem volt benne, Chopin-t is lekapcsolta), amikor ismét szokatlan hangokra lett figyelmes. Ismét ajtót nyitott hát. Franciskát pillantotta meg lakásának küszöbén: a hölgy mosószeres vízzel sikálta Alfonz úr lábtörlőjét.  Amikor nyolc és fél perccel később végzett a művelettel, szó nélkül visszament a lakásába.
Ottokár a vízóra szekrényeket rugdalta. Körmöczi rágyújtott - és várt.
- Nem rajtad múlt, Ottokár - sóhajtott, miután "kivégezte" a cigarettát. - Jöjjön a B-terv!
Újabb negyedóra múlva Alfonz úr, kezében egy nagy tányér frissen sült pogácsával, átkopogott Franciskához. Franciska azonban nem hallotta a kopogást: zongoráján egy Chopin-keringőt játszott, fittyet hányva rá, hogy akármikor a nyakára küldhetik a közös képviselőt. Alfonz úr tehát (pogácsástul) visszament a lakásába.
Ottokár a földre ült, és kezébe temette az arcát.
Körmöczi György ("B-terv, B-terv!"- morogta magában), Alfonz úr után ment.
Fél órával később ismét nyílt a nyugalmazott bankigazgató ajtaja: ezúttal nem kopogott be szomszédjához, ehelyett egy kis csomagot akasztott Franciska kilincsére. Franciska épp egy etűdöt játszott (op.10-1), ezt Alfonz úr végighallgatta, aztán - bár az etűd befejezése után jó eséllyel kopoghatott volna újra -, visszazárkózott otthonába.
- Én ezt nem értem! - ingatta fejecskéjét csalódottan Ottokár. 


Franciska csak másnap, karácsony első napján vette észre a csomagot; reggel, amikor levitte a kutyát. 
Estig kerülgette a pogácsákat, hiába téblábolt körülötte egész nap Körmöczi György gyakornokostul: nem volt kedve megkóstolni - és nem volt kedve megköszönni sem. De - mivel kongott a hűtője, s mert közel-távol ez volt az egyetlen ünnepi falat a háztartásában -, hat óra körül óvatosan mégis elmajszolgatott egyet Alfonz úr pogácsái közül. 
Aztán még egyet evett. 
És még egyet. 
És még egyet. 
És még egyet. 
És azon kapta magát, hogy potyognak a könnyei.
Mert a pogácsa mennyei volt! 
Ottokár szívére szorított kézzel, lélegzetvisszafojtva várta a csodát.
De Franciska teli szájjal csak annyit dünnyögött a könnyáztatta, félig rágott pogácsát nézegetve:
- Picit sós ez, drága Alfonz úr!
Orrot fújt, aztán a mennyei pogácsákért cserébe eljátszott egy Chopin-mazurkát, de, mivel nem közölte Alfonz úrral, hogy ez az ő viszont-ajándéka, Alfonz úr - noha tökéletesen hallotta Franciska játékát -, utóbb mélyen meg volt bántva, amiért egy köszönöm-öt sem kapott a meglepetéséért.
Körmöczi György csüggedten állt, és nem tudott mit mondani a csalódott Ottokárnak.
- Erre majd... - György megköszörülte a torkát. - Erre majd nagy-nagy derültséggel fognak visszaemlékezni, ha végre sikerül nekik az a bizonyos... találkozás
A puttócskának nem volt kedve föltenni a kérdést: mégis mikor? 
- Hamarosan, meglátod, csak... Csak legyél türelemmel! - válaszolta Körmöczi György, és a cipője orrát bámulta. Rettenetesen vágyott egy cigarettára.
Ottokáron egyetlen másodperc alatt rengeteg érzelem hullámzott végig: türelem már nem volt benne, fikarcnyi sem, viszont rettenetesen dühös volt szakmai segítőjére. Nevetséges lúzernek titulálta magában, és az sem rémítette meg, hogy tudta: Körmöczi ezt az indulatos és tiszteletlen gondolatát most épp úgy érzékeli, mint előzőleg a fel nem tett kérdését...
Ottokár Körmöczire nézett: "Megmondom neki hangosan, a szemébe is, ha kell!" - de az angyal annyira elesettnek tűnt, hogy a kis puttó indulatai egy szempillantás alatt szerteszét foszlottak. Egyszeriben nagyon megsajnálta Györgyöt.
- Végül is...  - mondta rövid hallgatás után - Amíg egy házban laknak... Bármikor bármi megtörténhet, nem igaz? Alfonz úr, például, pár nap múlva egészen biztosan fel lesz paprikázva, ha összeakad Franciskával. 
Körmöczi érdeklődve nézett a puttóra.
- Nem fogja tudni... utálni többé! - lendült bele az érvelésbe Ottokár - És, ilyen mennyei pogácsalakoma után, Franciska is egész más szemmel néz majd Alfonz úrra. Lehet, hogy továbbra is átdobálja majd a szórólapokat Alfonz úr postaládájába, és sosem mulasztja el, hogy az arcába fújja a füstöt... Biztos, hogy még sokáig nem fognak... találkozni, de már közük van egymáshoz! És, nézze csak, Gyuri bácsi!
Ottokár keresztül vetette magát a falakon, Körmöczi György utána: öt másodperccel később a panel előtt lebegtek, a nyolcadik emelet magasságában, olyan távolságban az épülettől, hogy pont beláttak a két lakásba: Alfonz úr is és Franciska is a televízió előtt ült.
- Van, amiben megegyezik az ízlésük! - mutatta diadalmasan Ottokár - Ugyanazt a csatornát nézik!
- Mit adnak? - kérdezte az angyal, csak hogy kérdezzen valamit.
- Az Igazából szerelmet. Nincs kedve megnézni, Gyuri bá'?
- De... Dehogynem! Nézzük meg, Ottokár.
Beröppentek a panelba: Körmöczi György Alfonz úrhoz, Ottokár Franciskához. 
Ugyanazt nézték. 
Ugyanazt látták? 
Ugyanúgy sírtak.

2010. december 22., szerda


Minden kedves Burattináta Olvasónak, Drukkernek, 
Barátnak, Parátnak,
Idetévedőnek
békés, boldog Karácsonyt, 
szép ünnepeket kívánok!

2010. december 7., kedd

A pályakezdő

- Már megint mi a csudát csinálhattam? - meredt György a telefonkagylóra, melyből egy fél pillanattal korábban ellentmondást nem tűrő hang rendelkezett: azonnal jelenjen meg a Titkárságon! Bosszúsan nyomta el félig szívott cigarettáját (micsoda pazarlás!), bekapott egy mentolos rágót, lendületet vett - és egy másodperccel később már ott állt a Titkárság ajtaja előtt. Gyomra öklömnyire zsugorodott: tisztában volt vele, hogy angyalokhoz méltatlan módon rühelli őt a főtitkár. "Csak minél előbb túl lenni rajta - bármi vár is!" - gondolta, és lenyomta a kilincset.
- Szép napot, jó munkát! - lépett be mosolyogva a hófehér irodába. A főtitkár felpillantott, majd:
- Foglalj helyet, György! - mondta széles mosollyal - Kávéztál ma már?
- Ötször - felelte György kurtán; a főtitkár kedvessége annyira meglepte, hogy a lehengerlőnek szánt mosoly (mellyel a főtitkár menetrend-szerintinek várt ridegsége ellen vértezte föl magát), egészen az arcára merevedett.
- Akkor esetleg egy teát? Különben nem akarom hosszasan rabolni az idődet! Engedd is meg, hogy rögtön  bemutassam neked Ottokárt! - a főtitkár tőle szokatlan teatralitással fordult egy aranyszőke, göndör hajú, kék szemű, kerek arcú, pirospozsgás és pufók kisfiú felé, akit György eladdig nem is vett észre. A puttócska a főtitkár íróasztala mellett ült egy kis sámlin: összecsokoládézott, (valaha) hófehér garbót és sárfoltos, (valaha) hófehér farmernadrágot viselt. "Mint egy mosópor reklám!" - ironizált magában az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, igyekezvén elnyomni magában egy másik, lényegesen tisztább gondolatot is: "Milyen aranyos!"
- Legyél olyan jó, és ezeket a papírokat írd alá itt... - tolt a főtitkár fél tucat dokumentumot György elé - És itt is legyél szíves... meg itt... és itt is! Úgy. Köszönöm, meg is volnánk - és ne haragudj, amiért olyan hirtelen idekérettelek!
György, arcán a rámerevedett mosollyal, bizonytalanul ingatta a fejét ("Semmi baj!"), búcsú gyanánt sután intett egyet az Ottokár névre hallgató garbós puttónak, és az ajtó felé indult.
- György, állj csak meg! - kiáltott a főtitkár, amikor Körmöczi már éppen betette volna maga mögött az ajtót - Valamit elfelejtettél!
- Ja, a  kajajegyek! - csapott a homlokára György, és visszasétált a főtitkár asztalához.
- Múlt héten adtam oda az étkezési utalványokat - mondta a főtitkár egy árnyalatnyival fagyosabban, de még mindig mosolygott, rendületlenül.
- A védencek heti értékelése? Ó, a fenébe! Ne haragudj, egy kicsi csúszásban vagyok, tudniillik...
- Ráérsz a heti értékelésekkel! - mondta a főtitkár kegyesen.
- Munkaköri túlkapás? Szabálysértés? Mit csináltam?
- Aláírtál néhány papírt - mondta a főtitkár félrebillent fejjel. Kedvesen mosolygott, de gonosz fény csillant a szemében.
Körmöczi György öklömnyi gyomra most gyűszűnyire zsugorodott.
- Alá... szoktam írni... papírokat.
- Akkor biztos tudod, miről beszélek.
- Őszintén szólva: fogalmam sincs. Ugyanis... nem szoktam elolvasni, amiket aláíratsz velem - heherészett György vérvörösen - Megbízom benned, tudod...
- Vettem észre! - mondta diadalmasan a főtitkár - Akkor, ha megengeded, felolvasom, mihez adtad a neved:

Alulírott Körmöczi György önként vállalom, hogy Ottokár pályakezdő szakmai segítője leszek; kidolgozom gyakornoki programját; az elkövetkezendő nyolc emberi évtized minden egyes napján rendelkezésére állok a problémák megbeszéléséhez, a kérdések megválaszolásához; teljesítését folyamatosan ellenőrzöm; teljesítményét évente írásban értékelem; értékelésemet minden évben összevetem a gyakornok önértékelésével, a vezetőséggel egyeztetve meghatározom a gyakornok további teendőit, feladatait, a fejlesztési irányokat...


... és a többi, és a többi, és a többi. Ez itt Ottokár adatlapja, ez a te szakmai önéletrajzod; ez egy szándéknyilatkozat a Kamarának; ezek pedig támogatási kérvények, melyek beadása, persze, csak formaság, tekintve, hogy a szakmai segítőknek automatikusan jár dupla kajajegy, és védenceikről is elég havonta írni beszámolót. Van kérdésed?
Körmöczi Györgynek nem volt kérdése.
Tipikus lépcsőházi gondolkodó lévén órákkal később mégis eszébe jutott vagy húsz - akkor viszont már hiába. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és - miközben rutinosan megóvta összes védence összes életét -, fellebbezéseket fogalmazgatott, újratárgyalási kérelmeket írt gondolatban.
Ottokár, hóna alatt a kis sámlival, egész álló nap tétován baktatott utána. Körmöczi György személyes példáján okulva eszébe véste nyolc évtizedes szakmai gyakorlatának legelső leckéjét: olvasatlanul soha, semmit nem írunk alá!

2010. december 4., szombat

Reklám!

A Burattináta fönt van a Facebook-on!
Kattints(on) és -hogyha tetszik- tetszikelj(en)!



Légy(en Ön is) Burattináta-drukker! :)

2010. november 28., vasárnap

Körmöczi György materializálódik

Körmöczi György a Nyolcvanas Busz Csertő utcai megállójáig ugrott ijedtében.
- A fenébe is! Ennek nem sok híja volt! - mondta, jobb szárnyát tapogatva. De már akkor meg is szólalt a csipogója. -  Na, már csak ez hiányzott! Odafönt mindent tudnak!
- Sajnálom! Sajnálom, sajnálom, sajnálom! - vonult be negyed órával később a tanácsterembe, mentolos cukorka illatát árasztva maga körül.
- György, nagyot hibáztál!
- Igen, tudom. De biztosíthatom a tisztelt Tanácsot, hogy korántsem akkora a baj, mint amekkora lehetne... Mármint... Ahhoz képest, hogy én...
- Majdnem megláttak! - ingatta fejét a korelnök.
- Nem csak "majdnem", uram! Körmöczi György egy pillanatra effektíve materializálódott! - kopogtatta az aktákat a titkár.
- M...megláttak? Itt bizonyára valami tévedés lesz! Látni nem láthattak! Csupán egy icipicit hozzáértem a védencem hátához. Való igaz: ettől kissé megtántorodott, de...
- Micsoda? Meg is lökted? - pattant fel a korelnök.
- Erről az aktákban egyetlen szó sincs! - pörgette a lapokat a titkár.
Körmöczi György legszívesebben leharapta volna a saját nyelvét.
- Kétféle módon is érzékeltek, tehát! - törölgette homlokát az elnök, és visszahanyatlott a székébe - Lefogadom, hogy megint tüsszentettél!
- Nem, uram, azazhogy én már jó ideje...
- Tüsszenteni pedig csak úgy tüsszenthettél, hogy előtte szagolgattál. György, te megint beleszagoltál a levegőbe!
Körmöczi György megtört.
- Értse meg, uram, vészhelyzet nem állt fönn! Derűs vasárnap a mai, ilyenkor nem történik még egy mezei baleset sem. Védencem unokája a fürdőszobában mosta épp a kezét...
- Kis sámlin állva, hogy elérje a mosdót! Erről tehát akármikor lebillenhetett volna! - emelte égnek a golyóstollát a titkár.
- Engedelmet kérek: a kislány nem az én kliensem! - vörösödött el az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak.
A titkár hisztérikusan felröhentett.
- Ez nem kifogás!
- Különben pedig védencem épp azért állt mellette, hogy vigyázzon rá. Semmi dolgom nem akadt, úgy ítéltem, megengedhetek magamnak egy parányi szippantást...
- És ezért materializálódtál. Hogy beleszagolhass a levegőbe - fűzte össze ujjait a korelnök.
- I...igen. És csodálatos szappanszagot éreztem, uram! Egyszer ön is kipróbálhatná, igazán, milyen az, amikor...
- Megérezted a szappanszagot, tüsszentettél, minek következtében taszítottál egyet a védenceden.
- Hozzáért a szárnyam a gerincéhez, ez minden. Csak egy pillanatig tartott az egész: védencem maga se tudná megmagyarázni, mi az amit érzett. Látni pedig egészen biztos nem láthatott, hiszen háttal állt nekem.
- Nem is ő látott meg, György, hanem a kislány édesanyja. Az előszobából! - lobogtatott egy lapot a titkár.
Körmöczi György nagyot nyelt.
- Engem?
- Egy villanást, egész pontosan. Ugyanabban a pillanatban, amikor meglökted a védencedet.
A teremre súlyos csend ereszkedett.
- És most? Mi a tisztelt Tanács szándéka velem? - roskadt egy székre György.
A korelnök elvigyorodott.
- Rendkívüli dicséretben részesítünk, amiért ilyen rafinált módon szerencséltetted ezoterikus élményben védencedet és családját. Ha tudnád, György! Még most is erről beszélnek! Egészen különleges vasárnapot szereztél nekik! Sosem fogják elfelejteni 2010 novemberének hetedik napját, és még sokáig fel fog merülni bennük a kérdés: mi történt velük negyed háromkor?
- Milyen csalódottak lennének, ha tudnák, hogy mindössze egy angyal-hapci az, amit ők földöntúli üzenetnek hisznek! - fanyalgott a titkár.
- Angyal-hapci vagy az Univerzum üzenete: számukra nem jelent nagy különbséget - legyintett a korelnök - Tehát, György: ez a te napod! Ma az egész Föld nevű bolygón nem volt még két ilyen izgatott és boldog ember, mint ez a két nő! Kérhetsz bármit!
Györgyből kiszakadt a megkönnyebbülés sóhaja. Rögtön ezután éles fájdalom hasított a fejébe.
- Egy aszpirint szeretnék, uram! Meg egy kávét, cukor nélkül. És, ha nem túl nagy kérés: szeretnék ott lenni, amíg kifő. Tudja: imádom az illatát!

2010. november 20., szombat

Változatok érdeklődésre

Paraván
Felborult. El is tört. És ezt
egy "Bocsánat!" nem ragasztja...
- Nem ér-de-kel! - tagolja ő.
- Érdekeljen! - dör'g az apja.

Tükör
Ő nem éhes.
- Nem érdekel! - szól az ap'.
- De érdekeljen!

2010. november 19., péntek

Vidék-város

Kedves Barátok, Olvasók, Burattinátor-drukkerek!
Vidék-város konfliktusokat gyűjtögetek - ha megosztanátok velem (akár nyíltan, akár magánlevélben) személyes (és jelentős!) élményeiteket, sokat segítenétek nekem! Olyan konfliktusokat keresek, amikben hátrányotokra, illetve előnyötökre vált városi, illetve vidéki származásotok, kötődésetek, életformátok. 
Segítségeteket hozzászólás formájában, avagy magánlevélben juttathatjátok el nekem a badacsang@gmail.com e-mail-címre. 
Előre is köszönöm!

2010. november 17., szerda

Helyzetjelentés

Mostanában nem írok - és ennek csak részben oka az időhiány. Úgy érzem magam, mint Berzsián költő. (Ő vajon mit csinálna ebben az internetközpontú világban? Böngészné jó ideje nem frissített blogjának egyre romló statisztikáját? Szeretném hinni, hogy: igen. Ettől jobban érzem magam valahogy...)
Amíg összeszedem magam - hát hiszen: "Van elég gőzünk..." - , ajánlom azt, ami ajánlható.

Szövegkönyvek:
(Tessenek csak ráklikkelni!)
A Farkas és a hét kecskegida
A beszélő fa
Bollár Kótyag és Mámori Nellike nagy találkozása

Elkészült mesék:
A Véletlen meséi
A Házi Feladat meséi (egyelőre csak egy darab...)


Egy félkész, parttalan mesefolyam - elakadva a Nyolcadik Rész előtt:
Az Átváltozás meséi (Visszafelé olvasandó!)

Ezen kívül versek és kevésbé versek, egy halom hős (Az angyal, akit Körmöczi Györgynek hívnak, Oktávia és Oktalan, K. Inga, Hogya), nem utolsó sorban Két Édes Kis Nő (panniságok, bibiségek) és néhány, a Tintaló Társulásnak/-ról írt iromány (Cirkuszok és Varieték, tintaló vers).

Kellemes olvasást!

2010. november 14., vasárnap

Ottilia

Ottilia
itt éli a
mindennapjait.
Másik néven
másik helyre
nem kellett - de: csitt!

Ottilia
(nem tudta még,
hogy így hívják őt!)
bánatában
zokogott és
megivott egy sört.

(Azt is csak a
rím kedvéért
tette ez a bocs.)
(Most már jól van.)
(És itt tartják:
Kecskemét.) (S Nagy Becs.)

Klikk ide: HAJNALI CSILLAG PEREMÉN
(Ottiliát Sipos Katalin készítette.)

Nyolcadik rész helyett bemutatom Körmöczi Györgyöt - de csak sietve

Tévhit, hogy angyalnak lenni könnyű. Mint ahogy az is, hogy minden angyal szép, kedves, könnyed, légies... - ez egy marhaság! Aki ezt állítja, az nyilvánvalóan sosem találkozott még Körmöczi Györggyel.
Furcsa neve egy félreértés következménye. (Körmöczi György gyakran ért félre: amilyen precíz és pontos a hivatásában, olyan szórakozott az angyalhétköznapokban.) Élete legelső angyalértekezletén, amikor nevet kellett volna választania magának, rosszkor tette föl a kezét. Azt hitte, hogy egy Körmöczi György nevű ember védelmét vállalja el - és nem értette, min röhögnek a többiek.
Az értekezleteken, egyébként, a mai napig képtelen rendesen odafigyelni - ezért van az, hogy mindig elhappolják előle a legizgalmasabb, legszebb, legnemesebb feladatokat. Körmöczi Györgynek maradnak a reménytelennek, kilátástalannak tűnő esetek; az önsajnálók, a világba-vetettek, a lúzerek... De, mert a munkáját száz százalékosan végzi, a legközelebbi angyal-értekezleten félholt a fáradtságtól, tehát (bármennyire is igyekszik) nem bír figyelni - és megint csak rémesen nehéz eseteket kap. Csoda-e, ha dohányzik és picit többet iszik a kelleténél? (Persze munka közben soha, egy kortyot se!) (Esetleg az angyal-értekezletek előtt, egyetlen kupicával...)

2010. október 28., csütörtök

Vendégségben - még egyszer...

Figyelem, figyelem!
A kedves Burattináta olvasók által minden valószínűség szerint már olvasott, népmeséről szóló irományom alá, került egy meseszerűség is tőlem, Megállók címmel. S mert ez itt, a blogon nem olvasható, - meg egyébként is direkt a Meseutcának íródott -, kérem kattintsanak ide: MESEUTCAaztán görgessenek lejjebb! :)

2010. október 18., hétfő

Horror

Ez elment vadászni:
ezt meglőtte,
ezt hazavitte,
ezt megsütötte.
Ez az iciri-piciri mind megette.

2010. október 13., szerda

Félszáz év

Az Öreg Isten is elszomorodik néha. Olyankor pálinkát iszik. Sokat. Aztán sír. Aztán megint iszik - és újra akar teremteni mindent. Ám amikor az angyalok figyelmeztetik, hogy ez nem lehetséges, még bánatosabb lesz. És tovább iszik.
De aztán végül eszébe jut valami. Megvidámodik és eldülöngél.
- Aha! - bólogatnak az angyalok - Most mégiscsak javít majd a világon!
És az Öreg Isten bizonyosan javít is - ám másnap nem emlékszik semmire.

Úgy félszáz évvel ezelőtt is éppen így történt. S mert másnap megint nem emlékezett, az Öreg Isten el akarta meséltetni Gábriellel a dolgokat.
- Összevissza figuráztál, Uram, - már megbocsáss a szóért! -, és egy tegnap született csecsemőt  halmoztál el olyasmikkel, amikre egy csecsemőnek semmi szüksége nem lehet. Mert mihez is kezd az az ekkorka jószág egy szemüveggel, egy bajusszal, egy mellénnyel meg egy üveg pálinkával?
Elszégyellte magát az Öreg Isten, de mégsem magára, hanem Gábrielre haragudott meg.
- Majd te kitalálod, mihez kezd. És ajánlom, hogy kezdjen valamit!
Gábriel leballagott a Földre. Megnézte a csecsemőt, és alaposan szemügyre vette az ajándékokat is. Törte a fejét, törte, hogy mit lehetne ezekkel az eszközökkel kezdeni, de semmi nem jutott eszébe.
- Használjad! - mondta végül a csecsemőnek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszament az Öreg Istenhez.

Néhány évtizeddel később, egy nap, az Öreg Isten megint rettenetesen elszomorodott. De most úgy döntött, hogy pálinkázás helyett inkább sétál egyet a Földön. Ment, mendegélt az Öreg Isten, egyszer csak előtalált egy nagy csomó embert, akik mind ugyanabba az irányba néztek.
- Na, ilyet is ritkán látni a Földön! Csúnyácskák, szépecskék, hitvánkák: amennyien vannak, annyifélék, és mégis egyetértenek! - gondolta az Öreg Isten, és közelebb ment, hogy lássa, kit vagy mit figyel a sokaság. S bár az Öreg Isten sokat tapasztalt már a világból, most mégis szeme-szája elállt attól, amit látott.
Egy nagy bajuszú, szemüveges ember állt a többiekkel szemközt, mellényben, hóna alatt egy üveg pálinkával, oldalán a feleségével. Úgy pörölt a közönséggel, hogy az ördögök kikönyököltek a Pokolból, de olyan kedvesen tette ezt, hogy az angyalok is kikukkantottak a bárányfelhők közül - és ördög, angyal egyként szerette volna ellesni, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Amikor a nagy bajuszú eleget perlekedett, akkor megitatott egy-két hitvánka apukát pálinkával, aztán pördült egyet, és a mellényéből mező lett, a bajuszából pillangó, szemüvegéből a Végtelen, s miközben a felesége napsugárként tündökölt, ő elégedetten nézte, ahogy az emberek szétszélednek a mellényből lett mezőn: volt aki nevetve gurulászott rajta, mások csöndben üldögéltek, de akadt olyan is, aki hanyatt fekve süttette magát, és nem vágyott innen sehová.
Az Öreg Istennek is széles jókedve kerekedett. Boldogan szaladt Gábrielhez.
- Mondhatom, te aztán jól kitaláltad, mit kezdjen ez az ember az ajándékaimmal!
- Ööö... Köszönöm, Uram! - motyogta Gábriel. Magában pedig azt gondolta: "De hiszen én egy ujjal sem nyúltam az ajándékokhoz akkor este!"
Aznap Gábriel és az Öreg Isten egy üveg pálinka társaságában ünnepelte a nagy bajuszú embert, akiről bizonyosan csak annyi tudható, hogy éppen úgy hívják, mint az arkangyalt, méltó az Öreg Isten ajándékaira, és amikor játszani kezd, képes javítani a világon.

2010. szeptember 27., hétfő

érdeklődési kör (settore di interesse)

io, le stelle, tetti, finestre,
libri, sogni, mente, il cuore,
angeli, gente, demoni perche'
vanno,  rivengono fuori e sempre

2010. szeptember 25., szombat

Segítsetek gondolkodni!

Barátok, Olvasók, Látogatók!
Olyan mesén (vagy meséken) töprengek, amiben van átváltozás
Javaslatokat szeretnék Tőletek: ki vagy mi változzon át? És: kivé, mivé?
Az ötletekért cserébe megígérem, hogy az összes mese-verziót megmutatom majd itt, a Burattinátán.
Kérlek hát Titeket, hogy ha bármi (a legképtelenebb ötlet akár!) eszetekbe jut, hozzászólás formájában - vagy a badacsang@gmail.com címre, küldjétek el nekem!
Előre is köszönöm!

2010. szeptember 24., péntek

A megkerülhetetlen (1. feladat/ Varázsmese)

Élt egyszer egy öreg király, volt annak két leánya: Adél és Balda. A két lány, mint két tojás, olyan volt. Hanem amilyen szelíd, kedves és jól nevelt volt Adél, olyan megzabolázhatatlan és öntörvényű volt Balda.
Amikor a királylányok betöltötték tizenhetedik életévüket, az öreg király lovagi tornát hirdettetett, s a torna első, illetve második helyezettjének ígérte leányai kezét.
"De melyiküknek adom Adélt, és melyiküknek Baldát?" - suhant át az öreg királyon a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Eh, mindegy! Ezen majd ráérünk gondolkodni később is!"
Adél és Balda, bár nagyon különbözött a természetük, igen szerették egymást. Rögtön meg is beszélték: ők ugyan nem fognak marakodni az első helyezetten, inkább mindketten a szívük szerint választanak.
"De mi lesz, ha mindkettőnknek ugyanaz a lovag tetszik meg?" - suhant át Baldán a gondolat, ám mindjárt el is hessentette: "Ugyan! Aki nekem tetszik, az Adélnak sose!"
S ebben bizony igaza volt: míg Adél szívét a győztes lovag, Aldó dobogtatta meg, addig Baldának a második helyezett, bizonyos Baldvin lovag tetszett.
"Lám! Milyen szépen elrendezi a dolgokat az élet!" - gondolta az öreg király.
Sajnos azonban úgy is esett, hogy míg Aldó Adélért epedett , addig Baldvin is Adélt vágyta volna feleségül venni.
"Csuda vigye!" - méltatlankodott magában az öreg király - "Milyen randa tréfát űz velünk az élet!"
- Édes fiam, nem értelek! - fordult fennhangon Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
- Azért, felséges királyom, mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Erre bizony elöntötte a pulykaméreg Baldát:
- Vigyen el az ördög, a választottaddal együtt, te rátarti pojáca! - kiáltotta, de azon nyomban meg is bánta, amit mondott. Csakhogy ekkor már nem volt visszaút: megjelent egy ördög, és szempillantás alatt magával ragadta Adélt és Baldvint. Vitte őket a feneketlen pokol legmélyére.
Az öreg király rettenetes haragra gerjedt: kitagadta féktelen természetű leányát és megparancsolta neki, hogy nyomban tűnjön el a palotából és többé ne kerüljön a szeme elé. Baldának sem kellett kétszer mondani: indult ő az elraboltak után rögtön, magától is.
Aldó is tüstént felkerekedett. Csak míg ő fehér paripáján vágtatott, Balda gyalogszerrel haladt. Ezért aztán - noha egy irányba tartottak -, elsőnek Aldó ért a sűrű, sötét erdőbe. Baktatott a lován, de hamarosan nem tudta, merre van az előre. Akkor megpillantott egy kis kunyhót, s oda bekopogtatott.
A kunyhóban egy vénséges-vén banya lakott: Kajándék, a megkerülhetetlen.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Aldó.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt szerelmemet, Adélt! Meg tudná mondani, merre induljak?
- Megmondom én, drága fiam, ha olyan bolond vagy, hogy mindenképpen oda akarsz jutni - de megvan az ára!
- Mi az ára, öreganyám?
- Szolgálj nekem három évig, s akkor útbaigazítalak.
Aldó ráállt a dologra, s ettől kezdve fúrt-faragott, barkácsolt és biztosítékot cserélt az öreg banyánál.
Néhány héttel a szolgálat megkezdése után Balda is elért az öreg boszorkány kunyhójához.
- Adjon isten, öreganyám! - köszöntötte őt Balda.
- Ezer szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Mi járatban vagy erre?
- Én bizony a Pokolba tartok, öreganyám, hogy megmentsem elrabolt testvérnénémet, Adélt.
- Érdekes! - hökkent meg egy pillanatra a sokat látott vén boszorkány - Ez a legény is épp egy Adél nevűt akar megmenteni.
Balda ekkor vette észre Aldót.
- Tudom! - vágta ki aztán dacosan - Én is azért az Adélért indultam útnak.
- Állj meg, leány! Ugyanazért minek menne kettő? Eredj haza! Ráérsz akkor elindulni, hogyha ennek itt - bökött a banya Aldóra - nem sikerül.
Balda Aldóra pillantott. A lovag szemében gúnyos szikra villant, az volt ebben a szikrában: Már miért ne sikerülne?
- Bánom is én! - mondta Balda - Menjen a lovag Adélért, hogyha annyira akar. Hanem azért azt ne higgye, öreganyám, hogy most visszafordulok. Ha nem mehetek Adélért, megyek majd a Baldvin nevű lovagért. Na, nem mintha annyira megérdemelné! - tette hozzá égő arccal - Csak hát, mégis... miattam került a Pokolba.
S mert a továbbvezető utat a lány se tudta, az öreg boszorkány Baldát is fölfogadta három évre.
Keserves három év volt ez Baldának! Szívesebben fúrt-faragott, barkácsolt volna inkább, még talán biztosítékot is nagyobb kedvvel cserél, a sok sütés-főzés, mosás és mosogatás, portörlés és ablakpucolás helyett! De nem volt mit tenni: ha tovább akart menni, le kellett szolgálnia Kajándéknál a három esztendőt.
Néhány héttel a Balda szolgálatának letelte előtt Aldó továbbmehetett. S mert derekasan helytállt, Kajándék az útbaigazításon fölül még meg is jutalmazta:
- Elárulok neked egy varázsigét, amit, ha elmondasz, azzá válsz, ami lenni szeretnél. De jól vigyázz! Az átváltozás egyetlen napig tart, a varázsigét pedig csupán háromszor használhatod! Megértetted?
- Igen, öreganyám!
- Akkor jegyezd meg:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

Azzal a vénséges vén banya megmutatta Aldónak merre van az előre és búcsút intett neki.
Amikor Balda szolgálata is letelt, Kajándék tőle szokatlan kedvességgel fordult a lányhoz:
- Jól szolgáltál. Be kell vallanom: nagyon megkedveltelek. Adok neked annyi kincset, aranyat, amiből saját palotát építtethetsz ott, ahol csak kedved tartja. Egyetlen feltételem van csupán: ne folytasd az utadat! A testvérnénédet megmenti majd Aldó - minek tennéd kockára egy rátarti lovagért az életedet? Különben meg az is lehet, hogy már rég megmenekült. Te három év alatt eleget szelídültél nálam - most már minden ujjadra találhatsz legényt!
- Köszönöm a jóságát, öreganyám, de én mégis inkább továbbmennék arra, amerre három éve elindultam.
- Csinálj amit akarsz, te bolond, bánom is én! Szabad vagy, mehetsz!
De Balda nem mozdult.
- Na, mire vársz még? Tűnj a szemem elől!
- És a fizetség, öreganyám? Nem mutatja meg, merre kell továbbmennem?
- Az a fizetség, hogy épségben kikerülsz a kunyhómból! Takarodj, és ne kerülj többé a szemem elé!

Ott állt hát Balda a sűrű, sötét erdőben. Kajándék nem mutatta meg neki a továbbvezető utat: a háromévi szolgálat hiábavalónak bizonyult. "Ha legalább az orromig ellátnék! Esetleg kicsit tovább: a lábfejemig! Igen! Akkor megkereshetném Aldó lovának patanyomát: annak mentén bizonyosan eltalálnék a pokolba!"
Így töprengett magában Balda, amikor hirtelen nyolc szentjánosbogár termett körülötte. Énekeltek:

Ajándékozni kajánság,
kajánkodni tán ajándék.
Itt az utad a Pokolba: 
elvezet most a jó szándék.

Balda megértette, hogy Kajándék mégsem hagyta teljesen magára. A szentjánosbogarak fényénél megtalálta a patanyomokat és útnak indult.
Három nap, három éjjel vándorolt megállás nélkül, étlen-szomjan. Akkor elérkezett egy széles, szürke folyóhoz.
A folyó partján Aldó lova legelészett. (Balda azonnal fölismerte.) A folyón egy ladik ringatózott, rajta a révésszel. Vele átellenben Aldó ült - és a révész helyett evezett.
- Csak egyetlen napig kell dolgoznom helyette, s akkor a révész lovastul átszállít a túlpartra - magyarázta, amint megpillantotta Baldát.
- Valóban? És mióta tart ez az egyetlen nap? - kérdezte rosszat sejtve Balda.
- Azt nem tudnám megmondani... Errefelé, mindenesetre, igen későn sötétedik.
- Vagy soha! A fiatalember már megszolgálta a szállítást - fordult Balda a révészhez - Úgy illik, hogy útjára engedd a túlparton!
- Ha felváltod, továbbengedem - vigyorgott a ladikos.
Balda elsápadt. Elsápadt Aldó is. Ebből a szolgálatból, amíg egy újabb vándor nem érkezik, nem szabadul egykönnyen senki emberfia. Ám ekkor Baldának támadt egy ötlete.
- Mondd el a varázsverset és változz hárfává - súgta sebesen Aldó fülébe. Aldó egy pillanatot nem gondolkodott, egy fikarcnyit nem kételkedett:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem!

- mormolta villámgyorsan maga elé.
- Akkor, mielőtt átvenném a szolgálatot, még ez egyszer, utoljára, hadd zenéljek, hadd énekeljek egyet! - mondta Balda fennhangon a révésznek, akit olyan váratlanul ért Aldó átváltozása és Balda kérése, hogy csak egy suta bólintásra futotta tőle.
Balda a hárfa mellé lépett és pengetni kezdte, majd hozzáfogott énekelni. De az a dal olyan csodálatos, olyan szívszaggató volt, hogy a révész sírva fakadt, és hosszú perceken át csak zokogott, zokogott, zokogott.
Amikor a dal véget ért, kifújta az orrát, és átevezett a folyón - hárfástul, Baldástul. De még a túloldalon sem tudott megszólalni, mert olyan nagyon meg volt indulva, hogy attól félt, ha kinyitja a száját, újra elfogja a sírhatnék. Csak intett egyet Baldának, aki kiszállt a ladikból, majd nagy keservesen kiemelte onnan a hárfává vált Aldót is.
De nem kellett egy fél métert sem cipekednie: a partról, ahol álltak, már látszott is a pokol kapuja. 
- Most pedig idehallgass, Aldó! - pendített egyet Balda a hangszeren - Változz ördögfivá, és kapj a hónod alá, mintha a zsákmányod lennék! Így, meglásd, gond nélkül bejutunk majd a pokolba!
Aldó erre már pengte is:

Nagy varázslók fönn, lenn, kinn, benn!
Új alak a régi ingben,
régi én egy új alakban:
változtassatok át engem! 

Abban a szempillantásban ördögfivá változott, a hóna alá kapta Baldát, és beszáguldott vele a pokolba. (Balda igen hitelesen visongott és kapálózott, így a pokol kapuját őrző háromfejű kutya éppúgy nem fogott gyanút, ahogy az elkövetkező órákban egyetlen ördög, egyetlen boszorkánypalánta sem.)
- Ne nézz se jobbra, se balra! - súgta Balda Aldónak két visítás között - Egyetlen napod van, hogy megtaláld a testvérnénéméket. Utána (vigyázz!) visszaváltozol.
Aldó száguldott a poklon keresztül. Nem nézett se jobbra, se balra. Baldának viszont a visongások, sikolyok és rúgkapálások közepette módjában állt kicsit körbepillantania. Bizony alaposan elcsodálkozott azon, amit látott! Mert nem kénköves bűz, nem forróság, nem égő üstök, fortyogó testek látványa fogadta, mint azt korábban képzelte volt, nem egyszer. Nem! Körös körül teljesen hétköznapi helyszíneket és jeleneteket látott. A bűnös lelkek itt vagy azt kapták büntetésül, amit földi életükben a leginkább igyekeztek elkerülni, vagy azt, amivel másoknak, a leggyakrabban ártottak. Aki földi életében gyilkolt, idelent szüntelen rettegésben élt, anélkül, hogy a legkisebb fájdalmat okozta volna neki bárki is - mivel hogy sosem tudhatta, mi történik vele a következő pillanatban. Aki a riválisának ártott odafönt, az most úton-útfélen szem- és fültanúja kellett, hogy legyen a másik sikerének. A hazugoknak azt ígérték az ördögök, hogy egy nap kijutnak majd a pokolból, ha megtalálják a helyes utat. 
"Válogatott lelki kínok egy csöpp erőszak nélkül!" - álmélkodott Balda, és beleborzongott mindabba, amit látott.
Úgy fél napi sebes haladás után, az ördöggé változott Aldó elért a pokolnak ahhoz a részéhez, ahol az ilyen-olyan okok miatt fogvatartott személyek lézengtek. Nem volt azokban a szerencsétlenekben egy csepp érzelem, egy fia önálló gondolat sem, így aztán - noha nem voltak bezárva, nem voltak megkötözve -, eszükbe  sem jutott megszökni és hazafelé venni az irányt.
Már vészesen közeledett Aldó visszaváltozásának ideje, de Adélnak és Baldvinnak nyoma sem volt. Aztán az átváltozás előtti utolsó pillanatban Balda meglátta őket: Adél egy létra tetején állt és álmatagon fésülgette a haját, Baldvin pedig a létra körül nyargalászott egy fakarddal a kezében. Abban a pillanatban, ahogy hóna alatt Baldával melléjük ért, Aldó visszaváltozott. 
Az ügyeletes ördögök fel-felsejlő gyanúját ideig-óráig sikerült Aldónak és Baldának álmatag lődörgést színlelve elaltatni, ám a két valódi lődörgővel semmiféle kapcsolatot nem tudtak létesíteni. Végső kétségbeesésében Balda arra kérte Aldót, hogy változzon tükörré. Terve bevált, mert, amikor Adél és Baldvin lovag álmatagon belebámultak a tükörbe, hirtelen magukra eszméltek. Balda megkönnyebbült, de testvér-nénje és a lovag kérdéseire nem válaszolt, ehelyett a leghatározottabban a háta mögé parancsolta őket, és a tükörré változott Aldót maga előtt tartva elindult, hogy megkeresse a pokol kapuját.
Ismét jól számított, mert az ügyeletes ördögök és boszorkányok a tükörbe nézve néhány pillanatra elméláztak önmagukon - s ez elég volt ahhoz, hogy Balda kivezesse a pokolból Adélt és Baldvin lovagot.
A révész még mindig sírástól piros arccal üldögélt a ladikja mellett. Amikor meglátta Baldát, szó nélkül tessékelte csónakjába a lányt, testvérestül, lovagostul, tükröstül. Mire a túlpartra értek, Aldó is visszaváltozott. Nagyon furcsán nézett Baldára, (a lány a füle hegyéig belepirult), szólni azonban nem szólt semmit. Felsegítette paripájára Adélt - aztán elindultak, ahányan voltak, hazafelé.
Nem sokat beszéltek út közben. Adél és Baldvin meglehetősen kábák voltak még - ha egy-egy épkézláb gondolat ki is kívánkozott volna belőlük, azt az elfogódottság nem engedte meg nekik. Csak, míg Baldvin arca (és szíve!) Adél miatt lángolt, addig Adél Aldóért epekedett. 
Aldó azonban ügyet sem vetett Adélra. Igaz: senki másra sem. Konokul, már-már dühödten szegezte földre a tekintetét, úgy vezette fehér lován a mátkáját. 
Balda sem nézett se jobbra, se balra, mégis, riadtan kellett megállapítania, hogy minden idegszálával feszülten figyel. Csakhogy ez a figyelem nem a kába Baldvin lovag, hanem Aldó felé irányult.
Útjuk végéhez közeledve belevesztek a sűrű sötét erdőbe és rábukkantak Kajándék kunyhójára.
A boszorkány egy szempillantás alatt fölmérte a helyzetet. Elosztotta a házimunkát Adél és Baldvin lovag között, Aldónak megparancsolta, hogy viselje gondját a lovának, majd Baldához fordult.
- Na, te szerencsétlen! Megmondtam, ugye, hogy ne folytasd az utadat, mégsem hallgattál rám! A nagy bajból még nagyobbat csináltál - most aztán megeheted, amit főztél!
- Jaj, öreganyám! - suttogta Balda - Kérhetsz, amit akarsz: odaadom a fiatalságomat, a szépségemet, az erőmet! Elveheted az életemet is, ha tetszik - csak segíts rajtunk! Ha módodban áll, szépen kérlek, forgasd vissza az Idő kerekét a lovagi torna napjáig!
- Mi hasznod származna abból, te bolond! Az akkori eszeddel csak ugyanúgy cselekednél ismét, ahogy annak idején!
- Akkor forgasd vissza az Időt úgy, hogy a mostani eszemmel állhassak a lovagi torna napján! És aztán tégy velem, amit jónak látsz!
- Nincsen már veled mit tenni. Hamarosan rájössz te is! Nem törődtél bele a sorsodba akkor, amikor kellett volna - most aztán gyakorolhatod a beletörődést halálod napjáig!

A következő pillanatban fordult egyet visszafelé az Idő kereke, és ott álltak ismét mind a négyen az öreg király előtt. Az öreg király épp azon volt, hogy Aldóhoz adja Adélt, Baldvinhoz pedig Baldát. Ám Baldvin nem akarta Baldát feleségül venni.

- Édes fiam, nem értelek! - fordult az öreg király Baldvinhoz - Hiszen két leányom, mint két tojás, épp olyan. Miért tetszik kevésbé az egyik, mint a másik?
Balda behunyt szemmel várta a jól ismert választ.
- Azért, felséges királyom - felelt Baldvin - mert Balda királykisasszony zabolátlan természete messze földön híres. Márpedig én nem akarok magamnak engedetlen feleséget!
Balda fellélegzett, kinyitotta a szemét, rámosolygott Baldvinra és azt mondta:
- Igazad van, Baldvin lovag! Úgyhogy eredj is utadra! Kísérjen a jószerencse!
- Persze könnyen meglehet... - bizonytalanodott el a lovag - ... hisz én sem vagyok tévedhetetlen... -, hogy az a fránya szóbeszéd, ugye... Mert sok rosszat pletykálnak a népek... Most viszont, hogy Balda királykisasszonyt közelebbről láthatom... Azt hiszem, hogy... Én tévedtem. Bocsánatát kérem!

Egy nappal testvér-nénje és Aldó lovag esküvője előtt, Balda királykisasszony a palota legfelső tornyában állt, és a messzeségbe bámult. A mélyből Baldvin szerenádjának hangjai szűrődtek föl; a palota kertjében nagy kacagások közepette Aldó kergetőzött Adéllal. Balda megpróbált mindebbe beletörődni.
Azzal nyugtatgatta magát, hogy így a legjobb, mindenkinek.

2010. szeptember 20., hétfő

Mesék Kevinnek - 1. A toll

A toll maga volt a gyönyörűség: színjátszott, csillogott-villogott, tündökölt. De még ennél is többet tudott, hisz évfolyamtársamtól, Patikus Antóniától kaptam, akiről pedig világéletemben azt hittem, hogy ki nem állhat engem. És hát  valljuk be! -, én sem igen kedveltem őt. Szabó Anditól tudtam, hogy hazug és kétszínű, így aztán - noha  két szónál többet soha nem beszéltem vele -, én magam is ezt terjesztettem Antóniáról.
Most meg itt ez a toll, amit olyan kedvesen adott ide, hogy nem is lehetett visszautasítani. Ideadta és már ment is, én meg csak ácsorogtam görnyedten a nagy zavartól - mert furcsa érzés ajándékot (ráadásul ilyen szépet!) kapni olyasvalakitől, akit nem kedvelünk, és akiről ezidáig azt hittük, hogy utál minket.
Aztán, túl a nagy zavaron, elöntött a boldogság. Nem is tudom, mikor örültem ajándéknak ennyire! (Talán csak a zöld bársonyba kötött emlékkönyvnek, amit a tizedik szülinapomra kaptam, és aminek sarkában egy kézzel hímzett rózsa volt rézkarikában...) Honnan tudta ez az Antónia, hogy szeretek írni? Levelet, naplót, házi feladatot... Bármit! Mindegy is most: futás haza! Ki kell próbálnom ezt a csodát!
Csütörtök volt, és a pénteki napra egy halom házi feladatot kellett írni: matek példák tömkelegét megoldani, és kitölteni egy történelem tesztet. Hazaértem, hozzáláttam, ment is minden, mint a karikacsapás! Ilyen csoda tollal meg aztán különösen!
A suliban rendszerint az én házi feladataim alapján ellenőrizték az eredményeket a tanárok, mert én sosem hibáztam.
Soha!
Ezért is döbbentem meg annyira a másnapi matekórán, amikor kiderült, hogy egyetlen eredményem se jó. Nóra néni, a matektanár is csodálkozott, egy darabig némán és látható aggódalommal fürkészett, aztán azt kérdezte, nem érzem-e rosszul magam. Az osztályban csönd volt, a többiek is furán bámultak, én meg csendben izzadtam és vörösödtem, mint mindig, ha a figyelem középpontjába kerülök. Végül Nóra néni felajánlotta, hogy - ha jónak látom -, nyugodtan menjek haza pihenni.
Nem láttam jónak.
Csak történelem óra után, amikor kiderült, hogy a házi tesztben sem klappol egyetlen évszám sem. Ella néni ugyanazzal a tekintettel vizslatott, mint két órával korábban Nóra néni, és ő is azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, ha gondolom. Ezúttal kapkodva szedtem össze a holmimat, és (izzadtan és vörösen) elhagytam az osztálytermet.
Anyám riadt pislogással nézte végig meglehetősen drámai hazaérkezésemet. Kicsit később azonban már nevetve vigasztalt:
- Az a nem-normális, hogy minden dolgozatod meg házi feladatod hibátlan - mondta.
Ez a gondolat - no meg anyám vidám kedve -, valamelyest megnyugtatott. Jólesett a váratlanul rám zuhant szabadság is, amit csak fokozott, hogy anyám egyáltalán nem engedett a könyvhöz ülni. (Egy fél óra láblógatás után ugyanis tanuláshoz akartam volna látni.)
Ha egy csöpp időm van, Hajninak írok leveleket. Ő a legjobb barátnőm. Harmadikig egy suliba, egy osztályba jártunk. Akkor én a családommal másik kerületbe költöztem. Azóta nem láttam, de mindent tudok róla, és ő is mindent tud rólam, mert soha nem lehetünk annyira fáradtak, hogy ne írjunk egymásnak legalább két levelet hetente. Most is neki akartam kiönteni a szívemet, körmöltem hát egy bánatos levelet a két félresikerült házi feladatról.
Vasárnap kora délután aztán újra elővettem a könyveimet, füzeteimet. Irodalomból házi dolgozatot kellett írnom: jellemrajzot valamelyik osztálytársamról. Jucit választottam, mert őt szerettem a legjobban az osztályból, róla tehát csupa szépet és jót írhattam - és, szerintem, jó dolgokat sokkal könnyebb leírni, mint rosszakat. A Patikus Antóniától kapott gyönyörű toll csak úgy siklott a papíron: egy-kettőre elkészültem. Alig vártam, hogy Éva néni hétfőn felolvassa a dolgozatomat az osztály előtt.
De Éva néni - aki azon túl, hogy irodalmat tanított nekünk, az osztályfőnökünk is volt -, a várva várt órán váratlan javaslattal állt elő:
- Szeretném, ha az olvasná föl a fogalmazásotokat, akiről írtatok!
Szerettem Éva néni ötleteit! Ezt meg annál is inkább, mert Juci remekül olvas. És hát - minek szerénykedni? -, klassz lett a fogalmazásom is. Minden adott volt, hogy elkápráztassuk a többieket - és persze Éva nénit.
De már a jellemrajz első mondata után döbbent csönd lett az osztályban. Juci egy pillanatra elakadt, arcán vörös foltok jelentek meg - én megszólalni nem tudtam -, aztán, furcsán vékony hangon, folytatta. Éva néni az első bekezdés végéig hagyta őt olvasni.
- Az irodalomórát most osztályfőnöki váltja föl - mondta rekedten, miután leültette Jucit. Közben leírhatatlan pillantást vetett rám
Dadogva kászálódtam ki a padból:
- Éva néni, ez nem az én fogalmazásom! Én nem ezt írtam Juciról! Juci - fordultam könnyes szemű barátnőmhoz - Ugye nem hiszed, hogy...
De a dolgozatot az orrom alá dugták, és látnom kellett: a jellemrajz számomra ismeretlen, gonosz mondatai az én betűimből álltak össze, a papíron az én jellegzetesen girbegurba írásom tekergett.
Aznap osztályfőnöki figyelmeztetőt kaptam, amiért "öncélú gonoszkodásommal megbántottam egy társamat".
Én, a kitűnő tanuló, hetek alatt magatartás-zavaros sereghajtóvá váltam, néhány hónap elteltével pedig már a családom sem csodálkozott a sok hazaszállított elégtelen osztályzaton, intőn és figyelmeztetőn. A régi barátaim messze elkerültek, a többiekkel én nem akartam barátkozni. Hajni is egyre ritkábban, egyre szűkszavúbban írt: végül teljesen magamra maradtam.
Egyetlen örömöm a naplóírás volt. Patikus Antónia tolla siklott a papíron - és én minden egyes bejegyzésem után úgy éreztem magam, mintha egy jóbarátnak öntöttem volna ki a lelkem. De ahogy szaporodtak a nézeteltéréseim a körülöttem lévőkkel, úgy váltak egyre keserűbbé a leírt élményeim, mígnem azt vettem észre, hogy már csak rosszat vagyok képes írni másokról.
Egy délután olyan szörnyűséges dolgokat vetettem papírra anyámról, a családomról, a (volt) barátaimról, hogy éjszaka felriadtam a gondolatra: ki kell tépnem a naplómból azt a lapot, mielőtt valaki elolvassa! Hajnali három óra volt, de kikászálódtam az ágyból, és előkotortam a füzetet az írósztalfiókom mélyéről. Fellapoztam az utolsó bejegyzést és kitéptem. Mielőtt fecnikre szaggattam volna, átfutottam, amit írtam.
Nem hittem a szememnek! (Csipkedtem magam, hogy biztos lehessek benne: ébren vagyok, ez nem valami furcsa álom folytatása.)
Gyönyörű, megható gondolatok tekeregtek a tulajdon írásommal azokról, akiket szeretek!
Újra kinyitottam a naplót, hogy visszaolvassam az utóbbi hetek bejegyzéseit. Kedves, derűs helyzetjelentések: szeretet és életöröm áradt minden szóból. Mintha valaki más életét jegyeztem volna le!
Úgy tűnt, valamiféle gonosz varázslat játszik velem. Elrejtette a szándékaimat, módosította a leírt érzéseimet, gondolataimat. Az utóbbi hónapokban mindent az ellentétébe fordított...
És akkor villámcsapásként hasított belém a felismerés: a toll!!! A Patikus Antóniától kapott gyönyörű tollam! Mindent, mindent azzal írok, mióta nekem ajándékozta: matek házit, töri tesztet, a leveleket, dolgozatot, naplót... Mindent!
- Lehetséges volna? - kérdeztem félhangosan, tolltartómban kotorászva. Aztán nekiálltam csacskán egyszerű mondatokat írni Patikus Antónia ajándékával. Olyanokat, hogy:
Reggel esett az eső.
A tea forró.
A keksz édes.
Hajni haja szőke.
Szeretek kirándulni.
Aztán átolvastam a mondatokat - de csak azokat olvashattam vissza, amiket leírtam. Mégsem ült el bennem a gyanú.
Kimentem a konyhába. Tejet melegítettem. Kakaót csináltam. Elkortyolgattam.
Aztán visszamentem a szobámba, az íróasztalomhoz léptem, hogy rendet csináljak, összeszedjem a fecniket. Pillantásom a próba mondatokat kereste.
És megtalálta.
Csacskán egyszerű mondatok voltak - épp csak nem azok, amiket húsz perccel ezelőtt leírtam:
Este tiszta volt az ég.
A tea hideg.
A keksz keserű.
Hajni haja barna.
Utálok kirándulni.

Másnap visszaadtam a tollat Patikus Antóniának. Annyit mondtam neki:
- Köszönöm.
Erre ő azt felelte:
- Szívesen.
Azóta csak saját tollal írok.
Hamarosan kijavítottam a jegyeimet - bár osztályelső többé nem lettem soha. Kibékültem a régi barátokkal - de igazi barátom nem lett annyi, mint annak előtte volt.
Az egyetlen, akinek elmeséltem (pontosabban: megírtam) a toll történetét: Hajni. Mindenki más - beleértve anyámat és a tanáraimat -, kamaszkorom hullámvölgyeként emlegette azt a néhány hónapot, amíg rosszul tanultam és úton-útfélen megbántottam mindenkit.

2010. szeptember 18., szombat

bontás

combok
mellek
szárnyak
hát

belső
ségek
zúza
máj

csirke
ne gondolj
bele

2010. szeptember 17., péntek

egy csomag pelenka
bármi
lehet jól rajta szán-
kázni
lehet bőrönd benne
rumos
csoki no meg belgi-
umos

2010. szeptember 4., szombat

változatok relációkra

1.
viszony
rend
szer
telen

2.
viszonyaim = n x (rend x telen)
telen = 0
viszonyaim = ???

3.
Mert kettesben sem egyszerű,
hogyha egyikünk szertelen.
Ha a személyek száma nő,
viselkedésem helytelen-

ül ott, hol fennáll: nincs helyem;
ahol kivál' ó sok legény...
Hát falnak szürkülten leslek
máz listás sok nem-én. (Nem ér!)

2010. augusztus 14., szombat

A Homlokon-csókoló Gyalogmadár nem tartja tiszteletben a sorrendet, avagy ismerd meg saját múzsádat!

- Egy pillanat! Egy pillanat!!! Itt most Márta meséjének kell következnie! - méltatlankodom, miközben megpróbálom átjavítani a bejegyzés címét.
- Na, és készen van már? - érdeklődik a Fura Alak: a bejegyzés címének begépelője. Teszi mindezt olyan ártatlan képpel, mintha nem tudná, hogy 1./ nincs kész a szóban forgó történet, 2./ ha kész is lenne, két másik még várat magára, és csak azután jöhetne ő, Barátom mesehőse. Akit - mint azt ma megtudtam -, valójában nem is mesehősnek küldött a Barát, hanem múzsának: piciny, erőt, hitet és ihletet adó tudomisénminek - aki, mint ilyen, nem is formálhat jogot arra, hogy...
- Három mesét már nem bírok végigvárni! - közli egyszerűen a Fura Alak - Retttttenetesen lassan írsz. Arról már nem is beszélek, hogy a történeteidnek nincs sok közük a mesékhez... Neeem, nem! Hallgatok! Lakat a számon - és hálát adok az égnek, ha alkalmanként eljutunk addig, hogy pontot tegyünk egy akármilyen történet végére. Éljen és hurrá! Jöhet a következő! Hátha az jobb lesz!
Nemcsak sportszerűtlen, szemtelen is! Itt biztos valami tévedés van: Barátom nem küldhetett nekem ilyen múzsát! Most már alaposabban szemügyre kell vennem. Madárforma, (azon belül is gázlómadár) - szárnyak nélkül. (Hm.) Hosszú csőre vége elformátlanodott, felpuhult: emberi száj - ilyet se láttam még! Színe hangulatától függően - tehát gyakorlatilag folyamatosan - változik, de ha akarja - és rendszerint akarja! -, képes teljesen beleolvadni a környezetébe. Minek következtében a frászt hozza arra, akit váratlanul megszólít. És valakit mindig megszólít. Esetleg (hosszú lábait használva) belepötyög más blogbejegyzésébe.
- Egyébként Hogya vagyok - nyújtja felém a jobb lábát.
- Hogyan?
- Nem Hogyan! Hogya. Homlokon-csókoló Gyalogmadár - rövidítve.
- Tehát múzsa-féle vagy, nem mesehős! - sodrom el a monitor elől. Kis híján eldől, de nem adja fel.
- A múzsának tisztelet jár! - lép megint a klaviatúrára.
- Ha valóban az - és ha ad némi ihletet!
- Igazi írónak adnék.
- Igazi írónak nem kell.
- De igen: annak kell csak igazán!
- Akkor mit lábatlankodsz nálam?
Erre bezzeg nem tud válaszolni. Legalábbis: nem kapásból.
- Ide küldtek - piszkál ki egy morzsát a klaviatúrából - Ez van. A múzsák sem flangálhatnak össze-vissza, amerre épp kedvük tartja...
- Szóval végérvényesen az enyém vagy! - vigyorodom el.
- Fenntartom magamnak a jogot, hogy akkor (és csak akkor!) puszilgassalak, amikor azt jónak látom - ugrik le (végre!) az asztalról - Az így keletkező írásművekért pedig semmiféle garanciát nem vállalhatok!
- Nem hiszek a füleimnek: itt lebzselsz nálam lassan egy hete, még nem csináltál gyakorlatilag semmit - és alkudozol?!
- Nem igaz, hogy nem csináltam! Súgtam. Diktáltam, mintegy. Igen: diktáltam - csak te nem hallottad meg! Mondjuk ilyen alkattal nem is csoda. Teljesen szétszórt vagy!
- És minek nevezzünk téged, aki mindent csinálsz: sugdolódzol, követelőzöl, alkudozol - ahelyett, ami az igazi feladatod lenne? A Barátom nem ezért ajándékozott nekem!
- Nem ajándékozott neked!
- Már hogy a viharba ne? Itt van feketén-fehéren - kutatok vadul a beérkező üzeneteim között - Tessék! "Küldök Neked egy Homlokoncsókoló gyalogmadarat." 
- Van ám ott még egy mondat! "Bár, talán már nincs is rá szükséged." Ez arra utal, hogy nem gondolta komolyan... Azt reméli, hogy visszaküldesz!
- Soha! Munkára!
- Sajnos ez nem így megy!
Nem tudja ezt nálam jobban senki! 
Hallgatunk.
Hogya ide-oda tipeg.
Most mégis, hogy vegyem rá ezt az alakot arra, ami a tényleges feladata?
- Lennél olyan kedves? - próbálkozom. A hangom ingerült.
- Aranyosan mondjad nekem!
- Hogya, légy szíves, segíts!
- Előbb megvacsorázom!
Egyszerre rettenetesen fáradtnak érzem magam.
- Nem tudsz te semmit. Csak jár az izéd... Csőr vagy száj vagy mi ez...!
Felfüggeszti az ide-oda tipegést. Rám néz. Riadtan pislog.
- Száj. Nem látod? Ki is van rúzsozva. 
Nevetnem kéne, mert ezt viccnek szánta. Nem nézek rá, de periférikusan látom, hogy csücsörít.
- Ööö... Nem baj, ne nézd meg.
Váratlanul felvihog:
- Ajándék múzsának ne nézd a rúzsát!
Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy felhívjam a Barátot...
- Na jó! - Hogya, mintha sejtené, hogy mire készülök, villámgyors és cuppanós csókot nyom a bal szemöldökömre. (Még célozni sem tud rendesen!)
Mindenesetre pontot tehetek egy újabb történet végére.
- Kééész! - így Hogya - Mit vacsorázunk?

2010. augusztus 9., hétfő

Jövő tavasz

- Itthon dolgozik ma, Bulcsú úr? 
Bodó B. Bulcsú, nyugalmazott postai alkalmazott csak mordult egyet - és vette a kalapját. Etelka nem is próbálta leplezni a csalódottságát.
- De hát ma kedd van! - hangja kissé megremegett.
- Mentem - mondta a postahivatalnok, és becsukta maga mögött lakásának ajtaját. Egyre halkuló füttyszó jelezte, hogy távolodik otthonától - s hogy ezt jókedvűen teszi.
Etelka tudta, hogy az új postáskisasszony miatt van minden. És a pokolba kívánta a jeles hölgyet. Ezredjére is.
Mi az ördögért kellett idejönnie ennek? - sopánkodott Etelka Bulcsú úr néhány hete vásárolt kaktuszát bámulva. - Amikor olyan remekül megvoltunk! Rendszer volt az életünkben. Állandóság. A menetrendre mérget lehetett volna venni!
Etelka felvillanyozódott:
- Hétfő - postahivatali nap; kedd - az otthon végezhető postai munkák napja; szerda - hivatali kávé - és unokanap; csütörtök - szerelés és barkácsolás; péntek - takarítás és kártyaparti az öregurakkal. A napok pontos órarend, az események percre pontos koreográfia szerint! Mindig ugyanúgy, u-gyan-úgyMert Bulcsú úr olyan! Ezért sem értem, mi történik most vele. Amikor nyugdíjba ment, akkor sem engedett a gyeplőn. Sőt! Fölülmúlta a tulajdon fénykorát - amikor még ő volt a postahivatalban a zsinórmérték! 
A kaktusz hallgatott. 
- Egy hónapja még a legutolsó cérnaszálnak is megvolt a pontos helye itt! Egy asszony mellett sem lehetett volna különb ez a lakás!  A könyvek, akár egy könyvtárban: betűrend, azon belül pedig nagyság és szín szerint. Az unokák fotói: életkor szerint. Kiolvasott újságok: témák és dátum szerint. A fürdőszoba polcán minden a használat sorrendjében. A frigóban az ételek lejárati idő szerint. Hulladék: szelektíve gyűjtve - természetesen! Rend és rendszer! Nehéz elhinni, ha ma körbenézünk itt!


- Először a hétfői napok mentek tönkre. Megjelent ez a bizonyos hölgyike, és Bulcsú úr egyre később jött haza a postáról. Amikor legutóbb fiókzárásig maradt - na, akkor már tudtam, hogy nagy a baj!
A kaktusz elbóbiskolt, de Etelka nem vette észre.
- Aztán tönkrement a kedd - folytatta rendületlenül - Mert Bulcsú úr hétfőn nem hozta haza a pöcsételni-, szortírozni valót, hogy kedden is bemehessen a postahivatalba, és ott csinálhasson meg mindent. Egy darabig - én kis naiv! -  azt hittem, hogy éppen ezért a szerdák megmaradnak nekem, hogy szerdán biztos nem fog bemenni. De bement. Nem volt rá oka, mégis bement. Bemegy minden áldott nap. 
A kaktusz felrezzent.
- Múlt héten még az unokákkal (az unokákkal!!!) való találkozót is lemondta, hogy tovább maradhasson a postahivatalban! Hetek óta nem barkácsol; a kártyát és az öregurakat unja; ha itthon van, mogorvább mint valaha. Rettenetesen megváltozott!


A kaktusz hallgatott. Fölöslegesnek gondolta megjegyezni, hogy az elmúlt hetekben nem csak Bulcsú úr változott sokat: Etelka se volt már azonos pár héttel ezelőtti önmagával. A korábban rendezett, gondosan visszametszegetett Etelka megnyúlt. A kaktusz végigasszisztálta, ahogy pár hét leforgása alatt a kredenc tetejétől eljutott a bejárati ajtó fölötti szellőzőablakig, félkörben, a gázcső mentén futva be Bulcsú úr meglehetősen hosszú konyháját. Szép teljesítmény volt tőle ez a táv, főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy a nyugalmazott postai alkalmazott már Etelkát sem gondozta rendszeresen: az öntözése péntekenként, a kártyaparti előtt lett volna esedékes, az utóbbi időben viszont Bulcsú úr teljesen elfelejtkezett a pletyka locsolásáról. (Etelka egy alkalommal, a szomjhalál szélén direkt nem szólt Bulcsú úrnak, mert kíváncsi volt, mikor jut eszébe, hogy gondoskodnia kéne kedvenc és egyetlen futónövényéről. Nos: Etelka akkor két hétig nem látott vizet!)


A kaktusz azt is észrevette, hogy a körgang élete volt hosszú hetek óta az első dolog, amely valamelyest feldobta a kis pletykát. Mivel Bulcsú úr nyáron éjjel-nappal nyitva hagyta a felső ablakokat, Etelka akadály nélkül tudott kilógni. Innen szinte mindent látott - és hallotta a házban zajló összes beszélgetést.


Radákné aznap az új postáskisasszonyról fecsegett a házmesternek. Etelka majd' tíz centit nőtt kurta negyedóra alatt - annyira nem akart lemaradni egyetlen szóról sem. A javát hallotta is - de nem lelte benne örömét, mert a Radákné áradozott az új postáskisasszonyról. A Radákné! Aki mindig mindenkit lehord mindennek!
- Ennek a fele sem tréfa! - mondta Etelka a kaktusznak.


- Képzelje, Bulcsú úr! Ma az új barátnőjéről beszélgettek a házban! - ütött meg könnyed, társalgó hangot a vacsoránál Etelka. Bulcsú úr szája előtt megállt a kanál. Szemét lehunyta. Így maradt, mozdulatlanul.
- Radáknénak..., megvan a véleménye a kisasszonyról. Én ugyan nem ismerem a szóban forgó hölgyet, de... Kedves Bulcsú úr! Régi barátságunkra való tekintettel feljogosítva érzem magam arra, hogy neheztelésemet és aggodalmamat fejezzem ki az utóbbi hetekben zajló sajnálatos események kapcsán. Mivel azonban emelkedett szellem vagyok, a neheztelést félreteszem. Marad az aggodalom. Mert aggódom önért, Bulcsú úr! Hát mi lesz így magával? Mi lesz így velünk? 
Bodó B. Bulcsú sóhajtott egy rettenetesen mélyet. Aztán leküldte az első kanál levest. 
Hallgattak.
- Igazán ne vegye szemrehányásnak, aranyos Bulcsú úr, de azt is meg kell állapítanom: maga az utóbbi időben egyáltalán nem áll velem szóba.
Egy darabig csönd volt megint.
- Bulcsú úr, akkor csak annyit mondok: vagy ő - vagy én!
Csönd. Az előzőnél is hosszabb. Csak Bulcsú úr kanala koccant rendszeres időközönként a tányér alján.
- Mégis ki a csuda ez a nő? - Etelka rikácsolt. Bulcsú úr letette a kanalat - Honnan a francból került ide? Ki hívta? Mit akar? Hogy jön ahhoz, hogy földúlja mások életét? Egy tisztességes nő az ő korában vagy nagymama - vagy halott. Mit akar tőlünk? Mit?
Bulcsú úr két kezébe fogta a fejét, könyökét megtámasztotta az asztalon, szemét szorosan lehunyva tartotta. 
- Mit akar tőlünk? - kérdezte Etelka néhány perc múlva ismét, halkan, rekedten.
- Meglátjuk - mondta Bulcsú úr nagy sokára. Kinyitotta a szemét, felállt és elment telefonálni.


Másnap reggel Bulcsú úr nem tudott kimenni a lakása ajtaján. A futónövény keresztül-kasul benőtte a bejárati ajtót - alig lehetett kilátni tőle a gangra. Kapaszkodónak az ajtókeretbe vert szögeket, illetve két kovácsoltvas fali virágtartót használt. Az egész ház a csodájára járt. 
Leszedni a sokat emlegetett, de korábban még sosem látott postáskisasszony szedte le, kiszabadítva Bulcsú urat a tulajdon lakásából. És attól a naptól kezdve mindennap feljött - kicsivel mindig hosszabb időre. Etelka, aki a veszekedés után hosszú hetekig nem szólalt meg, mert annyira szégyellte magát, kénytelen volt elismerni, hogy a hölgy nagyon kedves. Ugyanakkor nap nap után végighallgathatta, hogy Radáknénak miért tetszik az új postáskisasszony egyre kevésbé.


Amikor őszre fordult az idő, Bulcsú úr és a kedves hölgy "bevonta" a tébolyultan tekergő Etelkát a gangról, hogy bezárhassák a bejárati ajtó fölött az ablakokat.
- Majd szépen visszametszegetlek! - mosolygott a postáskisasszony a pletykára.
- I-igen. Már én is szerettem volna javasolni, hogy tegeződjünk - mondta Etelka.
- Meglátod: jövő tavaszra olyan frizurád lesz, hogy csuda! 
- Engem már nem érdekel a frizura!
A postáskisasszony eligazgatta a pletyka hajtásait. 
- Neked adom - mondta váratlanul, szenvedéllyel Etelka - Legyetek boldogok! Semmi nem lesz már olyan, mint régen - de, ha ő boldog, az nekem elég!
A kedves hölgynek arcizma sem rezzent. Etelka arra gondolt: milyen elegáns ez így. Elrendezték a dolgot egymás közt, és mehet minden tovább, a maga útján. 
- Akarsz telelni a kaktusz mellett, kicsi növény? - kérdezte a postáskisasszony a pletykát, és már tette is a sarokban álló láda tetejére, a kék rádió mellé.
Etelka felvillanyozódott.
- Persze: miért ne? Nagyon jókat szoktunk beszélgetni.